Döntéseink ára és terhe

A sportolók életével kapcsolatban az emberek figyelmét elsősorban a nagy sikerek és a nagy csalódások, az úgynevezett „bukták” ragadják meg. Jellemzően óriási sikernek számít egy váratlan hatalmas teljesítmény, pl. a mindössze 15 éves Gyurta Dániel olimpiai ezüstérme az athéni olimpián, vagy Hosszú Katinka aranyérem-sikersorozata a londoni olimpia utáni években. Óriási csalódásokra pedig példa a magyar futballválogatott veresége Andorrától, vagy a Liechtenstein elleni döntetlen.

A két véglet között van azonban egy olyan, igen vaskos réteg, akik sokat, éveket fektettek a sportba, ám mégse jött az a siker, amit reméltek, és amit elvileg megcsíphettek volna. Az egyszerűség kedvéért „siker” alatt most értsük a hétköznapi értelemben vett sikert: rangos versenyeredményeket, hírnevet, masszív anyagi juttatásokat. Kik is ők?

A sikeres sportolókhoz hasonlóan az álmaikat követve ők is mindent megtettek a siker érdekében, mégse vált valóra az álmuk. Nem kerülnek a figyelem középpontjába, hogy elmondhassák a tapasztalatukat: „Mindenféle nehézség ellenére kőkeményen, céltudatosan, napról napra dolgozva követtem az álmaimat, sose adtam fel, mindent megtettem a sikerért, mégse jött össze. Sajnos.” Hányan lehetnek ők? Mi van velük? Ez kellemetlen, de nagyon fontos kérdés, hiszen ők vannak abszolút többségben, akár sportot, akár más szakmát nézünk.

Vessünk egy pillantást Takács Krisztián úszó történetére, aki, bár 11-szeres magyar bajnok, sikertelenül végzett a 2016-os riói olimpián. Ezt nyilatkozta utána:

„Rengeteg lemondás volt abban, hogy itt lehettem. Dunaújvárosból Győrbe költöztem, otthagytam a családomat, a barátnőmet. Így utólag mondhatjuk, a semmiért. Aki azt látja, hogy 17. lettem, csak legyint.”

Rendhagyó idézet a profi sport világából, igaz? Pedig az ehhez hasonló sikertelenség-élmények minden sportoló életének szerves részei: rossz teljesítmény, elkeseredés, az odavezető út megkérdőjelezése.

Ezek az élmények már a gyereksportban is jelen vannak, sőt, kifejezetten hasznosak is lehetnek a gyermek lelki erősödése és fejlődése szempontjából, hiszen

a gyermek jó eséllyel megtanul ezen élmények ellenére kitartani, továbblépni, újrakezdeni.

Takács Krisztián fent idézett esetében viszont nem is csak szabadidőről, tévénézésről történt a lemondás, hanem igen értékes, kulcsfontosságú magánéleti tényezőkről! Így, hogy ekkora tét mellett nem érte el a célt, jogosan felmerül, hogy feleslegesen történt a sok lemondás. Van itt még egy rossz hír: ha sikeres lett volna az emlegetett olimpiai részvétel, a lemondás oldalon jelentkező hiány attól még ugyanúgy ott van. El is érkeztünk hát egy nagyon fájdalmas, többoldalú problematikához. Egyrészt a kérdés metszően valós: tényleg megérte-e a sok lemondás így, hogy döntőbe se került? Másrészt: mi az a sporteredmény, amiért már megérné?

Legyünk őszinték: e rendkívül kényelmetlen kérdések nemcsak az élsportolók életében, hanem mindannyiunkéban jelen vannak. Megéri-e például reggel úgy elmenni munkába, hogy közben otthon hagyjuk a feleségünket, akinek a saját munkahelyén online ugyanúgy helyt kéne állnia, miközben a gyerekek a Covid miatt nem mehettek óvodába-iskolába…

A válasz vajon igen, ha szeretjük a munkánkat és sok pénzt keresünk vele? Akkor is igen, ha csak késő este érünk haza? Akkor is, ha napokra el kell utaznunk miatta? Akkor is, ha hónapokra? És akkor is igen, ha sok időt és energiát fordítunk a munkára, de mondjuk, mégsem keresünk vele olyan sok pénzt? Vagy ha alig tudunk valahogy megélni belőle? És ha mondjuk, még utáljuk is azt a munkát? Hol a határ?

Min múlik valójában, hogy a halálos ágyunkon fekve, visszanézve az életünkre, nyugodt szívvel elmondhassuk: igen, megérte!

Az egzisztencialista pszichiáter, Viktor E. Frankl szerint mivel az életünk véges, és vannak döntési lehetőségeink, óriási felelősség hárul ránk, hogy mivel töltjük meg az életünket. Mindannyian arra vagyunk hívva, hogy megtaláljuk aktuálisan, a jelen pillanatban az életünk értelmét, és megvalósítsuk azt. Ez az értelem-megvalósítás Frankl állítása, hite és tapasztalata szerint mindenki számára lehetséges, bármilyen borzalmakon ment keresztül, akár a múltjában, akár aktuálisan. Ez igaz olyan külsőleg behatárolt és egyben embertelen környezetben is, mint egy koncentrációs tábor – amit Frankl is megjárt. A koncentrációs táborban az emberi lét szintjén is valóban folyamatos értékválasztás történik: levezetem-e a feszültségemet a rabtársamon, miken gondolkodom, miközben masírozni kell életveszélyes körülmények között, hogyan végzem a kényszermunkát, veszem-e a fáradságot, hogy hozzászóljak egy társamhoz, és ha igen, milyen céllal.

Ezek a döntések mind-mind felelősséggel járnak a döntési szabadságunk miatt. Ahogy abban is van döntési szabadságom, hogy mi mindent teszek meg azért, hogy a munkával töltött erőm-időm lehetőleg kevesebb hiányhoz vezessen a gyerekeimmel és a feleségemmel való kapcsolatomban.

Ezeket a sorokat vasárnap reggel hat körül írom. Jól teszem? Vannak értékek, amelyek szempontjából igen (pl. tudatos életvezetés mentén igyekszem korán kelni mostanában, valamint óvom a családommal tölthető minőségi időt), más értékről viszont lemondok ezáltal, mint az alvás idegrendszeri előnyei, vasárnapi munkamentesség, de még csak nem is imádkozom vagy takarítok ebben az időben, pedig azt is lehetne. Sok ember van a világon, aki a vasárnap megszentelése parancsból kiindulva vagy a lakás állapotát látva rosszallaná, hogy a számítógép előtt ülök, és Új Város-cikket írok. Az ő szemszögükből teljesen igazuk van. Rendben, az ő életükben most fontosabb az általuk értelmezett vasárnap megszentelése, vagy a lakás tisztasága, mint egy Új Város-cikk írása (vagy akár bármilyen más, nem kötelező munka). A döntésem felelőssége és a várható következmények viszont az enyémek, ezeket tudatosítva, a lelkiismeretemmel egyeztetve, mindent mérlegelve gépelek most. Bár ez eddig jól hangzott, a drámai fordulat itt az, hogy még mindig kiderülhet, hogy rosszul döntöttem: ha mondjuk az alváshiány miatt ideges és türelmetlen leszek ma a családommal, akkor ez mégis a szeretet és a kapcsolat rovására mehet.

Frankl szerint itt a Földön valójában sosem lehetünk benne egészen biztosak, hogy jól döntöttünk.

Végső soron valójában egyedül vagyok ennek a terhével, márpedig ez a döntés itt és most zajlik, még csak nem is halasztható!

A szülők, dolgozók, nyugdíjasok és sportolók döntései is  napról napra zajlanak, embertársaik, házastársuk, szüleik, edzőik elvárásait, intelmeit, ötleteit, gondolatait meghallgatva hozzák meg értékválasztásaikat, vagy más néven döntéseiket. Ebből az következik, hogy mindenképp minden ember lemond tengernyi értékes dologról. Aztán, hogy megérte-e vagy sem, sajnos leginkább utólag körvonalazódik, és a halálunk előtt esetleg nem is fog kiderülni. Ennek a terhe alatt a nagy bizonytalanságban egy óriási esélyünk van: a lelkiismeretünk. Amit, ha ápolunk – ima és szeretet-kapcsolataink segítségével –, és ha élő kapcsolatban állunk vele, akkor sokkal jobbak az esélyeink arra, hogy olyan döntéseket hozunk, melyekre a földi életünkre visszatekintve elmondhatjuk, hogy megérte.