A belső kritikus

Aki már átélte egy ítélkezésre és kritikára hajlamos ember közelségét, az tudja, mennyire zavaró, sőt, akár fájdalmas is tud lenni, ha folyamatosan negatív megjegyzéseket kell hallgatni magunkról, a döntéseinkről, a véleményünkről stb. Nem szeretnénk egy ilyen ember mellett élni, miközben gyakran épp saját magunk, az úgynevezett ’belső kritikus’ a legszigorúbb bíránk.

Russ Harris, pszichoterapeuta, egyben a klinikai pszichológia területén kutató szakember mutat rá, hogy

ha le kellene írnunk egy füzetbe minden gondolatot, ami egy nap folyamán felötlik bennünk, azt vennénk észre, hogy meglehetősen kevés olyan van köztük, ami igazán előmozdítaná a jelenhez való viszonyunkat.

Gyakoriak ellenben az ítéletek, a jövőt előrevetítő képek, az összehasonlítások. Az agyunk gondolkodásra fejlődött ki, és sokszor szélsebesen „termeli” a gondolatokat. Amikor hagyjuk, hogy magával ragadjon a gondolatoknak ez a viharos áramlása, ennek következményeként jelentkeznek a stressz és a kellemetlen testi érzetek.

Ágnes férjnél van, két gyermeket nevel, és nagyon szereti a munkáját. „Kívülről nézve csodaszép életem van – mondja –, de mindig úgy érzem, mintha nem lenne elég, amit csinálok, mintha én magam nem lennék elég. Nem bírom megbocsátani a mulasztásaimat. Esténként magamat korholom azért, amit nem tudtam elvégezni. Arra gondolok, hogy jobban meg kellett volna szervezni a napomat.” Ez a belső párbeszéd Ágnesben erős szorongást ébreszt, és emiatt állandó elégedetlenség érzés tölti el. Olyan, mintha soha nem engedhetné meg magának, hogy boldog legyen, mert ha jobban belegondol, mindig van valami tennivaló, vagy valami, amit másképp is lehetett volna csinálni.

Ez a „soha nem érzem magam elégnek” élmény általános emberi tapasztalat. Az köti le a figyelmünket, hogy összehasonlítsuk a valóságot az elvárásainkkal. Emberi agyunk igazán ügyesen el tud képzelni egy tökéletes verziót önmagunkról, az életünkről, a kapcsolatainkról, aztán ezt összeveti a valósággal. Minél jobban koncentrálunk a valóságtól való eltérésre, állítja Russ Harris, ez annál inkább felkavar és elégedetlenné, sőt, akár boldogtalanná is tesz. Hogyan tudunk kiszabadulni ebből a mentális csapdából?

Az első lépés, hogy változtatunk az önmagunkkal való kapcsolaton. Próbáljunk megértőbbek, kedvesebbek, empatikusabbak lenni magunkkal! Nem könnyű elfogadni a gyengeségeinket, a bennünk rejlő ellentmondásokat, a múltunk sötétebb aspektusait. De csak akkor leszünk képesek arra, hogy ne harcoljunk tovább önmagunk ellen, az energiáinkat pedig hasznosabb, konstruktívabb módon vessük be egy esetleges változás irányába, ha mindenekelőtt feltétel nélkül elfogadjuk magunkat és a tapasztalatainkat.

Egy másik fontos lépés, hogy nem ítélkezünk, hanem megfigyelünk. Igyekezzünk észrevenni, mi történik a belső világunkban, és álljunk ellen annak a kísértésnek, hogy gondolatainkat és érzéseinket minősítsük: „Ez jó, ez nem jó, ez helyes, az hibás.”; vagy: „Ha ezt gondolom, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben velem.”!

Az emberek szépen lassan elveszítik az ítélkezés nélküli megfigyelés képességét, mivel a gondolkodási mechanizmus (ami sok területen valóban hasznos) mindig arra irányul, hogy felülkerekedjen a tapasztalattal való közvetlen kapcsolaton. Próbáljuk tehát csiszolgatni magunkban a megfigyelés képességét, adjunk magunknak időt arra, hogy megálljunk.

Hagyjuk, hogy elszálljanak az ítéletek és az elvárások, kapcsolódjunk be teljesen az ’itt és most’-ba.

Ha jól odafigyelünk önmagunkra, a helyzetekre, az éppen alakuló kapcsolatainkra és a környezetünkre, könnyebben meg fogjuk érteni, merre induljunk, és hogyan tudjuk elkerülni a múlt hibái miatti lelkifurdalásnak és a jövőbeli tökéletesség elvárásainak csapdáit. Így szabadabban tudjuk energiáinkat a jelen pillanatra fordítani. A jelen az egyetlen, amit teljesen meg tudunk élni, az egyetlen, amiben megtapasztaljuk az életörömöt és a teljességet. Szenteljük hát ennek minden figyelmünket, és legyünk közben megértőek magunkkal, adjunk elsőbbséget annak, ami igazán számít az életünkben!