Elhunyt Jean-Pierre, az utolsó tibhirine-i szerzetes

Monasztikus szerzetesként hogyan került Algériába?

1924. február 15-én születtem Kelet-Franciaországban, Lotaringiában, és gyermekkoromtól kezdve pap szerettem volna lenni. Ebben meghatározó szerepe volt a falu plébánosának, akit mindenhová követtem. A középiskolát a marista szerzeteseknél végeztem a német-francia határ mellett. Édesapám után a molnár mesterséget tanultam egészen a háborúig, amikor akaratom ellenére besoroztak a német hadseregbe. Az orosz frontról az egészségi állapotom miatt menekültem meg. Marista szerzetesként (1953-ban szenteltek pappá) hallottam az Algériában élő „thibarine-i” (akkoriban így ejtettük ezt a nevet) trappistákról, és konkrét hívást éreztem. Az elöljáróim engedélyével 1957-ben bevonultam a Bretagne-ban található timadeuc-i trappista monostorba, ahol 1960. augusztus 20-án ünnepélyes fogadalmat tettem, és közben vártam, hogy Algériába indulhassak. Ez végül 1964-ben valósult meg Duval bíboros, Algéria érsekének kérésére.

Hogyan élt az algériai muszlimok között?

Akkoriban már hosszú ideje csak Luc, a nép körében annyira szeretett orvos – aki minden idejét a gyógyításuknak szentelte – és Amédée tartozott „Thibarine-hoz”, a többi szerzetest más monostorok küldték oda, hogy az apátságot a II. vatikáni zsinatra jellemző vallásközi párbeszéd szellemében építsék újjá. Megtanultunk arabul, és ezen a nyelven imádkoztuk együtt a Miatyánkot. Muzulmán szomszédaink a barátaink voltak, velük tényleg egy családot alkottunk, miközben tiszteletben tartottuk egymás vallási hagyományait.

^{A tibhirini szerzetesközösség a 90-es évek közepén}

Mit látott és mit hallott az emberrablás éjjelén? Mit érzett?

1993 óta éjszakánként gyakran jöttek a monostorba orvosi ellátásra szoruló fegyveres iszlamisták, „barátaink a hegyekből”. Abban a konfliktusban, amelyben ők az algériai hadsereggel álltak szemben, mi semlegesek maradtunk. Mint ahogyan az algériai háborúban is, Luc a „lázadókat” gyógyította, és minden szenvedő számára Krisztus szeretetét közvetítette. A hatóságok nem értették ezt a hozzáállást. 1996. március 27-én egy csapat elrabolta a szerzeteseket. Lehetséges, hogy csak el akarták őket távolítani, nem pedig megölni. Mi történt ezután? A történelem egy nap talán választ ad majd. A muszlim őr bátor volt, és nem mondott el nekik minden részletet, ezért két szerzetest „ottfelejtettek”. Az egyik Amédée volt, akinek a cellája kulcsra volt zárva, a másik pedig én, aki ezt az egész szörnyű cirkuszt az ablakból néztem végig, és közbelépni sem tudtam. A telefonvonalakat elvágták. Imádkoztam, hogy a testvéreim a rejtélyes emberrablók között tanúságot tudjanak tenni az isteni irgalmasságról.

(Ford. megj.: A másik túlélő, Amédée testvér 2008-ban elhunyt.) 

Miért ment Marokkóba?

A monostorunk 1988-ban egy kis monasztikus közösséget alapított a marokkói Fezben. Egyik ott élő testvérünk, Bruno, az emberrablás során helyettem áldozta fel az életét. Őt véletlenül vitték el. Mielőtt megtudtuk volna hét testvérünk halálának hírét, 1996-ban Amédée-vel elmentünk Fezbe, hogy eleget tegyünk kötelességünknek, mint keresztény hívők és a barátság zarándokai a muszlim világban. Miután Fez közösségének elöljárójává választottak, Marokkóban maradtam, és részt vettem a délebbre található Midelt monostorának létrehozásában, amely a Magrebet (Ford. megj.: Észak-Afrika országainak gyűjtőneve) a határon innen és túl láncként egyesítő Atlasz-hegységben fekszik… Az algériai trappisták közössége ettől kezdve Marokkóba, az új Notre-Dame de l’Atlas (Ford. megj.: Ugyanez volt a neve az algériai monostornak) monostorba költözött át. Tibhirine szelleme él, jöjjenek, és nézzék meg!

^{Jean-Pierre Schumacher atya a marokkói Midelt város Notre-Dame de l’Atlas monostorában} 

Milyen értelmet nyer keresztény elköteleződése ennyi muszlim között?

Több, mint negyven éve élek muszlim földön, hivatásunkat a hajnalcsillaghoz tudom hasonlítani, amelyet reggelenként az Atlasz egén szoktam csodálni. Boldogan csillogva, a sötétségben teljesen egyedül hirdeti az elkövetkező napot. A muzulmánok között a barátság párbeszédét kutatjuk, és annak jelei vagyunk, hogy a hit fényében lehetséges az egyetlen Istennel való találkozás. Egy létra két oldalán, kitartóan imádkozva haladunk a minket hívó Isten felé: ez a fajta kommunikáció köt minket össze vele. Marokkóban mindennap teázunk a szomszédainkkal, ez a megosztás az eukarisztikus kehelyre emlékeztet minket…

Mi a titka az Önök körül élő muszlimokkal létrejött barátságnak?

Az imádság. Tibhirine-ben, amikor a monostor harangjai megszólaltak, a muzulmánok soha nem kértek minket arra, hogy hallgattassuk el őket. Kölcsönösen tiszteletben tartjuk hivatásunk szívét: az Isten imádását, magasztalását és dicsőségének zengését. Marokkóban szintén az imádságnak ezt a kommunióját éljük, amikor éjszaka abban az órában kelünk fel imádkozni, amikor testvéreink a müezzinre ébrednek. Az imádságban való találkozás iránti hűség a titka a muszlimokkal folytatott barátságunknak. Velük együtt szeretnénk Isten jelenlétébe helyezkedni, és a csend által teremtett belső fényben őszinték lenni önmagunkhoz.

Mit fog mondani testvéreinek, amikor a túlvilágon viszontlátja majd őket?

Nem szabad az ő üzenetüket politikai síkra terelni, kár lenne érte. Ők az emberek iránti szeretetből adták az életüket. Ez nagy dolog, nagyon nagy. Amikor 1996 májusában, Fezben megtudtam a haláluk hírét, azzal szerettem volna válaszolni az elrablásukra, hogy piros miseruhában, a mártírok színében mutatom be a szentmisét, hálából azért, amit átéltek. Ők a fény tanúi, akik Keresztelő Szent János küldetését valósítják meg, és az Úr útját készítik egy új évezred küszöbén… Amikor a mennyországban ismét találkozunk, egymás karjaiba borulunk majd, és örülünk, hogy szerettünk, egészen addig, hogy önmagunkat adtuk oda.