A tökéletes jelmez

Amikor ötéves voltam, minden vágyam az volt, hogy bohóc lehessek az óvodai farsangon. Nem tudtam volna vidámabb vagy érdekesebb látványt elképzelni, mint egy bohócot, aki cigánykerekezik, verset mond és ugrál egy rikítóan tarka, kék, zöld, sárga és piros rombuszokkal díszített selyem kezeslábasban. A legtöbb lány tündér szeretett volna lenni vagy királylány, de én valahogy úgy éreztem, sem a tündérszárny, sem a királynői palást nem illik hozzám. Ezért arra kértem anyukámat, bohócnak öltöztessen be. Tudtam, hogy nagyon jól varr, így szinte már láttam is magam előtt a kész jelmezt.

A farsang előtti délutánon izgatottan vártam, hogy végre beöltözhessek, és úgy próbáljam el utoljára a szerepemet. Jött is anyukám hamarosan, örömmel és büszkén mutatta a sok-sok este munkájának az eredményét, a bohóc ruhámat. A szabása nagyon tetszett: puffos ujjai voltak, a csuklójánál és a bokarésznél pedig fodor díszítette. Na de a színe! Fehér flanelból készült, ami nem éppen az a színpompás anyag, amit talán egy mesekönyv illusztrációja alapján elképzeltem. Saját készítésű piros pomponok is díszítették, ami valamennyire megnyugtatott, mégsem voltam biztos benne, mit fog gondolni a közönség, a sok-sok szülő és gyerek, ha így állok színpadra. Hogy fogom így felvidítani őket, hogy leszek fehérben igazi bohóc?

Gyerekként persze nem gondolkodtam olyasmin, hogy a nyolcvanas években Magyarországon be lehet-e szerezni egyik napról a másikra tarka rombuszmintás anyagot, pláne selyemből. De nincs is jelentősége, hiszen akkoriban úgy képzeltem, hogy amikor azt mondom, „bohóc”, mindenki ugyanarra gondol, ugyanaz a kép jelenik meg a lelki szemei előtt, így fel sem merült bennem, hogy elmeséljem, milyen jelmezt is szeretnék.

A gyerekek bája és tragédiája éppen az, hogy azt hiszik, a világ olyan, amilyennek ők elképzelik.

Aztán egy egész életen át tanuljuk, hogy amikor megnevezünk egy tárgyat vagy jelenséget, akkor mindenkinek egy kicsit más kép jelenik meg a fejében, és ezt figyelembe kell venni, ha békében akarunk együtt élni. Később pedig, ha nagyon bölcsek leszünk, gyönyörködni is lehet ebben.

De visszatérve a jelmezre és a farsangra: a következő délutánon piros orral és kisírt szemmel álltam két másik lánnyal a közönség elé. Az orrom az arcfestéktől volt piros, a szemem viszont attól, hogy előtte az öltözőben krokodilkönnyeket potyogtattam, attól félve, hogy színes ruha nélkül nem vagyok igazi bohóc. Aztán mikor ott álltam a mosolygós arcú apukák és anyukák előtt, amint elkezdtem mondani a verset és énekelni a dalt, észrevettem, hogy mindenkinek nagyon tetszik az előadás, és vidáman tapsolnak. Nekik úgy voltam hiteles, ahogy bemutatkoztam: fehér kezeslábasban, fantasztikus piros pomponokkal. Erre már én is mosolyogtam.

Úgy egy-két éve, pont február elején, épp a gyerekeim ovis farsangjához próbáltam előhalászni régi kalapokat, miegymást a szekrény mélyéről, amikor kezembe akadt egy fénykép erről a bizonyos a bohócjelmezes óvodás farsangról. Persze, elnevettem magam a könnyes arcocska láttán, és felidéztem, milyen életbevágóan fontos volt akkor ez a jelmezprobléma. Egyben megerősítés is volt, hogy anyukaként jó, ha emlékszem erre, hiszen ezek a számunkra apróságok a gyerekeknek a világot jelentik. Aztán ránéztem a képen látható másik kislány királylány-jelmezére, és elgondolkodtam. Miért is akartam én akkor annyira bohóc lenni? A nyilvánvaló különbségtől eltekintve, miben más egy tarkabarka bohóc, mint egy királylány vagy tündér? Azaz mi mást jelent, mit mond? Felnőtt fejjel azt válaszoltam magamnak, hogy míg a másik kettő szép és kedves, a bohóc energiát sugároz és felvidít. A bohóc mellett senki sem érzi magát csúnyának, a bohóc mellett senki sem érzi, hogy kevesebb, amiért nem tud tündérként varázsolni. Talán óvodásként arra gondoltam, hogy mindez a beöltözésnek köszönhető, és a „felvidítás” nem fog sikerülni, hacsak nem vagyok tarka-barka…

André Derain: Harlequin et Pierrot

A fényképet félretettem, a kalapokat és a korábbi tigrisjelmezt megtaláltam, de végül a gyerekek nem jutottak el benne az óvodába, mert lebetegedtek. Ezért azt találtuk ki, hogy otthon farsangolunk, így kérték, hogy én is öltözzek be. Arra gondoltam, készítek magamnak egy maszkot. Az interneten keresgéltem fotókat, ötleteket. Épp velencei karneváli maszkokat nézegettem, amikor hirtelen ott volt. Semmi tévedés, teljes valójában ott volt a szemem előtt a gyerekkori bohócjelmezem. Pont olyan, amilyet anyukám varrt. A képhez volt felirat is, és egészen megdöbbentem a felismeréstől: hiszen ez Pierrot jelmeze az olasz Commedia dell’artéból! Pierrot, a síró bohóc. Pierrot, akinek ugyanolyan fontos szerepe van a játékban, mint a vidám, szerencsés, színes ruhás Harlequinnek. Pierrot, akinek szeme alatt könnycsepp látható, akinek fehér ruháját csupán pomponok díszítik. Jelmeze klasszikus, hiteles.

Pierrot a boldogtalan szerelmes. Pierrot öltözékének egyszerűsége és az egyetlen könnycsepp jól kifejezi lelkiállapotát. Pierrot a fekete-fehér egyszerűség Harlequin színkavalkádja mellett. Pierrot árnyék a fény mellett. Ez is része a játéknak, az életnek, ez is hiteles.

Előadni nem csak azt érdemes, ami vidám, ami színes, hiszen az csak az életünk egyik felével rezonál, tapasztalatainknak csak egy részét szólítja meg.

Sokszor elfelejtjük  – merengtem –, hogy a síró bohóc ugyanúgy része az életünknek, mint a tréfálkozó. A lényeg pedig a részvétel, a játék. Ha valóban részt veszünk benne, az mindig értékes, hiteles. Amint ezt végiggondoltam, arra is rájöttem, hogy anyukám a tökéletes jelmezt készítette el számomra.