A futás legyen elsősorban öröm – Makai Viki ultrafutóval beszélgettünk

Klasszikus pályának tűnhet a tiéd, hiszen sportolói karrier után most edzőként dolgozol, de mégsem az, mert a test mellett a sportoló lelkével is foglalkozol, mint sport mentáltréner, és a sportolói karriered sem tipikus, mert nem gyerekként kezdtél futni. Milyen pályára készültél?

Én elég hosszan útkereső voltam. A gimit is azért javasolta az anyukám, hogy legyen idő gondolkodni a „hogyan továbbon”. Gimnázium után egy táncos szakközépiskolába mentem. Jelentkeztem teológiai főiskolára, de sokkal inkább az érdeklődés vezérelt még mindig, nem a pályaválasztás. Ez az időszak arról szólt, hogy én ki vagyok, de hogy én mit adhatok a világnak, az még nagyon nem volt meg. A levelező oktatás mellett becsületbeli ügynek éreztem, hogy munkát vállaljak. Az Esze Tamás Gyermekotthonban volt felvétel gyermekfelügyelői állásra. Az itt töltött évek számomra legfontosabb tapasztalata, hogy ami itt történik, az sokkal több mint „egy munka”: részesei és formálói – igen, meggyőződésem szerint minden kapcsolat kölcsönhatás – vagyunk. Óriási felelősség! Számomra nélkülözhetetlen a szeretet, a kreativitás és a humor – ahogy az oktatásban is hangsúlyosan megjelenik eme készségek fontossága. (Ja, nem.) Gyökeret eresztettem ezen a területen, és másoddiplomaként elvégeztem a Sapientán a „Gyermek- és ifjúságvédelmi tanácsadó” szakot. Az életem következő 11 évét, gyermekünk örökbefogadásáig a gyermekvédelem töltötte ki.

Hogy lett a táncból közben futás?

A táncban nem voltam fantasztikus, viszont nagyon szerettem. A balett volt a kedvencem, az tetszett igazán benne, hogy egyszerre művészet és az egyik legkiválóbb sport. Talán ez az a kettősség, amit a futásban is mindig kerestem, mert számomra nincsen mozgás fej és szív nélkül. Vagy hát van, de számomra, hangsúlyozom, számomra, az egy üresen kongó valami, mint egy esővízzel teli gödör. Ha viszont van hozzá szellemi, lelki tartalom, akkor az hasonló egy forráshoz, melyet élet és dinamika jellemez.

A futás úgy jött, hogy amikor összeházasodtunk Lacival, akkor ő testépített, nekem ott volt a balett, de akartunk valami közös mozgásos tevékenységet. Ez lett a futás. A környékünkön kezdtük néhány kilométeres körökkel. Laci már akkor futott hosszabbakat, az anyósom is futott, a nővére is futott, a szomszéd Ica néni is, szóval én beköltöztem ide „futóékhoz”, én voltam a kezdő, és nekem nem is volt elsőre szerelem a futás.

Amikor összeházasodtunk, rögtön szerettünk volna gyereket, de nem született. A tb által biztosított vizsgálatok után, kb. az ötödik évben elmentünk a Káli Intézetbe, de konkrét okot ott sem találtak. A következő lépcsőfok az lett volna – most ilyen sarkosan mondom –, hogy ők létrehozzák nekünk a gyereket. De, hogy is mondjam, nekünk az nem volt annyira fontos, hogy genetikailag hozzánk hasonló legyen, eleve is gondolkoztunk örökbefogadásban, így könnyű döntés volt, hogy ezt így, köszi, nem, és akkor beadtuk a kérvényt, hogy szeretnénk örökbe fogadni.

Ezt azért mondom el, mert emiatt a házasságunk elején volt 8-10 év, amíg nem volt gyerekünk, de ott volt a futás, amiben nagyon jól tudtunk kapcsolódni egymáshoz is, és számomra akkor indult el, akkor még kimondatlanul, egy olyan önismereti út, ami úgy tűnik egy életre megalapozta a kapcsolatom futással.

_{Makai László és Makai Viktória a Futókörök napján, Kőbánya, 2022. Fotó: kobanya.hu}

Azt mondtad az előbb, hogy nem volt elsőre szerelem a futás. Mikor kezdted el élvezni?

Előbb lettek futóélményeim, majd sikerélmények, s talán a harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolat a futással és a futás által, ehhez érkeztem meg legkésőbb. Konkrétan, amikor először lefutottam 3,6 kilométert térdfájás nélkül, és kaptam utána egy szép pólót, annak nagyon örültem. Leginkább annak, hogy nem fájt a térdem. Egy gyerekkori autóbaleset következtében, szilánkosra tört a combcsontom, nyújtották, és csak 15%-os eltolódásban tudták rögzíteni a csontot, amitől befele dől a térdem, ezért a futás eleve nem volt sima ügy. Ma már megvan az a mozgásmintám, amiben ez funkcionál, de máig kell figyelni rá, hosszú futásoknál különösen.

Huszonévesen futottál le először 3,6 kilométert. Hogy jutottál el innen néhány év alatt a 24 órás futásokig? Az hány kilométer is?

Nekem 225,6 km volt a csúcs, amit egy 24 óráson futottam. Az ultrában én azt szeretem, hogy nem kell nagyon különleges képességekkel rendelkezni ahhoz, hogy az ember ezt teljesíteni tudja. Meggyőződésem, hogy az ember hallatlan képességekkel születik és a készségek fejlesztési lehetősége végeláthatatlan. A média érdekelt a figyelemfelkeltő kommunikációra: hű, micsoda teljesítmény 3,6 km és aztán 225 km! Valójában a „függönyt elhúzva” lépcsőfokokat láthatnánk, amin 7 éven át egyesével jutottunk a 3,6 km-től a 225,6-ig.

_{Velencei tókör, Ultra évnyitó, 2016.}

És mikor lett fontos a verseny, a teljesítmény is?

Mikor az első igazán hosszú távomat futottam, a Balaton Szupermaratont, ami a Balaton-kör négy nap alatt, azaz durván 4×50 kilométer. Előtte csak kétszer vagy háromszor futottam maratont, és emlékszem, hogy a rajtnál még takargattam a piros rajtszámot, ami az egyéni indulóknak volt, nehogy meglássák, és azt gondolják, milyen nagyképű vagyok, hogy ideállok és azt gondolom, hogy én egymás után tudok 4×50-et futni. És aztán nemhogy teljesítettem a távot, hanem megnyertem a versenyt. Ez akkor hallatlanul nagy löketet adott, mert az élet más területén nem voltak ilyen kimagasló sikereim.

Korábban alapvetően az volt a célja a futásnak, hogy együtt csináljuk Lacival, egy olyan szabadidős tevékenység volt, ami visszatöltött, rólunk szólt, meg mindkettőnknek egy kicsit önmagáról. Így visszagondolva jó lett volna látni azt a pontot, amikor ez olyan tevékenységgé vált, ahol teljesítményt kellett prezentálni, és tudatosan dönteni róla. Vízválasztó volt persze ez a négynapos verseny, amit megnyertem 2009 tavaszán, mert onnantól Márton Attila, aki válogatott hosszútávú versenygyalogló volt, felajánlotta az edzői segítségét. Nekem nagyon sokat jelentett, hogy valaki látta bennem azt, ami lehetnék, és amit én nem láttam saját magamban, de bíztam benne, mert ő ennek a területnek egyfajta mestere volt. Receptre írnék fel mindenkinek egy ilyen embert az életében, aki hisz benne és látja azt, hogy ki lehetne, és utána segít is kihozni azt. Talán ez a legtöbb, amit kaptam az ultrafutástól: rácsodálkozás a bennünk elrejtett képességekre és lehetőségekre, ami mindig sokkal több, mint, amit képzelünk.

_{Beérkezés a célba, 100 km-es verseny, Velence, 2015.}

Az örömfutás után elkezdtél tudatosan futókarriert építeni, aztán közben egyszer csak anya lettél. Ez hogyan történt?

Amikor megkaptuk a papírt, hogy „alkalmasak vagyunk” az örökbefogadásra, akkor azt mondták, hogy 5-6 év a várakozási idő, de Kinga másfél év múlva, 2012-ben az életünk része lett. Ő egy korrigálható egészségi állapotú, 10 hónapos kislány volt, hivatásos nevelőszülőknél örökbeadható státuszban. Egy-másfél hónap átgondozási időt kaptunk, nagyon sokat látogattuk. Az első születésnapját már itthon ünnepelte. Minden nagyon átrendeződött az életünkben, mert hiába készültünk rá nyolc éve, a gyakorlat teljesen más. Nekem nagy váltás volt, hogy egyik nap még válogatottságra, UltraBalatonra készültem, résztávokat futottam, kitüntetést kaptam gyerekvédelemből, másik nap meg már anyuka lettem, amihez nulla tapasztalatom volt, és teljesen alkalmatlannak éreztem magam. Kinga örökbefogadása nagyon nehéz volt abból a szempontból, hogy ő otthon érezte magát a nevelőszülőknél. Koraszülöttként két hónapot volt egyedül, anya nélkül a kórházban, és mire a nevelőszülőknél két hónap magány után végre bevackolta magát és kis hajszálgyökerekkel elkezdett kötődni, akkor 10 hónaposan mi újra „átültettük”. Ez neki trauma volt, szerintem ez mindig része marad az ő életének. Az elején volt olyan, hogy ő sírt az egyik sarokban, én meg tőle egy méterre ültem és sírtam a másikban. Két traumatizált ember voltunk pár évtized korkülönbséggel, innen indultunk. De azért nemcsak innen, mert onnantól, hogy bent volt a papírunk, nagyon sokszor gondoltam rá, hogy az, akivel egy család leszünk, talán már megszületett vagy megfogant valahol, és attól, hogy fizikailag még később lesz az a pont, ahol a mi életünk összeér és találkozunk, attól én az imádságaimban már kapcsolódhatok őhozzá az Istenen keresztül. Az volt bennem, hogy ez most már csak idő kérdése, hogy mi mikor találkozunk, és ez megnyugvást adott a várakozás időszakában. Ez a teljességérzés és a találkozás öröme is benne volt abban, ahogy ott tehetetlenül sírtunk a sarokban, szóval nagyon komplex megélés volt.

_{Családi futás négyesben, Kőbánya, 2019.}

Hogyan folytattad a futást, immár kisgyerekes anyaként?

Két hónapig ki se mentem, vagy csak valami kis laza átmozgatásra, a lelkiismeretem is azt diktálta, hogy most Kinga az első. Aztán hamar kialakult, hogy a mamával játszottak a stadionban, amíg résztáv edzést csináltam. Abban az évben elmentem az UltraBalatonra, úgy volt, hogy ők addig rokonoknál lesznek apával, és Laci kihozta féltávhoz, hogy az milyen jó lesz, majd mindketten erőt merítünk, de ehelyett olyan sírógörcs jött rám, hogy én milyen rettenetes, pocsék anya vagyok, hát itt ez a kislány, vártunk rá majdnem egy évtizedet, hogy fussak tovább, mikor ő nyújtja felém a kis kezeit. Laci nyugtatgatott, meg mondta, hogy nehogy lejöjjek a pályáról, nehogy.

A Kingával való első hónapok nehézségei kicsit elbizonytalanítottak minket a nagy családról való vágyunkban is. Olyan egy éve lehettünk háromfős család, amikor mégis azt gondoltuk, adjunk be még egy papírt, és várakozzunk, de végül Árcsira is csak másfél évet vártunk. Neki a szülőanyját ismertük meg, aki fiatalkorú volt, tanulni és sportolni szeretett volna, és a nagymamájával, aki a gyámja volt, együtt döntötték el, hogy nem az abortuszt választja, hanem örökbefogadó szülőt keresnek. Kinga hároméves elmúlt, amikor 2014-ben Árcsit nyíltan örökbe fogadtuk és hazahoztuk a kórházból.

Ekkor már volt mintánk, hogyan lehet gyerek mellett sportolni, de azért ekkor is volt egy édes „kényszerpihenő”. Edzői szempontból is érdekes, hogy e pihenők után mindig sokkal jobb formában tudtam visszatérni. Leírják könyvekben, hogy a pihenés legalább annyira fontos, mint az edzés, de én itt tapasztaltam meg, hogy a mérleg két serpenyőjében ezek tényleg egyforma súlyú dolgok. A fejlődés a pihenés közben következik be, tehát hiába van teljesítményleadás, ha nincs pihenés, amikor létrejöjjön a fejlődés. Tulajdonképpen én a gyerekek családba érkezése után hoztam a legjobb formámat sportolóként, talán a 2016-17 voltak a legerősebb éveim.

Aztán történt valami 2018-ban, ami megállított a versenyzésben. A12 órás országos bajnokságon, amit 7. országos bajnoki címed után megnyertél, amfetamint találtak a szervezetedben, amiről máig sem tudod, hogyan került bele, hónapokig küzdöttél az igazadért, de végül is doppingvétség miatt 4 évre eltiltottak a versenyzéstől. Hogyan látod ezt az eseményt az életedben?

Egy olyan eseménynek látom, ami nagyon szemléletformáló volt. De a 2018-as évben történt még más is: a felfüggesztés után három hónappal futás közben ért egy brutális támadás, összevertek, majdnem megerőszakoltak – jogi értelemben ez meg is történt – csak annak köszönhettem, hogy megúsztam élve, hogy a férjem utánam jött és leszerelte a támadót. Bennem ez a két dolog nagyon összeér. Azért is, mert időben közel voltak, de azért is, mert én úgy hiszem, hogy azért engedte meg az Isten a támadást, mert annak a mintájára próbáltam, és próbálom még most is feldolgozni a felfüggesztést. A támadásban egyértelműen áldozat voltam. Volt helyszín, ujjlenyomat, találtak tettest, a férjem ott volt, látta, megkérdőjelezhetetlen volt, és meg tudtam élni azt, hogy az emberek odaállnak részvéttel, támogatással. Az első impulzusom az volt, hogy egy rendőr beültetett az autóba, én meg mondtam, hogy de véres lesz a kárpit, mire ő, hogy ne foglalkozzak vele, csak üljek be és ne aggódjak, most már biztonságban vagyok. A második, mikor bementem a kórházba, és ott erősnek és hősnek tituláltak, a fickót meg egy szemétnek, és megéltem azt, hogy itt vagyok „begyógyult” (bucira vert, bedagadt) szemmel, és lehetett volna más végkimenetel is, de én élek, és akkor lehet, hogy tényleg erős vagyok. Ahogy ők ott viszonyultak hozzám, az meghatározó volt, ami ráhelyezett egy pozitív útra, és talán ennek is köszönhető, hogy tudtam erről kommunikálni, és lett egy társadalmi viszonyulás is, ami segítette a traumafeldolgozást.

Míg a dopping ügyben, ahol szintén áldozat voltam, máig sem tudom pontosan, hogy mi történt. Rágalmazni senkit nem szeretnék, de azért hülye sem lehetek, mert ha tudom, hogy nem én voltam, akkor valaki más viszont volt. Sokszor végig gondoltuk az a napot, mit ettem, mit ittam, de nem találtuk, hogy mi lehetett, feltételezésem szerint ezt a cuccot valaki a verseny utolsó órájában tette a frissítőmbe, amikor már tudtuk, hogy doppingvizsgálat lesz. Nem doppingoltam, kerestem – máig is keresem – az igazamat. Az itt teljesített kilométereim szép eredmények, de nem egyediek, többször teljesítettem már 127 km körül 12 órás versenyen. Ezúton is köszönöm az ultrafutó társadalom bizalmát bennem és egy igazságos rendszerben, amiért összedobták a pénzt, hogy a vizelet B mintája is be legyen vizsgáltatva. Az antidopping csoportnál persze előre mondták, hogy csak pénzkidobás, ez egy zárt rendszer, nem hibáznak. Közben meg jöttek olyan üzenetek, hogy szégyelljem magam, meg kérjek bocsánatot az egész futóközösségtől. Ezt nagyon nehéz volt megélnem. Be kellett következzen a támadás, hogy én úgy döntsek, rendőrségi feljelentést teszek a doppingügyben. Egy rendőr barátnőm mondta, hogy jó, de tudjam, hogy az 1. számú gyanúsított én leszek, szaladgálhatok majd vallomásokat tenni, aláírogatni, az innentől kezdve egy procedúra. Ez egy darabig távol tartott, aztán már nem. Örülök neki, hogy megtettem. A 2. számú gyanúsított a férjem lett, mert ő volt a segítőm, és az egész ügyhöz a belépő az volt, hogy önként vállaltunk egy hazugságvizsgálatot. Úgyhogy végül lett egy papírunk, ami azt igazolta, hogy mi igazat mondunk abban, amit mondunk. De mivel ezt a bíróságon sem fogadják el teljes értékű bizonyítékként, és az antidopping csoportnak is saját kivizsgálási rendszere van, így ez semmin nem változtatott, maradt a 4 év felfüggesztés.

Az egész ügy egy temetetlen halott bennem, de él bennem a remény, hogy talán egyszer valamikor lesz ennek is magyarázata. Minden, amit gyógyulni tudtam a felfüggesztésből, ennek az igazságtalanságából, azt a támadásból tudtam áthozni.

Feltűnt a beszélgetésünk alatt, hogy mindig hangsúlyozod, hogy ez az ÉN véleményem, az ÉN megélésem. Ez összefügg azzal a 2018-as interjúval, amiért sokan megharagudtak rád, ahol arról beszéltél, hogy ha nem abban a családmodellben éltek, ahol a férfi a család papja, aki felelősséget vállal, ha te egy liberális, feminista, karrierista nő lennél, akkor nem biztos, hogy a férjed eléd megy, és megmenti az életed?

Pfff. Most, hogy szembesítettél vele, mi hangzott el, nagyon szégyellem magam, és bocsánatot kérek mindazoktól, akit megbántottam ezzel, az akkor súlytalannak, ám dallamosnak tűnő jelzővel. Én magam is vállalkozóként dolgozom, illetve mióta az eszemet tudom, feminista vagyok – mondhatnám, hogy 2018 óta, de már előtte is, csak rosszul használtam a kifejezést. Ami a bennem élő valós tartalom volt akkor is és most is, az az, hogy az életemet a férjem személyének, gondoskodásának, figyelmességének, szeretetének köszönhetem, és ezért örökké hálás vagyok.

Az egyes szám első személyben való kommunikációm annak a cikknek köszönhető. Arra brutális mennyiségű negatív visszajelzés érkezett, ami az akkori sérülékeny állapotomban bevésődött. Nem bánom a hibát – azt igen, ha valakinek rossz érzést okoztam – és a hibára való bántó reakciókat sem. Hálás vagyok, hogy ekkor is formálódott bennem az az érzékenység, nyitottság, együttérzés, ami nélkülözhetetlen a munkámban.

Ezek a nehéz tapasztalatok mit adnak hozzá a te sport-mentáltréneri és edzői munkádhoz?

Lehet, hogy ez így nem tűnik annyira konkrétnak, de nagyon fontos, hogy nem ítélkezek, és nem próbálom meg kitalálni más embernek az életét. Mindig törekszem rá alkalomról alkalomra, akkor is, ha már vannak ismereteim, hogy kérdezzek, mert engem is megítéltek, sok esetben anélkül, hogy megkérdeztek volna. És úgy gondolom, máshogy ülök le emberekkel beszélni, mióta feküdtem ruha nélkül kiszolgáltatottan, és bélyegeztek meg igazságtalanul abban a rendszerben, aminek elkötelezett építője voltam. Megértés, elfogadás, nem azonosulás, de mindenáron tiszteletben tartás.

Hogyan volt jelen a futás az életedben a felfüggesztés évei alatt?

Személyiség-karbantartó céllal használtam, és erről a funkcióról már nem is szeretnék lemondani sosem. 😊

Edzőként hogy látod a hobbifutókat és általában a szabaidősportot?

Általánosnak látom, hogy sokan rekreációs célból, feltöltődésként elkezdenek futni. Motivációként választanak egy, két, három eseményt, amivel párhuzamosan bekúszik az addig rekreációs céllal folytatott, örömadó tevékenységbe a teljesítménynyomás. Jönnek a versenyek: többet, gyorsabban, hosszabbakat …és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy eltűnt belőle az öröm, az énidő, a feltöltődés. Amit szeretnék hangsúlyozni: nem a verseny a probléma, hanem hogy nehezen észrevehető az a döntési pont, ahol a futó mérlegel, és tudatosan választ, hogy mikor, milyen céllal és milyen áron, milyen minőségben szeretne futni. Edzőként a mentális feladatokkal épp az a célom, hogy a fizikai felkészítéssel párhuzamosan az önismeretet is segítsem, hogy a futóval az ő valódi célja eléréséért tudjunk együtt dolgozni.

Ennyi év, ennyi fent és lent után szeretsz még futni?

Igen, és tudatosan keresem azt, hogy a futásom fenntartható legyen. Idén kitűztem célként az UltraBalatont, és volt értelme belefektetni annyi munkát, mert megkaptam tőle azt, amire szükségem volt. Most éppen az egyensúlyt adja a futás: reggel a kutyussal kimegyünk az erdőbe, ahol zöld van, csend, nyugalom, és elindítjuk együtt a napot. Ha még délután belefér 50 perc mozgás, amíg a gyerekek edzenek, akkor én jól vagyok.

Úgy gondolom, hogy az életigenlő dolgokhoz az Isten adott egy jó érzést is. Jó érzés megenni egy életet adó táplálékot, jó érzés szomjasan meginni egy pohár vizet, a szexualitáshoz megkaptuk az orgazmust és a mozgáshoz is a flow-t, az örömöt. Az élsport nagyon a teljesítmény irányába tolja el a mozgás célját az öröm helyett. Mentáltrénerként arra törekszem, hogy mindenkiben tudatosuljon, hogy mennyi időt vesz el a sport és mennyit ad vissza egészségben és örömben. Mindenki lássa meg a saját mérlegét és tudatosan döntsön róla, hogy mi éri meg neki. És szeretném, ha nem felejtenénk el (ezt is 2018 történései tanították nekem), hogy az ember értékállandó: ha győz, attól nem lesz félisten, és ha veszít, nem lesz lúzer, mindig egy ember marad, aki képes felhasználni mindazt a tapasztalatot, amit átélt.