Rettegek, hogy elfelejtesz!

Olvasási idő: 4 perc

Egyre gyakrabban fordul elő, hogy pszichoterápiás rendelőmben olyan fiatal felnőttek keresnek fel, akik tanulmányaik vagy munkájuk miatt elköltöztek otthonukból egy távolabbi városba, és ez erős szorongást vált ki belőlük. A szorongás pedig nemcsak az elutazáskor jelentkezik, hanem mindannyiszor, amikor az ünnepek vagy a nyaralás után elérkezik az elválás pillanata.

Marco sok keresés után végre talált olyan munkát, ami megfelelt az anyagi elvárásainak, de akárhányszor el kell hagynia szeretett Szicíliáját, hogy Torinóba utazzon, már az utazás megszervezése leszívja minden energiáját. Valós gyötrelemmel, végletes fáradtsággal tölti el, ha csak arra gondol, hogy repülőre kell szállnia. Ilyenkor szélsőségesen érzékeny, sőt pánikrohamai is vannak. Ahogy beszélgetéseink során egyre mélyebbre hatolunk, kiderül, hogy ennek az erős szorongásnak a gyökere az attól való félelme, hogy elfelejtkeznek róla.

_{Pánikrohamai gyökere az attól való félelme, hogy elfelejtkeznek róla.}

Ez ettől való félelem bizonyos esetekben mély szorongássá, állandósult üresség érzésévé fajulhat. Attól tartanak ezek az emberek, hogy amint eltűnnek a többiek szeme elől, megszűnnek létezni. Az a szörnyű érzés keríti őket hatalmába, hogy a szeretteikhez fűződő kötelék fordítottan arányos a kilométerek számával, mely elválasztja őket a családi háztól. „Pont most kell elmennem, amikor ők összegyűlnek ünnepelni… mintha jobban szórakoznának akkor, ha én nem vagyok ott”, mondja magában mindannyiszor Marco, amikor közeledik az indulás. és ebből is érzékelhetjük a belső harcot, amit félelmével vív, hogy láthatatlan lesz, hogy senkinek nem fog hiányozni.

Az attól való félelmünk, hogy elfelejtkeznek rólunk, nem egyszerűen egy szomorú gondolat, nem is csak a mások figyelmére való vágyból fakad, hanem abból az egzisztenciális szükségletünkből, hogy meglássanak minket, elismerjenek és emlékezzenek ránk. Ez a félelem enyhén vagy extrém erősen is jelentkezhet, befolyásolhatja kapcsolatainkat, önbizalmunkat és öntudatunkat.

_{A vágy, hogy nyomot hagyjunk embertársaink emlékezetében, része annak a törekvésünknek, hogy valakihez tartozzunk.}

Honnan származik ez az érzés? És miért válik bizonyos emberekben nehezen gyógyítható sebbé? A kötődés elmélete szerint, amit John Bowlby orvos és pszichoanalitikus dolgozott ki, a gyerekeket biztonságérzettel tölti el, hogy állandóak körülöttük a referenciaszemélyek, jelen vannak életükben és rájuk ismerhetnek. Ha nincsenek ilyenek a gyerek körül, vagy kiszámíthatatlanok, érzelmileg távolságtartók, akkor a gyerekben az gyökeresedik meg, hogy ő nem érdemes arra, hogy emlékezzenek rá, vagy hogy elveszti az értékességét, ha nincs jelen valahol. Ez gyakorlati következményekkel jár az életükben, mert „a kötődés integráns része az emberi viselkedésnek a bölcsőtől a sírig” – állítja Bowlby.

_{A bizonytalanság végigkísérheti a felnőttkort is, és rányomhatja a bélyegét a bensőséges kapcsolataira.}

Ezért a bizonytalanság végigkísérheti az illető felnőttkorát is, és rányomhatja a bélyegét minden kapcsolatára, különösen a bensőséges kapcsolataira. A következmények egész sora jelentkezhet: érzelmi függőség, elhagyástól való félelem, túlzásba vitt elismerési kényszer. Vagy olyan magatartásformák, melyekkel az egyén célja, hogy bevésődjön mások emlékezetébe: hiperaktivitás (mindent megteszek azért, hogy jelen legyek), népszerűség hajhászása (például a közösségi hálókon való állandó megosztásokkal) vagy az érzelmek szabályozásának nehézsége és ennek drámai megnyilvánulásai. Ezek a tudatalattiból fakadó viselkedésformák csapdává válhatnak: minél inkább jelet akarunk hagyni, annál üresebbnek érezzük magunkat, ha nem kapjuk meg a remélt visszajelzést.

A vágy, hogy nyomot hagyjunk embertársaink emlékezetében, része annak a törekvésünknek, hogy valakihez tartozzunk. Hisz szeretetre vágyunk és nem akarunk az enyészeté lenni. Az emlékezés egy módja annak, hogy halhatatlanná tegyünk valakit, aki már nincs köztünk. Sok kultúrában nemzedékről nemzedékre adják tovább a népük történetét, hagyományait, rítusait, melyek jelzik, hogy ők is az emberiséghez tartoznak.

_{Úgy érezzük, ha emlékeznek ránk, elismerik, hogy valami nálunk nagyobb részei vagyunk.}

Úgy érezzük, ha emlékeznek ránk, az azt jelenti, hogy elismerik, hogy valami nálunk nagyobb részei vagyunk. Ez lehet egészséges érzés, ami motivál minket, hogy fontos kapcsolatokat szőjünk, hogy értéket teremtsünk és adjunk tovább. Amikor azonban önbecslésünk csak a mások tekintetétől függ, akkor aszerint élünk és döntünk, hogy mire fognak mások belőlünk emlékezni, hogy mi erősítheti másokkal a kapcsolatunkat és nem aszerint, amit igaznak és jónak tartunk magunk számára, ezzel azt kockáztatjuk, hogy míg minden erőnkkel arra törekszünk, hogy mások megjegyezzenek minket, mi felejtkezünk el önmagunkról: elfelejtjük meghallgatni saját vágyainkat, teljesen jelen lenni saját életünkben, és tudatos döntéseket hozni.

Kényes folyamat szembenézni az elfelejtéstől való félelmünkkel. Fel kell hozzá ismernünk a mások tekintetétől független értékeinket, valamint fel kell dolgoznunk az elhagyatottság és érzelmi elhanyagoltság élményeit. Hiteles kapcsolatokat kell építenünk, ahol a köteléket nem az emlékezés szükséglete, hanem a kötődés öröme adja.

Félelmünk attól, hogy elfelejtenek bennünket tanúbizonysága annak, mennyire igaz, hogy az ember alapvető attribútuma, hogy társas lény. Emberi természetünk része, hogy szeretnénk, ha mások megtartanának emlékezetükben és szívükben. De az is lényeges, hogy mi magunk is emlékezzünk magunkra, őrizzük saját történetünket, és fogadjuk el azt, aki vagyunk. Csak ha megtanulunk emlékezni magunkra, leszünk képesek szabadon élni az eltűnés félelme nélkül.