Csillag az égen

Egyesek szerint tizenketten voltak, mások szerint hárman. A hagyomány egy része királyokról beszél, mások mágusokról, bölcsekről. Tudjuk hogy hívták őket? Talán igen, talán nem. Úgy mondják, napkeletről jöttek, egy csillagot követve.

csillag-az-egen

A háromkirályok, vagy napkeleti bölcsek története mindig is a kedvenceim közé tartozott. Gyerekként úgy éreztem, extra adag varázslatot ad az amúgy is titokzatos, felemelő történethez. A történet magvát Máté evangéliumában olvashatjuk. „Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe (Mt 2,1).” Értesülünk Heródessel való találkozásukról, és a király rettegéséről a jövendölés kapcsán. Majd a bölcsek tovább indulnak Betlehembe. „S lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek” (Mt 2,9–10). A történet folytatását is ismerjük: bementek a „házba” (Máté így nevezi), és megtalálták a gyermeket anyjával, Máriával, majd átadták ajándékaikat. Éjjel álmukban azonban figyelmeztetést kaptak, hogy kerüljék el Heródest, így más úton tértek vissza hazájukba.

 

 

 

 

A bölcsek nevéről és számáról tehát nem szól a szöveg, ezeket később költötte hozzá a történethez a hagyomány. De itt most nem is a pontos történeti tényeket szeretném feltárni, hiszen egyrészt csak találgatni tudunk a hiányos adatok alapján, másrészt nem kompetenciám. Sőt, a különböző keresztény felekezeteknél más-más módon megjelenő, és országonként is eltérő történetváltozatok összegyűjtésére sem vállalkoznék. Inkább arra keresem a választ, vajon miért olyan közkedvelt ez a történet? Félretéve a három, keletről érkező „szereplő” egzotikus voltát, és ajándékaik csillogását, mi történik valójában ebben a történetben? Mi játszódhatott le a történet résztvevőiben? Miért indultak el, mit kerestek, és legfőképp: mit találtak?

 

A válaszok keresését messziről indítanám, egy kis filozofálással az ember földi létéről. Az emberemlékezet kezdetén egyik ősünk felnézett az égre, és látta, hogy süt a nap. Vagy éppen nem süt. Ettől függően van sötét vagy világos, meleg vagy hideg. Majd látta, hogy felhők gyülekeznek. Azokból többnyire eső esett, ami tócsákban gyűlt össze, máskor viszont hó hullott, ami nagyon hideg volt, de felolvasztva vízzé változott az is. Ha volt fény és meleg, nap és víz, akkor többnyire volt élelem is. Kijelenthető, hogy az embernek és a többi élőlénynek hosszútávon szüksége van fényre és melegre, vízre és táplálékra az alapvető élethez. Őseink úgy látták, hogy mindezeket a dolgokat az égből kapjuk. Megtanulták, hogy az égi jelenségeknek hatása van földi életükre. Függetlenül attól, mi mindent tudunk már az univerzumról a kozmológusok jóvoltából, ez az ősi tapasztalat olyan mélyen beleivódott a tudatunkba, hogy máig sem tűnt el, bár olykor talán kis munkát igényel előhívni onnan.

 

Visszatérve a bölcsek történetéhez. Jövendölés ide vagy oda, a csillag követésének ténye engem mindig lenyűgözött. Képzeljük csak bele magunkat az egyik bölcs helyzetébe. Ha nem csupán egy történet mellékszereplője, hanem valódi ember, akkor először is, vannak emberi kapcsolatai. Talán egyedül él, de vannak barátai, vagy van felesége, gyermekei, akiket el kell tartania. Vannak asztrológusként vállalt kötelezettségei. Egyelőre egyedül van, nem találkozott a többi bölccsel. Folyik az élete a szokásos mederben, és egyszer csak megjelenik a csillag. Ha igazán érti a dolgát, tudta, hogy hamarosan fel kell tűnnie. A próféciát is ismerte. A csillag egy jel, új király születését jelöli. Izgatottságában egész éjjel fent van, de reggelre rájön, hogy az idő nem állt meg, és reggeliznie is kell. „Milyen furcsa – gondolja –, mindenki megy a dolgára, mintha mi sem történt volna. Talán igazuk van?” Mert honnan tudhatná biztosan, hogy ez tényleg az a csillag? Hiszen minden számítás ellenére… ezek csak az ő számításai. Jó, tegyük fel, hogy az. Talán kötelezi valaki, hogy bármit tegyen? Például felmehetne minden este a tetőre, hogy onnan kémlelje a csillagot, amíg újra el nem tűnik. A család is jobban örülne. De ő érzi, hogy nem, más a helyzet, el kell indulnia. El akar indulni. Minden bizonytalanság, szervezés, nehézség, veszély ellenére.

Biztosan nem tudhatja, de egy belső hang azt mondja, ez az a pillanat, amire várt. Látni akarja. Látnia kell. Mit ér a tudása és a bölcsessége, ha nem teszi meg ezt az utat, és kihagyja ezt a pillanatot?

Így hát elindul. Ajándékot is visz, hogy méltón köszönthesse azt, akit a csillag jelöl. Útközben találkozik más bölcsekkel, és rácsodálkozik: hát nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, gondolattal? Többé már lélekben sem magányos. Aztán hosszasan vándorolnak, majd elérkeznek Jeruzsálembe, s onnan Betlehembe. A csillag egyszer csak megáll.

 

„A csillagot meglátva nagyon megörültek” – olvassuk Máténál. Tehát elérték céljukat. De itt jön, ami talán a legérdekesebb az egész történetben. Mit találnak? Kit találnak? Amikor Heródes értesült az új királyról, meghagyta a bölcseknek, hogy hazafelé menet majd tudassák, hová kell mennie, hogy ő is hódolhasson neki. A bölcsek talán kitalálták valódi szándékát, talán nem. Egy biztos: egy olyan király, aki előtt Heródes is hódolni akar, vagy akitől retteg – hatalmas, különleges valaki lehet.

 

Tehát kit találnak ott, ahol a csillag megállt? Egy igazán hétköznapi családot, akik adott pillanatban egy átmeneti szálláshelyen alszanak. Azt tudjuk, hogy a bölcsek átadták az ajándékokat. Aranyat, tömjént és mirhát. De mit gondoltak, mit éreztek akkor? Elhitték, hogy azt találták meg, amit kerestek? Ha igen, akkor ez minek volt köszönhető? Mégiscsak hittek a saját számításaiknak? Vagy a jövendölésnek? Esetleg az isteni gondviselésnek vagy a belső hangnak? Talán a csillagnak?

 

Ma, amikor a tudósok olyan csodálatos dolgokat kutatnak, mint a fény természete, a sötét anyag vagy az univerzum keletkezése, hogyan viszonyulunk az égi jelenségekhez? A napkeleti bölcsek és a világ keresztényei számára a betlehemi csillag fénye „a világ világosságához” mutatta, mutatja az utat. Mit mutat másoknak?

Csillag az égen, fény az éjszakában. Ki ne érezte volna már magát legalább egyszer az életben irányvesztettnek, elkeseredettnek, bizonytalannak, mintha sötétben tapogatózna? Nincs olyan égbolt, amelyen ne lenne csillag. A kérdés mindenki számára ugyanaz:

 

Mi az a fény, ami világít nekem az éjszakában?

Fotó: Gerd Altmann / pixabay

Legújabb könyveink: