Az érzelmek diktatúrája

Amerikában néhány éve egy képviselő előterjesztett egy törvényjavaslatot, amely az internethasználatot korlátozta volna. A javaslat egyik ellenzőjének eszébe jutott valami. Utánanézett a világhálón a képviselő életének, és felfedezte, hogy volt egy félrelépése. Amint ez a tény a közvélemény elé került, a képviselő azonnal visszavonta törvényjavaslatát. Ez csupán egy kis hír, de jól illusztrálja, hogy az internet nemcsak virtuális valóság, hanem nagyon is reális, hiszen az emberek megjelennek ott emlékeikkel, gondolataikkal, hibáikkal, sikereikkel, érzelmeikkel. A valós és a virtuális világ összefonódik.

A világháló arra sarkall, hogy megosszuk egymással érzelmeinket, lelkiállapotunkat. Ilyen módon belső életünknek valóságos kirakatává lett.

És nemcsak saját érzelmeinké, hanem általában a partnereinké is. Könnyen közszemlére kerülhet például egy házaspár élete. Az internetes kommunikáció és a közösségi média egyik fontos eszköztára az úgynevezett „emotion sensing” (emóciók érzékelése), amivel a másik érzelmi állapotát lehet érzékelni és az interneten továbbítani. Egy másik fejlesztés a „social discovery” (közösségi felfedezés), ami abban segít, hogy ha megadod saját paramétereidet a mobiltelefonodon, akkor értesítést kapsz, amikor olyan személyek közelébe kerülsz, aki a te preferenciáidnak megfelel. Így a felfedezés öröme, az izgalom máris garantált. Sokan azt mondják, hogy ez csak egy könnyed időtöltés, nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani neki, mert az érzelmekkel való ilyenfajta játszadozás korunk egyik jellemzője.

Ugyanakkor szociológusok felhívják rá a figyelmet, hogy napjaink embere vágyik arra, hogy mély kapcsolatokat hozzon létre, egyszersmind fél attól, hogy ilyen kapcsolatokban elkötelezze magát. Zygmunt Bauman híres lengyel szociológus a cseppfolyós szeretetről beszél, és leírja azt a jelenséget, hogy az elkötelezést kívánó házasságok helyébe az együttélés lép sokkal szerényebb célkitűzésekkel. Nem beszélve arról, hogy sokan futó kapcsolatokat keresnek, amelyek hasonlítanak a heti bevásárlásokhoz. Arra vágynak, hogy ezek viharosak és mélyek legyenek, kielégülést adjanak, de amint ez megtörtént, utána mindenki szabad maradjon.

Mindeközben – hívja fel a figyelmet a szociológus – ez a szabadságnak álcázott magány mély bizonytalanságot kelt az emberekben és kihat a kapcsolatokra is.

Ilyen formán az ember lelkének mélyén ugyanaz az ősi szorongás jelenik meg, melyet már annyiszor leírtak.

Természetesen a kereskedelem, a reklámok kihasználják ezt a helyzetet. A Facebookon és a Google-n a felhasználók általában saját nevükön szerepelnek, és bizonyos szolgáltatásokhoz személyi adatainkat is kérik. A Twitternél is hasonló tendencia látszik. Miért teszik ezt? Azért, mert ezeknek a közösségi hálóknak az előrejelző ereje hihetetlenül nagy. Meg tudják mondani, hogy csoportoknak, egyéneknek milyen vágyaik vannak, mi az, amit meg akarnak vásárolni, milyen cselekedetekre készülnek. Úgy tűnik, a modern emberek olyanok, mint a csirkék a ketrecben, akik nem vágynak másra, minthogy a tenyésztőtelepeken a napi megfelelő tápot megkapják. Ez a táp pedig azok az érzelmek, amelyekkel a média táplálja őket. Mégis azt lehet mondani, hogy az emberi kapcsolatoknak ebben a sivár világában sokan keresnek kiutat. Keresik az igazi szerelmet, szeretetet, boldogságot.

Az idegtudományok és korábban a mélylélektan már felhívták a figyelmet arra, hogy az emberben a nem tudatos folyamatoknak és az érzelmeknek milyen lényeges szerepük van. Sokkal nagyobb, mint gondolnánk. Sok esetben, amikor döntünk, vagy választunk valamit, akkor azt nem tudatosan tesszük, hanem az érzelmeinktől vezérelve.

Sőt, minden egyes gondolati mérlegelést általában megelőz egy érzelmi állásfoglalás, amit aztán valahogy megfilozofálunk.

Sokszor hisszük azt, hogy racionális döntést hoztunk, pedig valójában nem is mi döntünk, hanem „beprogramozott” érzelmi folyamatok az agyunkban. Persze ilyenkor az ember felvet olyan kérdéseket, hogy akkor hol van a szabad akarat, hol van az, hogy mi végtére is racionális lényeknek születtünk… Talán igaz lenne, hogy az érzelmeink rabjai vagyunk?

Arról van szó, hogy egy ember létezésében nagyon komoly szerepe van élete első időszakának – hívják fel a figyelmet a szakemberek. A kisgyermekkor és a serdülőkor hosszú időszak, amikor ezek a nem tudatos reakciók az agyunkban kialakulnak. Ilyenkor formálódik a lelkiismeret is, melynek alakulása szintén időt kíván. Hasonló ez, mint amikor az ember megtanul autót vezetni. Az elején minden egyes mozdulatot tudatosan, kontrollálva tesz, ami aztán később a gyakorlás során egyre automatikusabbá válik. Ugyanígy van ez a gyermekkorban és az ifjúkorban.

Tréningezzük, neveljük az agyunkat arra, hogy egy bizonyos módon cselekedjen. Utána ezek a reakciók automatikussá válnak.

Napjainkban nagy divat, hogy az ember formában tartsa testét. Fontos lenne, hogy elménket, érzelmeinket is ugyanígy formában tartsuk. Tudnunk kell, hogy ehhez legalább olyan hosszú edzésre van szükség, mint egy izomcsoport fejlesztéséhez. Ma már világosan látjuk, hogy nem lehet elválasztani az érzelmi és a racionális lényt bennünk, és nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy az érett emberben az ész uralja az érzelmeket. Ezek összefonódnak egymással. A megoldás az, hogy már pici gyermekkortól fogva neveljük az érzelmeinket is. Ez bizony edzést, fáradságot, folyamatosságot, az akaraterő fejlesztését kívánja. Könnyen beláthatjuk, hogy az az ember, aki ilyen módon fejleszti saját érzelemvilágát, az lesz igazán szabad.