Kényszerbetegség és ami mögötte van – interjú Lucia Kubinová pszichoterapeutával

A kényszerbetegség (obszesszív-kompulzív zavar, OCD) akár az érintettek mindennapi életét is beárnyékolja. A félelmek és kényszeres gondolatok nem csupán beférkőznek a beteg tudatába, hanem állandó rituálék és kényszercselekvések ismétlésére ösztönzik őt a szorongás, feszültség csökkentése érdekében. Habár elsőre úgy tűnhet, mintha egyszerűen a tisztaság vagy tökéletesség megszállottja lenne az illető, az OCD valójában sokkal összetettebb dolog.

Lucia Kubinová pszichoterapeuta, egzisztenciális- és logoterápiával foglalkozik, tanácsadóként dolgozik, doktori fokozatát pedagógia és pedagógiai tanácsadás szakon szerezte. Arról beszélgettünk, hogyan hat a jelenlegi stresszes világ a kényszerbetegséggel küzdőkre, valamint miként is képesek a kényszerbetegek fokozatosan megszabadulni az állandóan visszatérő, tolakodó gondolatoktól.

Olyan korban élünk, hogy általában meg sem lepődünk, ha valamilyen pszichés betegségről azt mondják, „gyakori” – ez igaz a kényszerbetegségre is. Ön szerint mégis miért van ez így?

Valóban meglehetősen gyakori betegség, több dolog miatt is. Befolyásolja például az általános társadalmi helyzet. Manapság a pszichiátriai beteg normális kifejezés és egyre többet beszélünk róla: nem titok már, hogy pszichológushoz, pszichiáterhez járunk. A múltban ez szinte teljesen tabutéma volt. Továbbá a kényszerbetegség kialakulásában egyaránt szerepe van a genetikai hajlamnak és más hatásoknak is – például a nevelésnek vagy a szülés utáni hormonális változásoknak. A kliensek köre, akik ezzel a betegséggel küzdenek jóval tágabb, mint gondolnánk.

Praxisában az egzisztencialista pszichoterápiát alkalmazza. Ennek a pszichológiai irányzatnak a szemszögéből hogyan diagnosztizálja a kényszerbetegséget?

Az egzisztencia-analízisben szinteket különböztetünk meg a diagnosztizálás során. Első szint: amikor attól félünk, hogy képesek vagyunk-e túlélni valamit. Ide tartoznak a különböző neurotikus képek és az OCD is. Mondhatjuk, hogy a szorongás egy általános, tárgy nélküli félelem. Viszont a kényszeres viselkedés során a páciens igyekszik a szorongást és félelmet megragadni, körülhatárolni, és valamilyen rituális cselekvés által mintegy hatalmába keríteni. Ez gyerekeknél is gyakran jelentkezik az ún. mágikus gondolkodás formájában.

Mágikus gondolkodás?

Mi ezt így nevezzük, bár nem tudom, hogy a szakirodalomban is elfogadott-e hivatalos szakkifejezésként. Azt jelenti, hogy valamilyen rituális cselekvés segítségével igyekszünk elkerülni, hogy bármi rossz történjen velünk, például egy gyermek nem lép a fekete színű csempékre. Bizonyos mértékig ez a gyerekeknél normálisnak tekinthető. Azonban OCD is kialakulhat belőle trauma, komoly családi változások, túlkontrolláló családi légkör vagy iskolai problémák esetén is.

Maradjunk még a diagnosztizálásnál. Említette, hogy a lehetséges okok meglehetősen széles skálán mozognak. Mennyi ideig tart egyáltalán eljutni a probléma gyökeréhez?

Sok kliens érkezik úgy, hogy önmaga megnevezi a problémát. Például azt mondják, hogy kényszergondolataik vannak. Gyakran éppen gyesen lévő anyukák azok, akiknek visszatérő rémképe, hogy gyermeküknek valami baja esik vagy ők maguk bántják. Ez lehet a hormonális változások eredménye, de megesik, hogy nagyon erős érzelmi töltetű gondolatról van szó. Az agy megpróbálja ezt valamiképpen száműzni. Azonban minél inkább igyekszik, annál inkább visszatér a szörnyű gondolat, és az érzelmi töltete miatt lehetetlen elűzni. Ha a kliens ezt nem nevezi meg, akkor a beszélgetés során idővel kiderül, hogy kényszergondolatról van szó.

Szorongással, depresszióval küzdő klienseknél én magam kérdezem meg, hogy végeznek-e rituális tevékenységeket vagy vannak-e folyton visszatérő gondolataik. Néha gyorsan felismerjük, hogy igen, máskor lassabban, ha a kliens bizonyos dolgokat nem tekint rituális tevékenységnek. Idővel azonban rájövünk, hogy ez egy erőteljes rituálé.

Említene egy példát?

Például a takarítás teljesen normális tevékenység, a kliens pedig egyáltalán nem tekinti rituális tevékenységnek mindaddig, amíg ki nem derül, hogy naponta négy-öt órát foglalkozni vele igenis komoly rituálé.

A takarítással a szorongását igyekszik megfoghatóbbá tenni és kontrollálni, ám ez csak egy ideig működik. Hosszútávon a cselekvés átveszi a kliens fölött az „ellenőrzést” és szinte teljesen beszűkül körülötte a tér.

A rituális tevékenység dominánssá válásával csillapul a szorongás és a feszültség. Akárcsak a kényszeres evés, a túlzott sportolás – sokféle formája lehet. Azonban, ha a kliens beismeri, hogy e tevékenységek bosszantóak és korlátozzák őt, legfőbb ideje, hogy segítséget kérjen.

Mitől függ, hogy milyen kényszercselekvés alakul ki az embernél?

Említettem, hogy az OCD-hez nagyon erős érzelmi töltetű gondolatok társulnak – például erőszakkal, fenyegetettséggel, katasztrófával kapcsolatosak. A szexualitás is lehet olyan terület, amelyhez kényszeres gondolatok társulnak. Attól függően, hogy milyen típusról van szó, az adott típushoz természetes módon kötődő kényszercselekvés alakul ki. Például, ha valaki fél a bacilusoktól – amelyek ugyan kicsik, de rendkívül fenyegetőek –, logikusnak tűnik a mosakodás–takarítás megelőzés céljából. A szexualitással vagy erőszakkal kapcsolatos kényszergondolatok esetében egyfajta rituális imádság vagy böjtölés tűnhet célravezetőnek.

Vagyis egyfajta vezeklés?

Pontosan. Ez eléggé gyakori a vallásos emberek körében. Meggyőződésük szerint a szorongást Isten megbocsátása enyhíti. Az ő esetükben nagy segítség az istenkép „korrekciója”. Vagyis képessé kell váljanak arra, hogy büntető Isten helyett egy szerető és elfogadó Istenben higgyenek azért, hogy a feszültség levezetésének eszköze ne az ima legyen. Az önelfogadás és a bűnösség érzésétől való megszabadulás alapfeltételei a gyógyulásnak.

És mi a helyzet a katasztrófáktól való félelemmel? Milyen kényszercselekvés kapcsolódik ehhez a félelemhez?

A katasztrófáktól való félelem esetén gyakran éppen a mágikus cselekvéseket használják megelőzésként – például hétszer le és felkapcsolják a kapcsolót. Számunkra ez irracionálisnak hat, de az adott helyzetben lévő embernek logikusnak tűnik.

A kényszerbetegek állandó, szünet nélküli szorongásban és félelemben élnek? Képes egyáltalán az elméjük megpihenni?

Ez a betegség fázisától függ. A kényszerbeteg számára részleges megkönnyebbülést hoz a rituálé elvégzése: ha például megmossa a kezét, rövid időre megkönnyebbül ugyan, de hamarosan visszatér a szorongás. A kényszercselekvés ugyanis nem oldja meg a problémát. Olyan ez, mintha kiöntenénk a vizet egy újratelítődő vödörből, és ez a „kiönti–megtelik” folyamat állandóan ismétlődik.

Amennyiben a kényszergondolatokkal és -cselekvésekkel hosszútávon nem foglalkoznak, gyógyítás nélkül kialakulhat a betegség. Például kisgyermekkorban a szülők nem veszik észre a rituálékat – mivel a gyerekek jól tudják álcázni –, a hibás minták olyannyira rögzülnek, hogy az ember végül már tényleg nem tud megpihenni. Gyakorlatilag egész élete csak a feszültség levezetéséről szól.

Hogyan befolyásolja ez a beteg mindennapi életét?

A szorongás és a kényszercselekvések olyannyira lefoglalják az egyént, hogy semmi másra nem jut ideje. A betegség rányomhatja bélyegét a családi kapcsolatokra, a karrierre, a szülői alkalmasságra. Az ilyen ember vékony jégen jár, állandóan kényszercselekvéseket végez, félelemben él, élettere beszűkül és gondot okoz neki a mindennapi feladatok ellátása.

Nehéz ebben a fázisban megállni és segítséget kérni?

Ebben a fázisban már elég kellemetlen segítséget kérni. Mégis, saját tapasztalatból mondhatom, hogy ha valakinek például kezd szétesni a családja, akkor elérkezettnek látja az időt, hogy önmaga keressen segítséget. Gyakran már korábban is, amikor egyre intenzívebbnek érzi a nyomást. Például a kisgyermekes anyukák nem szívesen maradnak meg az ijesztő gondolataikkal, mégis nagyon nehezen merik kimondani ezeket hangosan.

Milyen a terápia kényszerbetegek esetén a gyakorlatban?

Mi az egzisztencia-analízisben a klienssel a közvetlenül észlelhetőből indulunk ki, mindig az ő egyéni helyzetét elemezzük ki az adott pillanatban egy konkrét látószögből. Egy szorongó kliensnél először megszüntetjük a szorongást, majd az élettörténet alapján megfogalmazzuk a probléma keletkezését. Megállapítjuk a kényszercselekvéseket, de ebben a fázisban még nem szüntetjük meg őket. A kliens történetének időrendje által láthatunk a lehető legjobban minden összefüggést – mik az okok, mitől próbálja magát védeni, milyen régen vésődött be az agyállományba a kényszercselekvés. A folytonosság szükséges, hogy a kliens ne omoljon össze pszichésen a rituáléja nélkül, de felkészítjük ennek elvesztésére.

A siker kulcsa a fokozatosság. A kényszeres takarító hiába próbál szabadulni például önképzéssel, a zavar megmaradt, csak áttevődött egy másik területre – a probléma valami szebb és ártatlanabb formát öltött.

Az elmúlt években mindenki sokat stresszelt. Hogyan reagálnak a stresszre a kényszerbetegek?

Az elmúlt időszakról beszél Klaus Bernhardt is, aki a kényszerbetegek gyógyítására nagyon hatékony módszereket hozott létre. Azt írja – és én ezzel teljes mértékben egyetértek –, hogy a Covid ideje alatt felerősödtek bennünk különböző félelmek. Először jött a vírusoktól, veszélyeztetettségtől, ill. családtagok elvesztésétől való félelem. Utána kitört a háború, majd mindehhez hozzáadódott a klímaváltozástól való félelem is. A bizonytalan új helyzet új kihívásokkal jár, és a kényszerbetegségek táptalaját jelenti.

Mit javasol ilyen esetben a klienseinek? Megoldást jelent, ha nem követik a híreket és a közösségi médiát?

Biztosan ez is egy út. Ha valaki fél, depressziós, semmiképp sem javaslom a híradót, legfeljebb mértékkel. Közben hasznos a problémákról nyíltan beszélni családtagokkal, szakemberekkel.

Néhány OCD-s retteg a gyógyszertől, a kórházi kezeléstől, pedig ezekre akkor van szükség, ha más megoldás nem jöhet szóba vagy az illető egyidejűleg depressziós is. A kényszergondolatokon azonban gyógyszeres kezelés nélkül is lehet változtatni. A tapasztalat azt mutatja, hogy viszonylag súlyos esetek is gyógyíthatók.

A fenyegető globális krízisekkel összefüggenek az egyre nagyobb mértékben terjedő téves információk és összeesküvés-elméletek is. Ezek gyakran egyszerű válaszokat kínálnak összetett problémákra és eseményekre.

Ennek köszönhetően az ember úgy érezheti, hogy érti, mi zajlik a világban és kontroll alatt tartja a dolgokat. Ez a kontroll-szükséglet nagyon jellemző éppen a kényszerbetegekre.

Emiatt ők hajlamosabbak lehetnek arra, hogy elhiggyék az összeesküvés-elméleteket vagy a téves információkat?

Ez nagyon egyéni. Éppen ezért tárjuk fel mindig az adott ember történetét. Vannak kliensek, akik különböző féligazságokat keresnek, összekapcsolják őket, és azt a következtetést vonják le, hogy ők vagy a világ ezért vagy azért olyanok amilyenek, mert ez meg ez hat rájuk. Persze vannak, akik épp ellenkezőleg, a többség által elfogadott irányt követik és csak egyetlen információforrásból tájékozódnak.

Az ilyen jellegű hírek és információk gyakori keresése is válhat rituális tevékenységgé, amellyel a feszültséget igyekeznek csökkenteni a kényszerbetegek?

Kényszercselekvés vagy függőség csaknem mindenből kialakulhat. Találkoztam olyan kliensekkel, akik betegségekről, gyógyszerekről és kezelésekről kerestek információkat kényszeresen, vagy akik állandóan az árakat és akciókat figyelték különböző honlapokon, majd ezeket összehasonlították a megnyugvás érdekében – napi öt-hat órán át. Amennyiben a keresési tendencia túllépi az egészséges érdeklődés kereteit, pszichés problémáról van szó.

Úgy tűnik, hogy egyes kényszercselekvések természetüknél fogva veszélyesebbek lehetnek, mint mások. Komolyabb pszichés betegségek is kialakulhatnak, ha az ember ragaszkodik hozzájuk?

Igen. Akik kényszeresen esznek, lelkiismeret-furdalással küzdenek, és így lépnek rá a bulimia útjára. Vagy a pattanások órákig tartó nyomkodása idővel bőrgyulladást és esztétikai problémákat okoz. Ennek eredménye a szégyen, ami depresszióhoz vagy szociális fóbiához vezethet. A vírusoktól való félelem szintén elszigetel szociálisan. Sok ilyen eset létezik.

Említette Klaus Bernhardtot és az ő módszereit az OCD kezelésében. Össze tudná foglalni, miben áll az ő szemlélete?

Az emberi agy úgy működik, hogy félelmet generál, majd megpróbálja elnyomni a nagyon erős és negatív érzelmeket kiváltó dolgokat. A mindinkább elnyomott negatív gondolat végül annál jobban igyekszik visszatolakodni. Klaus Bernhardt rájött arra, hogy a kényszergondolatok esetén az működik és segít, hogyha a gondolatokat nem elnyomjuk, hanem mintegy áttoljuk.

A negatív gondolatok, képek a bal vagy jobb látómezőben jelennek meg. Belső látásunkkal azonban képesek vagyunk őket elmozdítani. Ha jön valamilyen kép baloldalt, képesek vagyunk fokozatosan áttolni jobbra, ahol az agy az adott pillanatban nem tud elképzelni negatívumokat. Emiatt az adott kép negatív forgatókönyve lassan átíródik vagy akár teljesen el is tűnhet. Ezzel a gyakorlattal tulajdonképpen a neuroplaszticitást, az agy változásra és alkalmazkodásra való képességét használjuk ki, átírjuk a régi, állandó ismétléssel berögzült mintákat.

Be tudja mutatni ezt egy konkrét példán?

Például egy anyuka irracionális módon attól félt, hogy a gyermeke leesik a mászókáról, a játszótér közelében is már szorongott, tüneteket produkált. Ezzel a módszerrel fokozatosan rájöttünk, hogy nála baloldalon találhatók a negatív képek. Ezt követően a mászókáról leeső gyermek képéhez szándékosan visszatértünk.

Fontos volt már az is, hogy nem menekültünk el a gondolat elől. A szembesülés után lassan elkezdtük áttolni a másik oldalra, ahol az agy nem tudta érzékelni ezt a negatív eseményt. A valóságban ilyenkor az esemény vagy kikapcsol vagy megváltozik, itt például úgy, hogy a gyermek ugyan először leesett, de aztán megkapaszkodott, végül le is mászott. Ezt kellett a kliensnek áttolnia a belső látásával, és az eredeti minta az agyában három-négy hét múlva már eszébe sem jutott.

Minden negatív gondolatot el lehet így űzni?

Bernhardt többféle módszert ír le, ez konkrétan a negatív vizuális képek esetén javít. A „hallott” gondolatok esetén azonban például az egyik fülből a másikba való áttolás segíthet. További hatékony módszer a lassítás, amikor például egy katasztrófára vonatkozó képet hagyunk nagyon sokáig és lassan elképzelni. Ezek segítségével az ember eljuthat egy olyan pontra, hogy úgy érezze magát, mintha nem lenne semmi baja.

Így eltűnnek a társult kényszercselekvések is?

Igen. A kényszercselekvés értelmét veszti.

Azt mondjuk még el, hogyan segíthet a környezet, család, barátok. Mit kell elkerülni, hogy viselkedésükkel ne rontsanak a kényszerbeteg állapotán?

Aki még nem keresett fel szakembert, attól venném el a rituáléit és nem figyelmeztetném őt vádlón. Előfordulhat ugyanis, hogy az illető a lelkiismeret-furdalástól még rosszabb állapotba kerül. Nem kritizálnám a kényszercselekvéseit. Inkább empatikusan kifejezném, hogy látom őket, ahogy azt is, mennyire megbéklyózzák őt. Felajánlanám neki, hogy keressünk együtt segítséget.

Látja értelmét a győzködésnek vagy inkább hagyjuk, hogy magától felismerje: segítségre van szüksége?

Én biztosan megnevezném a problémát, amit látok: káros és egyben megterhelő, amit csinál, de míg ő maga nem akarja a változást, nehéz lesz meggyőzni. Az ilyen embernek el kell jutni arra a pontra, hogy saját magáért kell valamit tennie, csak így lesz kellőképpen motivált arra, hogy terápiába kezdjen. Másképp nem működik.

Végezetül hadd tegyem hozzá, Klaus Bernhardt könyvei sokat tudnak segíteni az öngyógyításban is. Ha valakinek mégsem válik be és úgy érzi, elveszti a fonalat, inkább menjen el terápiára. Tudom, hogy sokaknak segített már maga a könyv. Elsajátították a módszert, kihasználták az agy rugalmas alkalmazkodó képességét és megszabadultak a kényszerektől.

(Klaus Bernhardt könyvei jelenleg csak idegen nyelven érhetők el, a szerk.)