Ezt kaptam az SZFE-n – Fekete Gábor színész személyes élményei a képzésről

Adódik az első kérdés: van ideológiai képzés az egyetemen?

Nincsen ideológiai képzés. Azt gondolom, hogy nem is nagyon lehet úgy művészetet oktatni, hogy az ember ne a szabad gondolkodást képviselje. Ami jelen esetben azt jelenti, hogy nyitottsággal kell hozzáállni minden ideológiához, másképp hogyan tudnánk megérteni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindennel egyet is kell érteni. Nagyon sokat kaptam ott a hitem szempontjából is. Amikor az ember a hitét radikálisan próbálja élni, akkor azok, akik eddig ilyennel nem találkoztak, fölteszik a kérdéseiket. Én nyilván próbáltam válaszolni, de sokszor megfogtak, mert nem tudtam mindenre jól, s akkor hazajöttem és elkezdtem utánakeresni. Ezáltal is rengeteget kaptam és fejlődtem, és amikor újra előjöttek a kérdések, akkor már eggyel tovább jutottam, már kicsit közelebb kerültünk egymás világához.

A hitedet tehát szabadon megélhetted, nem érezted magad emiatt hátrányban?

Soha nem éreztem azt, hogy a hitemben el vagyok nyomva, vagy hogy nem merem kimondani azt, amit gondolok. Persze voltak nézeteltérések, mert másképp gondolkodtunk valamiben. Most utólag úgy látom, hogy sokszor nem tudtam elengedni az akaratomat. Lassan jöttem rá, hogy nem kell feltétlenül mindenben egyetértenünk, vagy nem kell abban a pillanatban megérteniük azt, amit mondok, szóval kicsit türelmetlen voltam. Volt bennem egy erős „akarom, hogy megértsetek engem” érzés.

Ez a megértésre vágyás minden művészben ott van, nem?

Persze. De talán ez egy kicsit más. Volt bennem egyfajta vágy, hogy lássam a gyümölcsét annak, hogy kiállok a hitemért. Látták, hogy én ezt komolyan gondolom, nem nevettek ki, igazából kíváncsiságot éreztem részükről. Sokaktól inkább egyfajta tiszteletet kaptam: azt mondták, hogy oké, én ezt így nem tudnám csinálni, vagy nem így gondolkodom, de tisztellek azért, hogy te ilyen mélyen tudsz hinni.

Jelenet a Haloktatás, márványprotézissel c. eladásból. Fotó: Molmik Photography

Mennyiben jelent meg az oktatásban a kereszténység és a nemzeti értékek?

Nagyon sok olyan tantárgy volt, ami kifejezetten keresztény témákkal foglalkozott. Rögtön az első évben volt Biblia kurzusunk, ami arról szólt, hogy a Bibliából kellett fejből megtanulni részleteket, amiket aztán intonációs gyakorlatokként használtunk: különböző szituációkba beemeltünk – de abszolút nem méltatlanul – és abból született egy jelenet.

Foglalkoztunk nemzeti értékekkel is. Éveken keresztül volt egyetemes és magyar dráma- és színháztörténetünk is, amire rengeteg művet olvastunk, majd elemeztünk. Volt egy féléves népdalkurzusunk, ahol a ZTI (Zenetudományi Intézet – szerk. megj.) honlapján található eredeti gyűjtések hangfelvételeiről kellett megtanulnunk magyar népdalokat, amiket ezelőtt 80-100 évvel énekeltek fel. Hihetetlen élmény volt! De tanultunk például néptáncolni is. Persze ebben sokat számított, hogy Novák Eszter volt az osztályvezető tanárom, akinek az életére és munkásságára nagy hatással volt a népi kultúra, hiszen az édesapja alapította a Bihari Táncegyüttest. (Novák Ferenc (Tata) Kossuth-díjas koreográfus – szerk. megj.) A másik osztályvezető tanárom Selmeczi György pedig hitét gyakorló katolikus ember, így természetes az, hogy a művészetében jelen van Isten és a keresztény kultúrkör erkölcsi kérdései. Így amikor velük volt általános- és zenés színészmesterség óránk, akkor olyan darabokkal foglalkoztunk, amit ők fontosnak tartanak.

A tanáraitok mennyire voltak hatással rátok?

Az osztályvezető tanárokkal nagyon szoros kapcsolatunk volt. A tanulás, beszélgetések, közös alkotás, elolvasott művek, megnézett filmek és előadások által igényes stílust kap az ember, ami aztán végigkíséri az életét. Persze ez változik, emiatt később is gondozni kell. Emellett elkötelezetten dolgoztunk együtt azon, hogy a bennünk levő még rejtett értékek felszínre kerüljenek. Beszéltünk velük sok mindenről. De nem politizáltunk és nem az volt, hogy ezt kell gondolnod. Hogyha beszéltünk valamiről, akkor az abszolút egy diskurzus volt. Nyilván ha az ember öt évet együtt tölt egy emberrel, akkor lehetetlen, hogy ne ismerje a világról alkotott képét.

Szerintem az ember nem is tud anélkül alkotni, hogy a saját gondolatait bele ne vigye abba, amit létrehoz. A színészet nem működik, ha nem teszed bele magad teljesen. Mivel magadból dolgozol.

Ez egy önismereti út. Hogy felismerjem, hogy én hogyan vagyok jelen, hogyan vagyok elkeseredett, hogyan jön ki belőlem a feszültség. Az ember a saját színeit keresgéli. Ilyenkor elővesz olyan élményeket, amik vele történtek. Emiatt nem lehet annyira könnyen elválasztani a színészi létet az élettől, s így a színészoktatást a magánélettől. S azokkal az emberekkel, akikkel napi nagyon sok órában így együtt vagy, azokkal tényleg úgy ismeritek egymást, mint a testvérek. Folyamatosan együtt vagytok, beszélgettek, dolgoztok, tanultok, van egyetértés és konfliktus egyaránt. Mindkettő tanít.

Jelenet a Csókos asszony c. előadásból. Fotó: Mihály lászló, pnsz.hu

Akkor az osztálytársaiddal is nagyon szoros volt a kapcsolat? Hogyan képzeljük el ezt?

Az SZFE-n nagyon kis létszámú osztályok vannak. Akár dramaturg, akár színész, akár rendező osztályról beszélünk. Ez segít, hogy termékeny és személyre szabott legyen az oktatás. Mindig ezzel a csapattal vagyunk együtt. Néha bizonyos kurzusokat közösen tartanak osztályoknak, de nem ez a jellemző. Illetve évek óta van minden félév elején egy kurzushét, amikor az osztályok keverednek. Az átlagos napok úgy néznek ki, hogy reggel mozgás vagy elméleti óra, utána lehet magánének vagy magánbeszéd óra, aztán közös órák: beszéd, kórus és a zenés és általános színészmesterség. Ez ugye a fő tárgyunk, ami igazából annyit jelent, hogy jeleneteket, darabokat próbálunk és bemutatjuk a vezető tanároknak. S miután a tanár már elmegy, akkor is ott maradunk és tovább próbálunk az osztálytermekben. Igazából az ember bemegy, és ott van reggel 9-től zárásig, ami mondjuk éjfél vagy egy óra, néha tizenegy. És ez mindennap így van, hétfőtől vasárnapig. Persze néha vannak ebben lyukak, meg van olyan, hogy van egy szabad estéd, de azért az első három év az olyan szinten intenzív, hogy az ember nem nagyon tud mással foglalkozni.

Akkor ebből az intenzív együttlétből adódóan valóban nagy a befolyása annak a közegnek, amiben ott élsz.

Ez így van. Sokat vagytok együtt, emiatt nagy hatással van az életedre, de a legfontosabb, hogy megtanultok közösen együtt alkotni, hogy megtalálod azt, hogy te hogyan gondolkodsz ezekről a dolgokról. Együtt alakulunk, fejlődünk.

Én azt gondolom, hogy olyan dolgokban lettem nyitottabb, ami szerintem szükséges ahhoz, hogy ebben a világban jól tudjuk megélni a hitünket. Nyitottan mások felé, de nem nyitottan a rossz felé.

Az ember persze keresgél, és néha átlépi a határokat, de szerintem valahol ez az időszak kicsit erről is szól, hogy megtaláld azt, hogy ki akarsz lenni ebben az életben, és saját döntést hozz.

Volt-e olyan az egyetemi éveid alatt, hogy megkérdőjelezted az otthonról hozott értékeket vagy akár a hitedet?

Ilyen szempontból ez egy nagyon jó hivatás, mert azokkal a kérdésekkel, amelyek minden ember életében szükségszerűen fel kell, hogy jöjjenek, nekem sokkal gyakrabban kellett foglalkoznom. Ami egy aktív gondolkodást és jellemfejlődést hoz magával. Az alapvető kérdéseket időszakonként minden embernek át kell gondolnia. Hogy miben, vagy miért hisz. De azt tudom mondani, hogy komoly megkérdőjelezés nem volt. Sőt, inkább az apróbb nehézségekben is Istenhez fordultam, a Vele való kapcsolat határozta meg a hétköznapjaimat is.

Tehát nem tudott megingatni a hitedben az, hogy többségében nem hívők vettek körül?

Igazából ugyanolyan emberek vagyunk. Én hiszek abban, hogy van bennünk egy űr, a lelkednek egy belső része, amit egyedül Isten tud betölteni. És ők is ugyanúgy vágynak rá, hogy betöltődjön ez az űr, még ha nincsenek is tudatában ennek. De fontos, hogy ne próbáld őket megtéríteni, mert akkor rögtön bezárnak. Tehát legyen benned ez az isteni szabadság, beszélj nyugodtan a tapasztalataidról, élj úgy, hogy rákérdezzenek. Közben megérted, hogy nem fontos hogy valaki liberális vagy keresztény vagy bármi más. Hatással van rád, de pozitív értelemben, mert ha bele vagy kényszerítve abba a helyzetbe, hogy olyan emberekkel dolgozz és tanulj együtt, akik máshogy gondolkodnak, az nyitottabbá tesz.

Jelenet a Csókos asszony c. eladásból. Fotó: Mihály László, pnsz.hu

A másik dolog, ami nagyon szokta érdekelni a laikusokat, hogy mivel a színész a saját testével, idegrendszerével, érzelmeivel dolgozik, ezért óhatatlanul összecsúsznak a magánember és a szerep határai. Hogyan lehet ezt kezelni?

A színészi létre nincs egyetlen recept. Azt tudom elmondani, én hogy élem meg. Nyilvánvalóan összecsúszik az ember és a szerep, de én azt gondolom, hogy ez egy hivatás, és azok, akik erre az útra lépnek, ezt fölvállalják.

A művészet arról szól, hogy a gondolataidat és az érzéseidet beleviszed az alkotásodba és ennek egyszerűen a velejárója az, hogy a lelked lemeztelenedik, hogy kicsit belemutatsz abba, aki vagy.

Nekem is sokszor van olyan, hogy előadás után is a darabon pörög az agyam, vagy egy színpadi létezés után elfáradok, kiüresedek, és nehéz utána lenni a világban. Ezeket én megpróbálom mindig odaadni Istennek, megtalálni a módját, hogyan tudom ezeket jól feldolgozni. De azt érzem, ennek van egy nagyon erős pozitív hatása. Sebeket tépek fel, amiket újra és újra be kell gyógyítanom, s ez egyfajta terápiás jelleggel is bír. Foglalkozom olyan kérdésekkel, amit mások tabuként kezelnek. Például a szüleinkkel való kapcsolat, a bennünk levő feszültségek, amiről nem beszélnék egyébként. Aki ezt a pályát választja, ezzel számolnia kell, szerintem ez a művészet része. Nekem ez az egyik legizgalmasabb benne. Hogy ezt ki hogyan kezeli, azt már személye válogatja. Emiatt is gondolom azt, hogy nem szabad elválasztani a művészetet Istentől. Mert Ő az, aki minden sebet be tud gyógyítani, és Ő az, aki meg tud tartani, hogy ne induljak el egy lejtőn. Hogy ne válasszak mást forrásként, akár az alkoholt vagy bármit.

Beszéltetek erről az egyetemen, hogy hogyan lehet ezt jól kezelni? Azt mondod, hogy ezt te megéled Istennel, de aki nem hisz? Adnak ehhez fogódzókat, technikákat a diákoknak?

A már említett osztálytársak közötti szoros kapcsolat segít, hogy ezeket egymással megbeszéljük, megvitassuk, de mindemellett van egyfajta odafigyelés erre az osztályvezető tanárok részéről is. Kialakul egy bizalom, ami által beszélünk a nehézségeinkről, a felmerülő kérdésekről. Egyébként a tanulás folyamán is gyakran jön fel olyan múltbéli esemény, ami még fájó és még feldolgozatlan, s annak meg kell keresni a miértjeit is. Nem minden esetben és nem erőltetve. De Eszter alapvetően egy gondoskodó tyúkanyó típus, aki odajön, rákérdez, de nyitott arra is, hogy te menj oda. Persze, ha az ember nem akarja megmutatni a belső feszültségeit, akkor nehéz. Nekem is volt olyan, amikor inkább bezártam. Még egy ilyen kis létszámú osztálynál sem jut idő minden ember problémájára. Ilyen szempontból talán van egy rés az oktatásban. Van az intézménynek egyébként pszichológusa, de szerintem lehetne aktívabban használni ezt a lehetőséget. Én kötelezővé is tennék egyfajta lelki tanácsadást. Csak amiatt, hogy a diákok tudják, hogy mi zajlik bennük, és ami zajlik, az gyakran természetes. Tehát mondjuk az, hogy az ember fölteszi magának nap mint nap a kérdést, hogy ténylegesen alkalmas-e erre a pályára, ez természetes. Erről beszélünk egyébként, de akkor beszélünk, hogyha ez feljön, mint téma.

Erről a kitárulkozásról és sebezhetőségről nem tud nem eszembe jutni, hogy derültek ki abúzus ügyek színházi közegből.

Sok olyan esettel kötötték össze a Színműt az elmúlt években, ami nem is ott történt. Fontos látni, hogy különösen sebezhető helyzetben vannak a színészek, a már említett lelki folyamatok miatt. Máshol vannak a határok, mint más egyetemeken, mert nem lehet teljesen elválasztani az oktatást az egyének lelki világától. Így megtörténhet, hogy valaki úgy érzi, hogy megalázzák. Amikor egy ember lényével foglalkozunk, róla beszélgetünk, az ő lelkéről, az őt ért traumákról, akkor igazából nagyon szűk a mezsgye, hogy ne nyúljunk olyan részre, ami már fáj neki. Nyilván mindenki próbál ebben óvatos lenni, abban pillanatban érezni, de ettől függetlenül megtörténhet, hogy valaki átlépi ezt a határt. Amíg odajártam, én nem hallottam vagy tapasztaltam hatalommal való visszaélést vagy abúzust.

A versvideó készítőinek csoportképe (forrás: youtube)

Pont fél éve készítettetek egy versvideót József Attila: A Dunánál című verséből, március 15-re emlékezve, fiatal színészek, mintegy ötvenen. Írtál erről akkor egy cikket is nekünk, amiből kiderül, hogy több mint 250 fiatal színész elkötelezetten dolgozik azért, hogy a politikai megosztottság megszűnjön. Mi történt azóta? Létezik még ez a csoport?

Továbbra is működik. Szolidarít. Segíti a mostani helyzetben a diákokat. Az tény, hogy van megosztottság a színházi szakmában is. A jelenleg zajló folyamat nem szakmai érvek mentén történő politikai térfoglalás. Számomra különösen fájó, hogy mindezt sokszor a keresztény értékek megőrzésére hivatkozva teszik. Ez nem kereszténység. Ezek a módszerek és hazugságok biztos nem Istentől vannak.

Néha ordítani tudnék, mert látom hogyan lesz egyre nagyobb és nagyobb a szakadék, hogyan fordul ember ember ellen.

Ezzel a csapattal úgy érezzük, hogy leginkább azzal tudunk változtatni ezen a megosztottságon, ha közösen értéket hozunk létre. Most is éppen folyamatban van egy elég nagy projekt, de a vírus-helyzet és az SZFE ügy miatt sokkal lassabban folyik a munka.

Mit gondolsz a diákok ellenállásáról és az egész kialakult helyzetről?

Nekem nagyon nehéz olvasni a cikkekben, a kommentekről nem is beszélve, hogy milyen méltatlanul támadják a tanulókat, akik most kiállnak az egyetem autonómiájáért (ami alapvető egy demokráciában), és azokért a mesterekért, akiket ők ismernek és szeretnek. Ezek a srácok tanulni szeretnének, ez a céljuk. Nem akarnak oldalakban gondolkodni. Amikor és amiben tudtam, támogattam őket, részt vettem a tüntetéseken, őrt álltam.

A művészetnek politikai befolyástól függetlenül kellene zajlania. Persze kell, hogy foglalkozzon aktuális társadalmi kérdésekkel, hiszen

a művészetnek fontos feladata az, hogy tükröt tartson a társadalomnak, hogy segítsen abban, hogy megértsük egymást. Hogy beszéljen azokról az aktuális kérdésekről, amik ténylegesen érintenek minket.

Nem csak a szórakoztatásért van, hogy bemenjünk és nevessünk, hanem hogy kilépjünk és gondolkodjunk.

Szerintem Isten jelen van az egyetemen. Azt gondolom, hogy egyszerűen az alkotás, a művészet, az értékteremtés az egyértelműen tőle van. És emiatt lehetetlen lenne kizárni. Ha akarnák se lehetne. De nem is akarják.