Egy párkapcsolat életciklusai 5. – Kistesó vagy vissza a munkába?

Olvasási idő: 4 perc

Az első gyermek születése után a párkapcsolatunkra erősen ható újabb kihívás, hogy hogyan alakítsuk tovább családunkat. Mihamarabb újabb gyermeket, gyermekeket vállalunk vagy az első gyermek bölcsődébe, óvodába indulása után az anya visszatér a munka világába?

Ennek a kérdésnek az eldöntése komoly beszélgetéseket kíván a pártól:
Szeretnénk-e újabb gyermeket vállalni, ha igen, mikor? Milyen „elvárások” élnek bennünk az „ideális” testvérkapcsolatról? Milyen saját félelmeink, elképzeléseink vannak a több gyerekről? Anyagilag megoldható-e egy keresetből nagyobb család fenntartása?
Hogyan érzi magát otthon az anyuka? Helyén van-e az anya szerepben vagy inkább most kicsit visszamenne a munka világába? Milyen új felállást jelent ez a párkapcsolatunkban, a megszokott napi rutinban?

A fenti élethelyzetek adta változás ugyan teljesen természetes életfolyamat, de a már működő és biztonságot adó menetrendből való kilépés miatt feszültebbekké, ingerlékenyebbekké válhatunk, hiszen nem biztos, hogy rögtön helyén tudjuk kezelni az új helyzetből adódó változásokat.

Mik ezek az új helyzetek, amihez alkalmazkodnunk kéne?

Ha újabb gyermekek mellett dönt a pár, akkor az azt jelenti általában, hogy az anyuka még évekig otthon marad. Nem azért, hogy ne csináljon semmit, hiszen a gyermekek nevelése nagyon is értékes, és sok áldozatot kívánó feladat, amit a férjek jó, ha elismerően támogatnak. Persze az otthon maradó, főállású anyák, néha apák nagyobb társadalmi megbecsültségére is szükség lenne. A munkájuk sokszor csak tíz-húsz év múlva hozza meg a gyümölcsét. Az egy keresős felállás a dolgozó szülőnek is komoly kihívást jelenthet. Mit bír el a családi kassza?

Az igazi kapcsolati feszültség azonban ebben az időszakban a munka ingerekben gazdagabb világa és az otthonlét mókuskereke között feszül.

Persze a munka is lehet egyhangú, monoton, ahogy a főzés, mosás, takarítás. A kérdés inkább az, hogy a mindennapi rutinban hol marad meg az egymásra figyelés, a kölcsönös kíváncsiság, hogy „Mi történt ma veled, drágám?” Jó, ha a válaszban benne van egy kis hálaadás is, nem csak a panaszkodás, vagy a „csak a szokásos” mondat! A különböző életmódunk ellenére is jó, ha nyitottak maradunk a másikra, és nem hagyjuk egyedül az esetleges belső frusztrációival társunkat (munkahelyi feszültség, otthonlétből fakadó kiakadások), a meghallgatás, az odafordulás aranyat ér a kapcsolat számára.

Randizni a házasság után is kell, sőt a heti egy kitüntetett este, havi egy nap, évi egy hét nagyon is ajánlott a házasság frissen tartására a szürke hétköznapokban. A párkapcsolatot támogató házascsoportok mellett megtartó lehet egy női vagy férfikörhöz való rendszeres csatlakozás. Ha nincs gyerekvigyázó lehetőség, akkor ez is segít a monotonitásból való kilépésben. A sorstárs közösség jó reflektálási, és megtartó háló lehet, hiszen beszélgetésre, örömök és nehézségek kimondására, kérdések feltevésére és a válaszok megtalálására, de akár új dolgok megtanulására is lehetőséget ad.

Nem kisebb kihívás az anyuka munkába állása a kapcsolat számára. Első lépésként a gyermek bölcsődébe, óvodába szoktatása. Egy korábbi cikkemben írtam már arról, hogy mi fontos a gyermek közösségbe lépéséhez.

A párkapcsolatunk szempontjából az egyik kérdés az, hogy mi, anyák megértünk-e az elengedésre?

Eddig is fontos volt, hogy a férjünket is bevonjuk a gyereknevelésbe, most külső idegen személyekre is rá kell tudnunk bízni! Mostanra remélhetőleg a gyermek is bátrabban mer eltávolodni tőlünk, jó eséllyel a napi ritmus kialakulását is segíti a reggeli oviba indulás, közösségben mozgás.

Másodrészt a gyermek növekedésével és önállósodásával egy időben tudatosabban törekedhetünk arra, hogy fókuszba kerüljön a kapcsolatunk. A gyermek felnevelése ugyanis egy rövid szakasz az életünkben, a mi kettőnk kapcsolata azonban a gyerekek kirepülésével is folytatódik. Ehhez már itt alapoznunk kell! A munkába állás és az otthoni munkák, feladatok mellett az egymásra figyelés nem mindig megy magától. Tudatosan kell érte dolgozni, hiszen a mindennapi taposómalomban egyáltalán nem könnyű erre megtalálni az időt. A saját érzéseink és szükségleteink megfogalmazása, az egymás felé fordulás is elsikkadhat a munka-család-háztartás háromszögben, pedig fontos, hogy rálássunk miként működünk, hogy hol kell segítséget kérnünk, vagy milyen otthonról hozott sémák mentén erőlködünk.

Előfordulhat, hogy felsóhajtunk, hogy már megint ugyanúgy mondtam, vagy csináltam, mint amit a szüleimnél se szerettem. Önreflexió nélkül csak mint egy robotpilóta csípőből pörgetjük a napi rutint, pedig a változást a felismerés és a tudatosítás tudja elindítani. Lehet, hogy büszkén mondták a szüleink, hogy ők egyszerre több dologra is képesek figyelni, csak éppen mi nem éreztük a figyelmüket! Vagy észrevesszük, hogy nehezen tudjuk az érzéseinket megfogalmazni, mert mindig nekünk kellett a jó gyereknek lenni, és nem mondhattuk ki, hogy ha szomorúak, fáradtak voltunk, vagy más nehéz érzésekkel birkóztunk, hiszen nekünk mindent el kell viselnünk! De a “Mi mindent megoldunk, nincs szükség segítségre!” családi jelmondat is kívánhat újragondolást jelen élethelyzetünkben: Tudok-e segítséget kérni és elfogadni, még akkor is, ha ez nem volt szokás származási családomban?

Kihívásként élhetjük meg a gyermek közösségbe kerülésével, hogy megjelenhetnek olyan viselkedések, szóhasználatok, amiket biztosan nem tőlünk tanult. Ezek elsőre felháboríthatnak, dühíthetnek, de a lényeg, hogy a végén a párunkkal közösen egységben kommunikáljuk a gyermek felé a mi értékrendünket. A köztünk lévő egység és tisztelet a legnagyobb biztonságot adó támasz a gyermeküknek, még akkor is, ha néha megpróbálkozik azt kijátszani.
Az egységünket pedig a rendszeres kapcsolati karbantartás, egymásfelé odafordulás segíti a szürke hétköznapokban.