A házasság önmagában érték: Homokiné Hollósi Cecília párkeresésről, meddőségről és a hit erejéről

Interjúalanyom Homokiné Hollósi Cecília, tanácsadó szakpszichológus, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola Anna-Joachim programjának szakmai vezetője. Cilivel most találkozunk személyesen először, de a sorstársi szálak hamar közös hangra hoznak minket. Meleg teával kínál otthonában így igazán bensőséges hangulattal indult ez a kedd délutáni beszélgetés Cili életéről, szakmai és magán pályájáról és „első gyermekéről” az Anna-Joachim programról.

Cili, kérlek mesélj egy kicsit az életedről, hátteredről hogyan is indultál a segítő szakma felé?

Katolikus családba születtem, egykeként nőttem fel. Nem igazán tudom, hogy miért indultam el a pszichológia útján, de talán az emberi kapcsolatok, az emberi történetek érdekeltek a legjobban.17 éves koromban elbizonytalanodtam, hogy nem inkább tanárnak kellene-e mennem, mert nagyon jó példák voltak előttem. Végül a pszichológia szak mellett harmadévben felvettem a tanárképzéshez tartozó tantárgyakat, és nagyon szerettem az angol nyelvet, éltem Angliában is kicsit. Isten keze szépen összegyúrta ezeket a terveket, hiszen jelenleg angolul is tanítok pszichológiát a Főiskolán. Ezen keresztül is megtapasztaltam, hogy

a legmélyebb vágyainkban az Isten van jelen. Ez mély meggyőződésem.

Kifejtenéd ezt bővebben? Szakmai életed mellett ebben az időszakban hol tapasztaltad ezt az isteni jelenlétet?

16 évesen Tomka Ferenc atya egy hittankönyvét olvasva és a Szentlélek megerősítésére azt éreztem, hogy 4 gyermeket szeretnék. Ott a gimnázium könyvtárában, ezzel indultam, búvópatakként elkísért ez a vágy. Később a pszichológia szak és a tanulmányok nagyobb fókuszt kapott az életemben. Mindezek mellett voltam külföldön a Fokoláre, Chemin Neuf és a Bárka közösségen keresztül.

A húszas éveimben az lett fontosabb, hogy az Istenben meggyökerezzek, hogy megtaláljam a közösségemet, azt az éltető közeget, ahol adok, kapok, növök. Nagyon jó példák voltak előttem a szerzetesi úton is, ez is felmerült bennem, de valahol mélyen bennem volt a család iránti vágy. A lelkivezetőm is megerősítette, ha a szerzetesség az út, akkor Isten hívni fog. Sokszor ültem lelkigyakorlatokon és vártam a nagy meghívást az imák csendjében, de csak vártam. Így telt az életem.

Épp „megszáradt a pecsét a diplomámon, amikor Isten ismét belehelyezett egy váratlan szituációba. Egy hosszú lelkigyakorlat után késő délután vettem csak fel a telefont. Már nagyon sokszor kerestek, hogy estig döntsem el, hogy megyek-e a Főiskolára teljes állásba. Az addigi megbeszélések csak óraadásról, részmunkaidőről szóltak. Egyszerűen nem tudtam mit tenni és felhívtam a volt osztályfőnökömet, hogy mit gondol, hogy képes vagyok-e erre? A válasza csak annyi volt, hogy ez annyira őrült ötlet, hogy biztosan a Szentlélektől van. Fogadjam el az állást nyugodtan.

Akkor így vagy 2007 óta az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára. Gondolom, kellett idő, amíg ebbe is beletanulsz, fejlődsz. Mikor jött elő újra az a kérdés, hogy akkor most hol is van az az ígéret, ami anno beléd hasított?

A harmincas éveimre született bennem egy erős elhatározás, hogy én most párt keresek, természetesen ezt is teljes bedobással. Több platformon, úton-módon el is indultam, aminek a vége egy 3-4 éves jegyes kapcsolat lett.
Ez a kapcsolat nem hozta azokat a reményeket, amivel indultam. Sőt, komoly traumákkal járt. Akkor a 30-as éveim vége felé pedig úgy tűnt, nem lesz több esélyem párt találni. Így, amikor végül a szakítás mellett döntöttem 37 és fél évesen, akkor azt mondtam Istennek, hogy ha 40 éves koromig nem megyek férjhez, akkor úgyis jó lesz. Azt hiszem, ez volt, az a pillanat, amikor átbillent bennem valami, megsejtettem, hogy nem ezen múlik az örök életem és Isten ugyanúgy szeret – akár lesz férjem, akár nem és hogy boldog lehetek férjjel vagy férj nélkül. Békesség lett egyre inkább a szívemben, hogy nem tragédia ha, egyedül maradok.

Így 38-39 évesen ismét teljes erőbedobással, szinte másodállásként újra elkezdtem párt keresni. Sokszor nehéz volt, nem volt kedvem, nem volt erőm hozzá. Ebben a hullámban  volt egy fiú, akivel elkezdtem ismerkedni, akire nagyon felfigyeltem, elkezdtünk levelezni. Pont az egyik Anna-Joachim hétvége feladataiba merültem nyakig, plusz jött egy lelkigyakorlat és nem válaszoltam neki egy hétig. Ő sem keresett, így megfordult a fejemben, hogy hagyjuk. Végül mégis válaszoltam, hogy nagyon sajnálom, amire rögtön jött is egy válasz, hogy este ír, és tényleg írt. Ez pozitív élmény volt, hogy nahát, nem sértődött meg, megírta, hogy írni fog, és tényleg válaszolt. Mindezek után találkoztunk személyesen is, és elkezdtünk randizni. Nagyon érdekesen vezetett minket Isten, mert nem egy elsöprő rózsaszín ködös szerelmet adott, hanem szépen lassan építette fel a mély szeretetet kettőnk között. Az volt a kérdés, hogy akarunk-e tovább haladni. Ragaszkodtam hozzá, hogy menjünk el egy jegyes hétvégés lelkigyakorlatra, mert tudtam, hogy ott szembesülünk a fontos és nehéz kérdésekkel is. Ettől tettem függővé a kapcsolat jövőjét. Ez a hétvége közelebb hozott egymáshoz minket. Tudnom kellett, hogy merre haladunk tovább, a hétvége jól sikerült. Így nyáron már nagyon vártam, hogy legyen pecsét ezen a kapcsolaton, közelgett a 40-ik születésnapom. Egy augusztusi napon, amikor nem is számítottam rá, megkérte a kezemet. Novemberig (mert akkor van a szülinapom) már nem sok időnk volt, így három hónap alatt meg is szerveztük az esküvőnket, és október végén egybekeltünk. A házasság hete kapcsán azt tudom mondani, hogy Isten megáldja ezeket a döntéseket, kapcsolatokat. Nem kell mindig a leghabosabb képre gondolni, a mi kapcsolatunk is bemutatja Isten csendes és szép áldását.

_{Homikiné Hollósi Cecília és Frankó András az Anna – Joachim Program 5. születésnapi ünnepségén}

Közben haladt a szakmai életed a főiskolán. Talán már a családterápia is képben volt ekkor?

Igen, sőt, az egyetem végén elkezdtem már családterápiát tanulni. Frankó András volt az egyik tanárom, az Anna-Joachim hétvégék szakmai stábjának egyik oszlopos tagja. Közben tanácsadó szakpszichológus lettem. A tanszéken jött egy lehetőség, hogy meddőséggel küzdő pároknak segítséget tudnánk nyújtani egy pályázat keretein belül. Nem érintett akkor még ez a kérdés, de az érdeklődésem és a családterápiás irány miatt jelentkeztem erre a feladatra 2018 év végén.
2019-ben így született meg az első Anna-Joachim hétvége, aminek elindításában részt vettem, később pedig teljesen megkaptam a hétvégék szervezését és Andrással a párokat is mi kísértük. Később a program szakmai felelőse lettem. Az első Anna-Joachim hétvégén úgy ültem ott, hogy nem vagyok meddő, de 37 évesen egyedülállóként engem is érinthet a jövőben még ez a nehézség. Mindezek mellett pedig teljesen átéreztem, hogy ezek a párok várnak valamire, amire ígéretet kaptak Istentől és a nagyon mély vággyal a szívükben várniuk kell, és ebben elvesznek, elfáradnak, csak a nehézségeket látják és nem tudják, hogy mit kell tenniük érte.

Mit tapasztaltál ezeken a hétvégéken? Hogyan láttad a résztvevőket?

Az első 6 hétvégét vezettem Andrással és a tapasztalatom az volt, hogy az a cél, erősítsük őket, hogy biztonságos közeget teremtsünk nekik, és ezt sikerült is átadnunk szerintem.
Sőt, olyan átalakulásokat láttunk, a különböző előadások, gyakorlatok és páros konzultációk által, ami igazolta számunkra, hogy Isten vezeti ezeket az alkalmakat. Az Ő akarata van a hétvégék mögött, és bár nekem is voltak gondolataim, álmaim a hétvégékkel kapcsolatban, Ő maradt a főnök.

_{A program résztvevőivel}

Jelenleg nem Te vezeted ezeket a hétvégéket, hogy alakult ki ez a változás?

A főiskola első reproduktív egészségfejlesztő és meddőségi szaktanácsadó képzésén végzett Tripiska Julianna vette át a helyemet, amikor a program és a szakmai feladataim is növekedni kezdtek. Istennek hála ezért, hiszen ez az időszak összeért azzal, amikor mi is egy lettünk a meddőséggel küzdő párok közül.
Ebben a nehéz élethelyzetben felhívtam a program egyik fontos előadóját, dr. Szigeti Juditot, és személyes segítséget kértem. „Jó pszichológusként” felkerestem a pszichológust útmutatásért. Mégis a legmélyebb pillanatban, amikor, ahogy Chiara Lubich is mondja – Jézus is elhagyatott – ebben az elhagyatott pillanatban megéreztem, hogy ott van velem az Isten.

Sok pár elmondta már, hogy ez az egyik legnagyobb fájdalom ezen az úton, hogy hol van Isten?

Én akkor ott a meddőségi papírral a kezemben mégis azt tudtam érezni, hogy ott ül mellettem. Könnyek között, de azt tudtam mondani, hogy Istenem tudom, hogy jó vagy, hogy jót akarsz és hogy szeretsz. Azt próbáltam erősíteni magamban, hogy ebből valami jót kell kihoznia Istennek. Pedig tényleg a teljes sötétségben voltam és persze eljött az a pillanat is, amikor elfáradtam az imában, de akkor is jeleztem neki, hogy „helló itt vagyok, örülök, hogy vagy és tudom, hogy majd kihozol ebből valami jót” és ez megtartott. Ezek után indultunk el férjemmel az örökbefogadás útján.

_{Cili esküvőjén}

Köszönöm, hogy megosztottad velünk az életed és tapasztalataid. Az életutad nem a megszokott, de nagyon sokat tanulhatunk belőle. Különösen fontosnak tartom, hogy a házasság hetében megemlítsük azokat a házaspárokat is, akik a meddőséggel küzdenek. Szeretném, ha ők is találnának üzenetet ebben az ünnepben. Mit üzennél nekik?

Nagyon hiszem és élem, hogy a házasság önmagában érték, Istennek önmagában kedves. Isten számára ez a kapcsolat nagyon különleges. A házaspár egysége nagyon közel áll Isten képmásához. A házasság szentség, ajándék, titok, egy misztérium, amit nem tudunk mi körülírni. Ez a hét ezt ünnepli és ezt érdemes megünnepelni. Amikor a férjem ingeit vasalom, vagy ő megigazítja a csálén leparkolt autót helyettem, akkor könnyen el tudjuk felejteni, hogy ez egy misztérium. Isten minden házasságot megáld, megajándékoz és gyümölcsözővé és termékennyé tesz. Hogy ez a gyümölcs gyerekalakú lesz-e, ez nem garantált. Azt tudom üzenni a pároknak – bár ez elég magasztosan hangzik – hogy azt keressék, hogy hol életet adó az ő egyéni és közös útjuk is. Álljatok rá arra a pályára, mert valószínűleg Isten helyezte belétek ezt a vágyat és ezen felül, hogy még gyereketek is lesz vagy nem, az egy plusz ajándéka ennek az útnak. Minden életállapotnak megvan a saját öröme és keresztje, ahogy a gyereknevelésnek is.

Ami még nagyon fontos, hogy a házaspár már család. Egy külön entitás és egy külön egység már, amit Isten megáld és kísér.

A legfontosabb üzenetem mégis az, hogy nem vagytok egyedül. Krisztus veletek van a nehézségben, a sötétségben. A szívünkkel, hitünkkel bíznunk kell abban, hogy nem vagyunk egyedül.