Facebook nélkül, szabadon – egy függőség története

Senki sem kötelezhető az ingyenes Facebook használatára. Ez egy rendkívül fontos fölismerés volt a számomra, amikor 2020 januárjában végleg letöröltem a személyes felhasználói fiókomat. Akkor már több mint fél éve hibernált állapotban tartottam, és óriási megkönnyebbülést éreztem, mikor végigvittem a fióktörlési procedúrát. Persze, hogy ingyenes, és persze, hogy nem akarják, hogy eltűnjek róla, hiszen ha nem is pénzzel, de a személyes adataimmal, a magánéletemmel, az akár el nem küldött üzeneteimmel, a posztjaimmal – tehát a gondolataimmal fizettem nekik. Emberi kapcsolatokat bolygatott meg, az időmet rabolta, szorongásba taszított és fölerősítette a hiú és becsvágyó oldalamat amellett, hogy rengeteg hasznom is származott belőle. Hosszú és rögös utat jártam be, mire az ösztönös kerüléstől az ösztönlényként ráfüggésen át a tudatos leépítésig jutottam.

Jól emlékszem, milyen volt, mikor 2006-2007 környékén még csak az MSN Messenger robbant be az akkori, kisközépiskolás életembe. 8. osztályban még nem volt otthon internetünk, és egy másik családhoz mehettem át félórára emesenezni – bár nem volt valami sok barátom, ismerősöm viszont annál több. Olyanok is, akiket csak a neten keresztül ismertem, személyesen sohasem találkoztunk. Szeretettem azt a csevegőprogramot: csak olyanokkal tudtam kapcsolatba lépni, akiknek tudtam a felhasználói címét, ha bejelentkeztem, tudtam, hogy a legtöbben azért vagyunk ott, hogy beszélgessünk egymással, online. Világosak voltak a szabályok, az etikett. Ingyen volt, nem úgy, mint a telefon, és különben is, a kamaszoknak nehezebben megy a kommunikáció szóban… A legsötétebb emlékem róla talán az, amikor az iskolai ügyeletes „szekátorok” föltörték a fiókomat, de ez is csak egyszer fordult elő.

Aztán szép lassan kikopott az MSN. Nem volt már kivel aktívan beszélgetni, meg is szűnt valamikor, de én már addigra nem foglalkoztam vele. Fölütötte helyette a fejét az IWIW és a MySpace, és én mindkettőtől rémülten hőköltem hátra. Mi az, hogy itt van rajta fél Magyarország?! Akkor olyanok is megtalálhatnak rajta, akikkel nem szívesen találkoznék újra vagy nem örülnék, ha tudnának rólam bármit is… Minden porcikám tiltakozott ellene. Utólag is örülök, hogy

úgy sikerült végigcsinálnom a gimnáziumot, hogy ami az iskolában történt, azt nem kellett hazavinnem. Hazamentem, becsuktam az ajtót, és legalább otthon nem kellett megfelelési kényszerrel küzdenem a korosztályom felé.

Elvonulhattam a saját kis világomba anélkül, hogy másnap reggelig eszembe jutott volna bármi is az iskolai kiközösítősdiből.

Aztán változtak az idők, közeledett a szalagavató, érettségi, és beférkőzött a köztudatba egy vadonatúj jelenség: a Facebook. Hát, ennek sem tulajdonítottam túl sok jelentőséget azonkívül, hogy biztos voltam benne, hogy nekem erre semmi szükségem, illetve magamévá tettem a lájkolni kifejezést, és még egy jó darabig harcosan utáltam ezt a szót. Ahogy pedig az érettségi, az első „szabad” nyár és az ősszel kezdődő egyetem állomásain végigmentem, egyre többen biztattak, hogy regisztráljak már a fészbukra. Mert azon ott van mindenki. Azon mennyivel egyszerűbb kommunikálni, milyen jól tudnánk tartani a kapcsolatot. Én álltam a sarat: de hát itt a telefon, de hát van ímél, meg különben is, személyesen mennyivel jobb beszélgetni!

Először az egyetemen éreztem, hogy kimaradok valamiből. Az évfolyamnak, egyes kurzusoknak volt saját fészbukcsoportja, ahol mentek az infók és amibe szinte kivétel nélkül mindenki beletartozott. Én voltam az egyik ritka kivétel. Aztán egyszer egy félórára (álnéven) mégis beadtam a derekam: kecsegtetett a nem is tudom, micsoda. Esetleg, hogy akkor így hozzájutok plusz jegyzetekhez. Félórát töltöttem el a Nagy Kékségª felületén, és szabályosan rosszul lettem tőle. Társadalmi feszültség és undor fogott el, és gyorsan lemenekültem.

Egészen 2012 áprilisáig tartottam magam. Egy barátom meglepetés-születésnapi bulija és a fokozódó vágy, hogy beilleszkedjek abba a baráti körbe, amelyben akkoriban mozogtam, meghozta a gyümölcsét: fölmerészkedtem (eleinte ismét álnéven) az egyszerre gyűlölt és egyszerre áhított fészbukra. Innentől fölpörögtek az események. Hirtelen iszonyatos időt töltöttem el azzal, hogy a virtuális világban is fölépítsem az életemet és a teljes kapcsolatrendszeremet: számolni kezdtem az ismerőseimet, és szinte mámoros érzés volt, ahogy emberek sorra visszajelöltek, sőt, engem jelölgettek be! Tényleg mindenki ott volt. Igen, azok is, akiktől tartottam, hogy észrevesznek. Nagyon félelmetes érzés volt, hogy hirtelen láthatóvá váltam egy olyan térben, amelyről még csak sejtéseim voltak addig. Mintha máris ezer meg százezer szem tapadt volna rám: bármit lájkoltam, kommenteltem, akárki megtalálhatott, megnézhette az adatlapomat – persze csak azt, amit engedtem, hogy ismeretlenek is láthassanak.

Órákat lehetett elfecsérelni azzal, hogy nézegettem, vajon ki milyennek láthatja a borítóképemet és a profilfotómat, vajon azok harmonizálnak-e, ha ezt írom ide magamról a névjegyhez, azzal milyen hatást válthatok ki, fölsoroljam-e a beszélt nyelveimet vagy túl nagyképűnek tűnik és így tovább. Fölerősödött bennem a „kirakási” és „mutogatási” láz: hol jártam, mit csináltam, mit alkottam, kikkel találkoztam és a többi és a többi. Időnként megrökönyödtem saját magamon, és azt éreztem: minek hajhászom ezt a fajta evilági dicsőséget? Jézus biztosan nem azt várná tőlem, hogy egy hamis, minél előnyösebb oldalamat mutogassam az egész világnak…

A regisztrálástól számított öt hónapon belül megugrott a FB ismerőseim száma (még jó, hogy magyarul nem „barát”-nak fordították, na, az lett volna csak szürreális, 3000 barát!), ugyanakkor rohamosan romlottak a meglévő kapcsolataim. A sokfajta új stresszforrásban az egyik legnehezebben földolgozható az volt, hogy ha ezt a felületet a kapcsolattartásra találták ki, és látom, hogy a barátaim zöldek a csevegősávban, akkor miért nem írnak rám? Hogy lehet, hogy nem is érdekli őket, hogy én is zöld vagyok…? Sokára jöttem csak rá, hogy ez nem úgy működik, mint az MSN. De ez legalább egy évbe telt, és azalatt lassacskán elveszítettem olyan embereket, akiknek a vélt vagy vágyott barátsága miatt annak idején regisztráltam. Továbbra is ismerősök maradtunk persze, de én rettenetesen szenvedtem attól, hogy ezen a szociális versenypályán rendre alulmaradok a lájkok, kommentek és hosszú csetelések maratonján. A kapcsolatrendszerem teljesen átalakult, és ezt annak is köszönhetettem, hogy a Facebook fölerősítette a barátokhoz való túlzott és számukra kényelmetlen ragaszkodásomat. Nagy adag tanulópénzt fizettem, mire megtanultam a „szabadon hagyni” hozzáállást az emberi kapcsolatokhoz.

Azt is a saját bőrön éltem meg, hogy a cseteléssel elmélyített közelség mennyire csalóka, és a hús-vér egyén egészen más. És előfordult, hogy ezek a csetelések egyszerre kiüresedtek, semmitmondóvá váltak és elsorvadtak. Állandóan azon kaptam magam, hogy a közösségi programon vagy egyetemi kurzuson újonnan megismert embereket azonnal föl kell vennem az ismerőseim közé, különben nem lesz gördülékeny a kapcsolatunk, netalán megsértődnek. Ismeretlenek profilját böngésztem, mint egy „kukkoló” – ahogy százezrek teszik.

Folyamatosan féltem a lemaradástól és elmagányosodástól, és egy olyan tükörben láttam magam, amelyik hamisan mutatta a világot és engem is.

A kezdeti lázban, 2012-ben még teljesen ártatlannak tűnt az az ötletem, hogy szórakozásképpen orosz és oszét származású kitalált emberek (egy egész család) kamuprofiljait csináltam meg, akik egymás falán és egymás képei alatt üzengettek (oroszul és oszétul). Létrehoztam egy „árnyékprofilt” is, hogy onnan „figyeljem meg”, hogy milyen a valódi profilom, és inkognitóban maradjak bármilyen eshetőségre. Ez utólag roppant veszélyesnek és ingoványosnak tűnik, hiszen ma már egyre többet lehet hallani kamuprofillal elkövetett zaklatásokról és más bűncselekményekről. Persze mire idáig jutott a közélet, nekem már csak az árnyékprofilom maradt meg. Ez hasznosnak bizonyult olyankor, amikor – egy idő után rendszeresen – egy-egy hónapra hibernáltam magam, de a legfontosabb barátokat így is el tudtam érni.

Újabb arculcsapásként értek, és még évekig elhúzódtak a negatív, beszóló és konfliktusokat generáló hozzászólások olyan ismerősök részéről, akikkel máskülönben nemigen lett volna lehetőségem ilyen „véres” eszmecserékbe bonyolódni. Elég volt egy ártatlan vagy viccesnek szánt megjegyzés valahol a hírfolyamban vagy a saját falamon, és máris pokolian éreztem magam. Emlékszem, mikor egyszer megosztottam egy karakán mémet a házasság előtti tisztasággal kapcsolatban. Megalázva és a szavaimat kiforgatva éreztem magam, mikor többen rám támadtak a hitből fakadó véleményem miatt. Az agyam akörül kattogott, hogy vajon hányan láthatták ezt, miért nem siettek a hívő ismerőseim a segítségemre, mit gondolnak most rólam mások, biztosan nevetségessé váltam nem csak én, de a tisztaság eszméje is, végül pedig rettenetesen szégyellni kezdtem magam, hogy esetleg a véleményem vállalásával megsértettem a nem így gondolkodó ismerőseimet… Mindenhová tömeget képzeltem: az engem „utálók”, semmibe vevők kategóriájához is – pszichológusok szerint az online térben átélt csalódásokat nehezebben dolgozzuk föl, hiszen a valóságban a szó elszáll, itt viszont sokkal nagyobb nyilvánosságot kap. Évekbe telt, mire leszoktam arról, hogy megosztó témákban nyilvánuljak meg a saját üzenőfalamon, és visszafogjam a kommenteléseket.

Gyakran éreztem úgy, hogy elegem van az egészből, túltelítődöm az információtól és a mások életétől. Nem azért, mert nem szeretem az embereket, hanem mert egyszerűen túl sok, TÚL SOK, amit tudok róluk, látok belőlük. A hibernálós időszakaimban mindig kiegyensúlyozottabb és fölszabadultabb voltam, és egyre jobban égett bennem az óhaj, hogy véget vessek a fészbukomnak. Mert mégis milyen lenne, ha meghalnék, és ott maradna a profilom? Ha az elkövetkező nemzedékek vissza tudnák nézni az összes kínos és ostoba bejegyzést, amely a falamon éktelenkedik? Hiába töröltem le időről időre a tartalmakat, tartottam digitális nagytakarítást, tudtam, hogy a rendszer még azokat is tárolja, és mindent tud rólam. MINDENT. Bárkivel bármit üzengettem, bármit is akartam kiírni, amit végül mégsem tettem – az algoritmus nem felejt, csak tanul rólam, szinte jobban ismer engem, mint én magam, és irányítja, befolyásolja a világnézetemet. Ijesztő gondolat, nemde?

Persze, rengeteg előnyös és szép hozadéka is volt a Facebookon eltöltött éveimnek, amelyek valamilyen jó ügyet szolgáltak: valóban könnyebben el lehetett érni bárkit, bekerültem olyan csoportokba, amelyek építőleg hatottak rám, és egy darabig – egy bizonyos adatforgalomig – könnyebbnek is tűnt a kapcsolatot tartani. Egy-egy megosztással sikerült nemes célokat előremozdítani, ismerősökön segíteni a legkülönfélébb módokon (albérlet, munkalehetőség, emberek összekötése, vizsgára készülés, lelkitámasz stb.). Látom és elismerem, milyen sok pozitív lehetőség rejlik a közösségi médiában, és nagyon jó, hogy sokan tudják kiegyensúlyozottan is használni ezeket a felületeket. Mégsem tartom egészségesnek és hosszú távon követendőnek ezt a fajta online társadalmi életformát, mert még így is ezerszer több a nem tudatos felhasználó. Nem kellene ennyit látnunk egymásból, mert előhozza az irigykedést, összehasonlítgatást, sóvárgást és igen, a társadalmi dühöt is, hogy csak néhányat soroljak. Amiket mostanában hallok a kommentháborúkról, mélységesen elszomorítanak és aggasztanak. A lájkok és látogatott tartalmak alapján kreált virtuális valóság pedig bődületesen torz és még jobban eltávolít a valóságtól, egymástól. És

különben sem az alapján ismerjük meg egymást, hogy mit árul el valakiről a Facebook profilja.

Ebben a megosztó és lájkoló, megosztott és osztódó világban úgy érzem, úgy tudok a leginkább szeretettel fordulni az emberek felé, ha ebben nem veszek részt. Amióta letöröltem magam, klasszisokkal jobb lett a közérzetem: egy állandó szorongás- és stresszforrás eltűnt az életemből. A barátaim és még sokan mások is aggódtak: mi lesz így velem, hogy fognak elérni ezután? Mosolyogtam, és mondtam: ott a telefon, ímél. Most már az ímélekkel is ugyanolyan hadilábon állok, mint a fészbuküzenetekkel, amelyek megválaszolatlanul tornyosulnak fölöttem. Ellenben így is azt érzem, elegendő emberrel tartom a kapcsolatot, a járvány óta igyekszem féldigitális (zoomos és telefonos) formában (is) ápolni a barátságokat. Egyáltalán nem érzem úgy, hogy beszűkült volna az életem. Ezernyi más módja nyílik meg ilyenkor annak, hogy az emberekkel kapcsolatba lépjek, és ez működőképes, hiszen működött mindez a közösségi média előtti korban is. (Ha valaki nagyon akar, még így is el tud érni a családtagok FB-ján keresztül, és munkahelyi okokból maradt még egy titkos inkognitóprofilom is: szigorúan próbálom csak a munkához kötődő hivatalos oldalak csekkolására használni.)

Ezelőtt tíz évvel megkaptam, hogy „visszafelé megyek az időben” azzal, hogy nem akarok a Facebookra regisztrálni. Tíz évvel később a félelmeim számos ponton beigazolódni látszanak, és sajnos ma már a gyerekek is isszák a levét. Biztos vagyok benne – és nagy elismeréssel adózom előttük –, hogy vannak olyan földi teremtmények, akik ügyesen és egészségesen tudják használni ezt az eszközt. Én viszont tisztában vagyok vele, hogy nem tartozom közéjük, és ezért inkább egy lépéssel távolabb tartom magam ettől is, az Instagramtól és az okostelefonoktól is. A tudatosság és a fölismerés nem ártalom, hanem pont, hogy a józan eszünk megőrzését szolgálja. És továbbra sem kötelezhet senki minket arra, hogy beálljunk a sorba: csak a saját döntésünk kérdése.

Érdemes megfontolni!

_{ª Nagy kékség, 2016}