Egy párkapcsolat életciklusai 2. A nászútról hazatérve

Új házasként hazatérve a nászútról (ha volt, mert lehet, hogy a szabadságunk jó része elfogyott a sok szervezésben, előkészületben) belecsöppenünk a szürke hétköznapokba. Hogyan hangolódjunk egymásra, mint férj és feleség az új szerepben? Történik-e változás az életünkben azzal, hogy összekötöttük az életünket?

A szép, de új kihívásokkal teli szintugrás a kapcsolatunkban az lenne, hogy a meleg családi fészekből, vagy már egy ideje önálló életvitelünkből kilépünk a felelősségteljes újfajta közösségi létbe, egymásra figyelésbe. Ki figyel arra, hogy legyen otthon kenyér, vagy bármi harapnivaló, a mosásról, takarításról nem is beszélve? Az otthonról hozott „szerepmintáinkat” mennyire tudjuk egy új közös irányba, a mi kapcsolatunk épülésére fordítani?

A házassággal a kölcsönös egymásra hatásunk felerősödik és ez sok alkalmazkodást kívánhat tőlünk. Tudunk-e ezekről úgy beszélgetni, az új helyzetekre megértően reflektálni, hogy nem csak elvárásként érkezik meg a másikhoz: „Megbeszéltük, hogy te viszed ki reggelente a szemetet és nem vitted ki!”

Újfajta belső szükségletek jelenhetnek meg: pl. mikor haza érkezünk, öleljük meg egymást? Mert az egyik számára ez azt jelenti, hogy szeretik. De ha a másik nem hozta otthonról ezt a szeretet-kifejezési módot, vagy számára inkább az odafordulás, a másik meghallgatása, dicsérete a szeretet igazi kifejezése, akkor nagyon könnyen megsebezhetik egymást. Mert akit nem öleltek meg, könnyen morcos lesz, megbántódik és nem akar beszélgetni, míg a másik arra vágyna, vagy egy elismert szóra. Éppen ezért fontos egy nyugodt pillanatban – minőségi, intim randin – teret adni ezeknek az érzéseknek és szükségleteknek a másik minősítése nélküli megfogalmazására. Nem a szőnyeg alá kell söpörni és nyelni, félve attól, hogy ha kifejezzük, hogy mire vágyunk, akkor ezzel megbánthatjuk a másikat, és az hiheti, hogy elégedetlenek vagyunk vele. Pedig, ha jól, a magunk nevében beszélünk, akkor lehetőséget adunk arra, hogy a másik még jobban megismerjen minket, és egyre jobban értse, hogy miként tudjuk egymást jól szeretni és a szeretetünket kifejezni.

Két buktatója van az őszinte, intim beszélgetéseknek: Az egyik, hogy a „magam nevében” odavágom a másiknak, hogy „Önző vagy, nem figyelsz rám!”, ahelyett, hogy arról beszélnék, hogy „Mostanában nagyon magányosnak és sebezhetőnek érzem magam, szükségem lenne rád, a megértésedre és támogatásodra, a segítségedre!”

A másik hiba, hogy „Én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy…” Vagyis a másikra kivetítjük a saját félelmeinket, aggodalmainkat, érzéseinket, hogy mit is gondol a helyzetről, a kapcsolatról, ahelyett, hogy teret adnánk számára, hogy ő is nyilatkozzon.

Ezért fontos újra és újra tudatosítani, hogy nem a másikon, hanem magunkon kell dolgozni!

Ha a mi kommunikációs technikáink, helyzetekhez való hozzáállásaink változnak, akkor az a másikra is hatással van.

Az otthonról hozott mintáink önreflektív felismerése, hogy miként vagyunk benne egy helyzetben, sokat tudnak formálni rajtunk. Ha olyan családból jövünk, ahol nem fejezhettük ki az érzéseinket (alkoholista szülők gyerekeinél nagyon gyakori), vagy negálták az érzéseinket, akkor ezt felismerve kérhetjük a társunkat, hogy segítsen ezek felismerésében egy-egy kérdéssel: „Most feszültnek látlak. Dühös vagy valamiért, mi történt?” Persze a másik oldalon is bántóan hallhatunk meg mondatokat, amit a párunk tárgyilagosan tesz, ha önértékelésünkben sérülten vagyunk jelen. A férj a hűtő előtt állva kimondhatja azt a könnyed kijelentést, hogy „Nincs itthon sör.” Amit feleségként érthetünk egy tényként, hogy „ Oh, pont sört innál! Igen, már felírtam a listára, hogyha legközelebb megyünk vásárolni, vegyünk.” De sajnos sokszor sokkal mélyebbre megy ez a mondat, és alkalmatlannak érezzük magunkat arra, hogy jó feleségek legyünk. Lehet, most így olvasva az egész abszurd, hiszen nem attól leszünk jó feleségek, hogy van-e otthon sör, vagy nincs. De a sokkal összetettebb megtapasztalások, önmagunk szerethetőségének és régi sebződéseinknek köszönhetően, ezek nagyon mélyen tudnak érinteni minket.

Friss házasként az egymás felé fordulásunk, a bizalmunk, és a társ szerepben való kölcsönösségünk mélyítése a fenti gondolatok miatt sem kis munka. De itt jönnek képbe még a külső hatások, amik a kapcsolatunkat érik. A barátainknak mi már nem csak pár vagyunk, hanem „házas”, elkötelezett emberek, akikre egyként tekintenek. Ez is egy új szerep. A szüleink irányában még fontosabb, hogy az egységünket megéljük és egy szimmetrikusabb viszonyt alakítsunk ki velük szemben, hiszen már mi is házasok, önálló egység vagyunk, nem csak a gyerekeik.

Nekünk most már a párunkkal egységben kell meghoznunk döntéseket, és eközé az egység közé a szüleinknek nem szabad éket vágni. A párunk által a házasságunkba hozott családtagokat nem tudjuk megválogatni, ez bizony sokszor nagyon nagy tiszteletet, türelmet és elfogadást kíván tőlünk. Viszont ha már a mi egységünket kezdik szétfúrni, akkor határozottan ki kell állnunk magunkért!

A döntéseinket is egységben érdemes meghozni. Ez persze nem jelenti azt, hogy nekünk mindig ugyan azt kell csinálnunk, de azt sem, hogy minden esetben ugyan azt kell gondolnunk valamiről. Az elfogadás és megértés jegyében figyelhetünk arra, hogy a másik egyéniségéből adódóan egy adott helyzetet élhet meg másképpen, vagy gondolhat róla mást. A személyiségünk különböző, éppen ettől nem leszünk egymásnak az évek alatt unalmasak.

Jó, ha tudunk egymásra kíváncsiak maradni, sőt új módon is reagálni, megélni új élményeket, tapasztalatokat.

És néha egy picit meg tudunk „halni” egymásért: az igazunkat, az akaratunkat a kapcsolatért hátrébb helyezzük, vagy akár kilépünk a komfortzónánkból és megteszünk olyat, amit nehéz. De szeretetből és nem mártíromságból, mert egy magát állandóan áldozatszerepbe beállító emberrel nagyon nehéz hosszútávon boldog kapcsolatban maradni.
A házasság az, amibe saját akarattal léptünk be, hogy egymás kiteljesedésére és boldoggá tételére szövetséget kössünk egy életen át.