Barion Pixel

Egy párkapcsolat életciklusai 9. – Szembenézni az idősödéssel

A közös megöregedés új kihívásokat is tartogat a párkapcsolatunkban. Sorozatunk kilencedik része abban nyújt segítséget, hogy feltegyük magunknak azokat a kérdéseket, melyek ebben a korban is előre vihetnek minket.

egy-parkapcsolat-eletciklusai-9-szembenezni-az-idosodessel

Olvasási idő: 6 perc

 

Miként vagyunk a párkapcsolatunkban most, hogy túljutottunk életünk felén? Az öregedés természetes útján haladva a nyugdíjba vonulás, majd az időskor és aggkor következik soron.

 

 

 

 

Nagyon sokrétű ez a hatvan év feletti időszak, bár mindenkit másképpen ér utol. Ám, ha idáig kitartottunk egymás mellett, akkor elmondhatjuk, hogy sok mindent végigéltünk jóban – rosszban. Ez már egy megküzdött, „együtt mi mindent megéltük” érzés. Jó, ha vannak olyan barátaink még, akikkel ezekről a szép emlékekről közösen tudunk beszélgetni, nosztalgiázni, és mi kettesben is hálát tudunk ezekért adni.

 

A több évtizedes munka után az sem mindegy, hogy a nyugdíjba menetel hogyan történik: fokozatosan leadva, átadva a munkát, vagy egyik pillanatról a másikra. Lelkileg se közömbös, hogy a napi rutin, a munkába járás egyik pillanatról a másikra szűnik meg, és felkészületlenül ér minket a sok szabadidő, amivel nem biztos, hogy rögtön tudunk mit kezdeni. Arról nem is beszélve, hogy a „már nem vagyok fontos”, „nem vagyok hasznos része a társadalomnak” érzés is felbukkanhat bennünk, az anyagi életszínvonal eséséről nem is beszélve. Vegyük észre, ha egy kicsit negatívabb szemüvegben kezdjük látni a világot, komorabbak, vagy ingerlékenyebbek vagyunk a szokásosnál. Általában szerencsésebb, ha szakmai tanácsadóként, fél állásban, vagy csak alkalmi konzultációkra még vissza lehet járni a munkahelyünkre. De az átmenetben segíthet egy önkéntes munka is, vagy bármi, ami miatt felkelünk, és nekiindulunk a napnak. A tétlenségnél minden csak jobb lehet, persze figyelembe kell vennünk a teherbírásunkat is.

 

 

Hogyan kezeljük a felszabadult időnket? Miként kapcsolódjunk önmagunkhoz, és egymáshoz? Lehet, hogy már túl jól ismerjük társunk bogarait, ezért még most is fontos önmagunkon dolgozni, hogy ne menjünk egymás idegeire! Jó, ha van saját hobbink is, ami feltölt, akkor is, ha amúgy szeretünk együtt lenni házastársunkkal. Ha pedig fizikailag még jól bírjuk, érdemes közösen kimozdulni, randizni, kirándulni, utazgatni, kulturális programokra járni.

Vajon tudunk-e még most is kíváncsiak lenni egymásra, vagy belevágni olyan új dolgokba, amire korábban nem jutott időnk?

Olyan öröm hallani, hogy valaki egy új nyelv tanulásába kezdett – szellemileg frissen tart -, mások régi vágyaikat kezdik el megvalósítani, persze, ha az észszerűség határain belül maradnak. De az egyszerű rejtvényfejtés, gondolkodtató kártyajátékok is alkalmasak a szellemünk frissen tartására. A könyvespolc átnézése, elmaradt könyvek olvasása is felkerülhet a bakancslistánkra. Az unokákkal való közös tanulás is élvezetes lehet, hiszen mostanra talán már több türelmünk és időnk van, mint a gyerekeinknél volt. Akár olyan kulturális programra, utazásra is eljuthatunk velük, ami a szüleiknek nem fér bele a szabadságuk idejében. A barátainkkal is több időnk van, mint a munka világában. Merjünk közös programokat kezdeményezni, figyeljünk egymásra, főleg ha valaki elveszítette párját, és nagyon magányossá vált!

 

A rendszeres testmozgás, séta, úszás, kertészkedés és kimozdulás jó hatással van a testi lelki egészségünkre, de fontos, hogy vegyük figyelembe, hogy már nem húszévesek vagyunk. Ennek megélése, tudatosítása egy kisebb fajta gyász. Semmi szégyellnivaló nincs benne, de dolgozni kell rajta, hogy észrevegyük és az elégedetlenség helyett a hála felé forduljunk, hogy eddig mi mindenre képesek voltunk.

Most pedig tanuljunk örülni annak, ami van, amiben jók voltunk/vagyunk.

Érdemes egy kis emlékkönyvet, „Életbölcsességeink” vagy „Gyökereink” címmel egy visszatekintést/visszaemlékezést írni gyerekeinknek, unokáinknak. Fontos és maradandó ajándék lehet ez számukra.

 

Miként éljük meg, ha esetleg egészségünk megroppan, sebességünk is meglassul? „Hiszen régen mennyi minden belefért a huszonnégy órába!” Most pedig vannak dolgok, amit esetleg már nem tudunk megcsinálni, ezért segítséget kell kérnünk! Egyikünk vagy akár mindkettőnk fizikai állapotában elindulhat egy olyan folyamat, hogy előbb-utóbb már napi szintű segítségre, ápolásra szorulunk. Ezek sokszor nem napokig, hanem évekig is kiszolgáltatottá tudnak tenni. Azonban az önállóságunkat nehezen adjuk fel – amíg van valóságos rálátásunk állapotunkra, és a képességünk is hozzá – addig kellene előre gondolkodni, hogy a kellő segítséget megkapjuk, és fizikai biztonságunk is megmaradjon, mert később kezelhetetlen helyzetek tudnak kialakulni.

 

 

Lehet, hogy érdemes még időben kisebb lakásba költözni, esetleg közelebb valamelyik gyerekünkhöz. Ezzel egyidőben egy kicsit lomtalanítani az évtizedek alatt felhalmozott kincsek között. Olyan felszabadító tud lenni ezeket még életünkben továbbadni, elengedni, és gyermekeinknek is segítség, hogy nem egy nagy őskáoszt kell halálunk után felszámolniuk. El lehet kezdeni feltérképezni a lehetőségeket, beszélgetni egymás között és a gyerekeinkkel arról, ha majd szorult helyzetbe kerülünk, milyen megoldások, segítségek jöhetnek szóba: Például egy idősek otthonába menni, vagy segítő szakemberek listáját begyűjteni, vagy felmérni, hogy milyen kapcsolati hálók vannak a közelben – egy jó szomszéd, vagy plébániai közösség, nyugdíjas klub.

Ha ezt a témát sokáig kerülgetjük, mi lehet az oka?

 

A változástól, kiszolgáltatottságtól, az elmúlás gondolatától félünk vagy csak rugalmatlanná váltunk? Nehéz döntések ezek, de ha a gyerekeink távol, vagy éppen olyan életkörülmények között élnek, hogy napi szintű segítséget nem tudnak biztosítani számunkra, mi pedig elesettek vagyunk, ki fog segíteni? Fizikai és érzelmi bizonytalanságunkon mi segít? Tudjuk-e világosan kommunikálni a szükségleteinket, hogy ne elvárás legyen a gyerekeink, unokáink felé? Merjünk kérni, hiszen ők sem gondolatolvasók, ám azt is meg kell értenünk, ha nem azonnal teljesül kérésünk, hiszen nekik most pörög az életük. Hogyan éljük meg ezek miatt a tehetetlenségünket, kiszolgáltatottságunkat?

 

Nem könnyű megöregedni, de mint sok minden ez is az életünk része. Hogy találom meg ebben is az örömet, és tekintek derűvel előre? Milyen erőforrásaink lehetnek? A közös ima, szentmisére járás, közösséghez tartozás egy megtartó háló lehet, ha a gyerekek távolabb élnek is. Hiszen a kis közösség figyel, segít, érzékeli, ha változás van – nem láttak minket reggel, máris felhív valaki, hogy mi van velünk, hogy vagyunk? A közös testmozgás segít a fizikai erőnlétünk fenntartásában. Lelkileg erőforrásunk lehet Szent Pál gondolata a Kolosszei levélből „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik,” hogy ezt Isten mások javára fordítsa. A fizikai erőnlétünket ugyan karbantarthatjuk tudatosan, de ennek ellenére testünk jelezhet fájdalmakat, mutathatja az öregedés jeleit. A panaszkodás helyett tekinthetjük ezt az üdvösség útjának, készülve az örök életre.

 

 

Minden életciklusbeli ugrás az új élethelyzethez való alkalmazkodáskor egy kisebb veszteséggel is jár, ahogy a sorozat korábbi cikkeiben is láttuk. Amikor egy pár könnyed életébe megérkezik egy gyermek, fölborítja a megszokott napi ritmust, aztán az ő növekedésével, vagy a szülők munkabeli változásaival újabb változások jönnek az életünkbe, végül pedig az életkorunk adta fizikai hanyatlást kell feldolgoznunk. Idős korunkban már tapinthatóbbak a veszteségek, például a barátok, rokonok halála. Nem könnyű megélni, hogy már mi vagyunk a rangidősek, de azt sem, hogy ha nálunk fiatalabbat veszítettünk el!

 

Ha eddig nem is, mostanra egyre gyakrabban bekúszhat a gondolatunkba az elmúlás. Mi végre élünk, éltünk? Mit tettünk, és mit adhatunk még át gyerekeinknek, unokáinknak? Hogyan tudunk még előre és visszatekinteni? Mi vár ránk a földi életünk végén? Milyen temetést szeretnénk? Furán hangzik? Tabuként kezeljük még ma is, pedig nagyon fontos lenne ezekről is családilag beszélni, készülni. Mi az, amit elmulasztottunk, hogyan tudjuk a kapcsolatainkat rendezni, megbékélni, – van, akivel már csak lélekben, vagy a távolság miatt írásban – bocsánatot kérni. Amíg lehet, ne feledjük kimondani, kimutatni még a szeretetünket, hálánkat.

Szükségünk van Rád! A fennmaradás a tét.

Legyél rendszeres támogatónk, hogy mi továbbra is minden hétköznap új, reményt adó cikkel jelentkezhessünk! Iratkozz fel hírlevelünkre!

Fotó: pexels.com

Legújabb könyveink: