Adventi hangolódó

Már egy ideje a reklámok, a fények, a kiállított fenyőfák, a vásárok mind azt hirdetik, hogy közeledik karácsony! Így vagy úgy, de ez az ünnep hat ránk, érzelmeket vált ki belőlünk. Lehet ez örömteli várakozás, nagy készülődés a családi együttlétre, de lehet fájdalmas, szorongással telített hiány is.

Van, aki menekül előle, van aki a végkimerültségig hajt a munkahelyén, hiszen ilyenkor a legnagyobb a forgalom, és egymást érik a céges karácsonyi partik is. Az érzelmeken és elvárásokon túl sok szokás is kötődik hozzá attól függetlenül, hogy éppen a Megtestesülés titkaként, vagy a Szeretet, esetleg Fenyő ünnepeként vagy nagycsaládi együttlétként nézik. Ezt az ikonikus ünnepet megelőzi egyfajta várakozás. Könnyű lenne sablonosan rámondani erre a várakozásra, hogy “nagybevásárlási” időszak, ahogy fogyasztói társadalmunk ezt sugallja. Vagy csak a szokásokra redukálni az adventet: koszorú, sütemények, lágy zene.

Inkább először gondoljuk végig, hogy mit jelent számunkra várni?

Csendben, türelmesen várakozni egy napfelkeltére, egy „igazi” postai levélre, egy telefonhívásra, betegségből gyógyulásra. Mennyire tudjuk megélni a várakozást? Türelmetlen vibrálást, vagy egy békés figyelmet jelent ez számunkra? Van-e olyan emlékünk, amikor sokat kellett várnunk?  Akár egy szerettünk hazatérésére, vagy egy közelgő születésnapra, esetleg egy jó program kezdetére.  Adventben is olyan jó visszaszámolni, és közben egyre több gyertyát meggyújtani!

Van-e olyan élményünk, emlékünk, amikor igazán megéltük, átéltünk valamit anélkül, hogy azt több emberrel megosztottuk volna az online térben? Milyen így megélni az örömöt és a bánatot?, Hagyunk-e időt magunknak, hogy megéljük a pillanatokat, majd pedig leüljünk és lélekben is újra végigéljük azt?

Ez a reflektálás segíthet minket, hogy ne mindig csak pörögve és az előttünk levő dolgokat hajkurászva rohanjuk végig az életünket – nem csak ilyenkor decemberben – hanem az év minden napján. Ha ez megvan, akkor könnyebben  belátjuk, hogy nem a külső eszközökkel kell csillogó hangulatot teremtenünk, hogy ezzel majd megszülessen bennünk egy belső béke, belső kiegyensúlyozottság, az Ünnep! Persze jók a fények, díszek és finomságok is, csak a sorrend nem mindegy, mert hamis illúziót és akár szorongást is tud kelteni, ha ez belül nincs arányban azzal, ami történik. Ha csak a szokások és elvárások présében élünk és egy teljesítmény-orientált hajtásban loholunk egy elérhetetlen vágy felé, hiszen a reklám is arról szól, hogy „Teremtsd meg a tökéletes karácsonyt!”

S bár fokozódik a hangulat, gyúlnak a gyertyák, de ott a munkahelyi nyomás, a karácsonyi vásárlás őrülete, amihez keresztényként még hozzájön „A másikért szeretetből áldozatot, lemondást kell vállalnom!” gondolata. Ami szép, hiszen Jézus áldozatának is van gyümölcse: az örök üdvösség számunkra! De milyen jó lenne megtalálni idén adventben azt az áldozatot, amiből ígéret, szeretet születik és nem fájdalom és szorongás, sőt még csalódás is, hogy „idén sem sikerült, amit elhatároztunk”.

Áldozat az, ami nem komfortos, de megtéve mi is és a környezetünk is ajándékban részesül, növekszik általa, jobbá lesz. Jézus mondata, hogy „Menjetek és tanuljátok meg, mit jelent: Irgalmasságot akarok, nem áldozatot!” (Mt 9,13) talán segít minket, hogy másképpen lássuk a szokásainkat, elvárásainkat és izzadságszagú lemondásainkat. Hogyan tudjuk ezeket Jézussal együtt megtenni?

Karácsonykor egy ideált szeretnénk megvalósítani, a szeretetéhségünket szeretnék betölteni, és ezért sokkal érzékenyebbé is válunk. Elvárásként ott lapulhat bennünk, hogy „Karácsony este nem tudnál kicsit más ember lenni?”

Csak egyet felejtünk el az összes dísszel, készülettel, rorátéval és mindennel együtt, hogy azok az emberek, akik összegyűlnek a karácsonyi asztalnál, a fenyőfa mellett ugyanazok, akik egy bármelyik kedden vagy szerdán ülnek le mellénk. Mi vagyunk azok!

Nem a vacsorával, a készülettel és a szolgálattal van a baj! Ha valaki ezt őszintén adja, és őszintén örömét leli abban, hogy mások szeretetben találkozhatnak az ő áldozatos munkája gyümölcseként, az fantasztikus. De ha a családjárásnak csak az a következménye, hogy valaki kint robotolt a konyhában, és fortyog benne, hogy megint nem kérdezte meg senki, hogy miben segíthetne neki, akkor az nem őszinte szolgálat volt. Jó lenne úgy szolgálni, hogy abból béke születik és nem békétlenség. Végső soron nem a karácsonyfához kell találnunk, vagy az ünnephez, hiszen az akkor is lesz, ha nem készülünk. Igazából mi egymáshoz szeretnénk eltalálni, hogy egymás tekintetében felismerjük az Isten arcát.