Jövőbeli mindennapjaink – Rab Árpád jövőkutatóval beszélgettünk

^{(Fotó középen: Neményi Márton; a képet Rab Árpád bocsátotta rendelkezésünkre)}

Dr. Rab Árpád egyetemi tanár, trendkutatóval olyan hosszasan beszélgettünk és annyi érdekes téma került elő, hogy a szerkesztőségben úgy döntöttünk, a szokásos rövidítés helyett inkább két részletben, tematikusan szétbontva jelentetjük meg az interjút. Az első részben (melyet itt olvashatnak) azt a kérdést jártuk körbe, hogy merre tart az emberiség, milyen globális kihívások előtt állunk, mennyi esélyünk van ezeket megoldani, és hogy milyen trendek látszanak a következő évtizedekre. Jelen írásban pedig közelebb jövünk az egyes emberhez, és a technológiának a személyes életünkben való jelenlegi és jövőbeli szerepét járjuk körbe.

Amikor leülünk ehhez a beszélgetéshez, mindketten az otthonunkban vagyunk és a laptopon keresztül látjuk és halljuk egymást. Ma már gyakori az online interjú, de 15 éve még ritka volt. Hogy látod, hamarosan a technológia uralja majd az élet különböző területeit?

Az biztos, hogy technológia-vezérelt társadalomban élünk, egyre több és egyre kiterjedtebb technológiát használunk, a jövőben ez még inkább így lesz. Ezek néha látványos technológiák, mint mondjuk az önvezető autó, de ugyanilyen fontosak vagy még fontosabbak a „láthatatlan” technológiák: a szoftverek, algoritmusok, a mesterséges intelligencia. Két dolgot ad a technológia, ami jó, ebből az egyik a választási lehetőség. Ha valakivel beszélgetni akartam, korábban csak személyesen tehettem, később telefonon is, most már tudom úgy, hogy telefonon, de képet is látok, a jövőben fogom tudni úgy is, hogy hologramon beszélgetünk. Én választhatok, hogy kivel hogyan találkozom: édesanyámmal személyesen, hogy megöleljem, másokkal így vagy úgy, az időbeosztásom szerint. Van, amikor nem jöhetne létre valami, de létre tud, mert online megcsináljuk. Végül is tudtunk online tanítani. Nem szerettük, voltak előnyei, hátrányai, de tudtunk. A másik előnye a technológiának, hogy ha ismerjük magunkat és feltérképezzük a gyengeségeinket, akkor a technológiával segíthetünk. Mondjuk, ha én elfelejtek dolgokat, akkor emlékeztető szoftvert használok, ha nem tudok nyelveket, akkor fordító szoftvert. Ez a kettő nagyon jó a technológiában.

És mit tartasz a technológia hátrányának? Vagy csak akkor van hátránya, ha nem jól használjuk?

Van egy – nem is hátránya, hanem – hazugsága a technológiának. A mesterséges intelligencia azt mondja, hogy minden mérhető, ezért meg tudom mondani, hogy mi kell neked. Mérhető az, hogy milyen filmeket szeretsz, milyen hangulatban és hol vagy – én megmondom, melyik filmet nézd. De ez illúzió. Miért?

A technológiában csak a hatékonyság a szempont. Mi emberek viszont irracionális lények vagyunk, és a gépek szempontjából sokszor hatékonytalanok.

Például a kíváncsiság hatékonytalan. Ha valahová utazok, akkor a gép azt mondja, hogy a legrövidebb idő alatt elvisz, de én azt mondom, hogy inkább legyen negyedórával több, de egy hegycsúcsról szép lesz a kilátás. Ez hatékonytalan. Viszont lehet, hogy az utazás közben mégis az lesz a legfontosabb pillanat. Ha a technológiára hagyatkozunk, akkor ezekről az emberi szempontokról lemondunk a kényelem, a gyorsaság, bármi miatt. Nekünk kell eldöntenünk, hogy melyik helyzetben van szükségünk hatékony megoldásra, és mikor kell az a plusz emberi. A lustaság, a csak sétálgatás, a fecsegés gépi szempontból hatékonytalan. Az, hogy diákok egy teremben hallják egymás motozását, látják egymást, az elvileg oktatási szempontból lényegtelen, de tudjuk, hogy abszolút nem. Azért tartom az oktatás jövőjét olyasminek, mint a mostani, csak technológiával támogatva, mert szerintem kell a közösségformálás. Általános iskolában vagy óvodában még jobban érzik a személyes jelenlét fontosságát, de egyetemen már könnyű azt mondani, hogy legjobb online oktatni, hiszen az egyetemistának már ezer dolga van, majd online letölti, megnézi a videót. Én is tudok érvelni mellette: a világ legjobb tanárait nézheti, online tesztek, szabadon tanulhat. Viszont az a kérdés, hogy mi az egyetem, és az egyetem nem csak az, hogy megtanítom valamire, hanem például a kapcsolatok építése, példaképek elsajátítása. Azért is fontos embereket összeengedni, hogy lássuk, mások hogyan élnek, másrészt, hogy ügyeink legyenek, együtt. A technológia ezt nem tudja helyettesíteni.

Sokszor azt vesszük észre, hogy ott ragadunk egy alkalmazás előtt vagy gondolkodás nélkül használunk egy programot. A tudatos döntésben mintha a gépek ellenünk dolgoznának, nem?

Még egy körülmény ide tartozik: minden technológiai eszköz egy üzleti termék, ezért mindig is azt fogja sugallni, hogy engem használj. Nekünk kell döntést hoznunk, hogy kell ez nekünk vagy sem, de pont azért, mert sietünk, sokszor elengedjük ezeket a választásokat. A másik nagy hátránya a technológiának, hogy kiszolgáltatottá tesz bennünket. Minél többet használjuk, annál inkább visszaszorítja a képességeinket. Ha mindig az útvonaltervezőt használom, és ezért már gyakorlatilag nem is tudom, hol vagyok épp a városban, az nem jó. Ha amúgy is odatalálnék, de a gép segít, az az ideális állapot.

Ha nem tudom, mi történik velem, akkor termékké válok.

Két végletet látok: vannak, akik minél kevesebbet technológiát használnak, mások viszont mindenre (is) appot töltenek le és mindent online intéznek. Hogyan használjuk jól a technológiát?

A tudatosság és a bizalom, ez a kettő, ami nekem a mániám. És van itt egy nulladik tudatossági lépés: el kell tudnom dönteni, hogy mikor kell tudatosnak lennem, és mikor nem. Van, amikor nem baj, hogy kiszolgál a gép. Felajánl egy olyan filmet, amiért valaki fizetett, hogy azt ajánlja, de azzal is jól szórakozom, az oké. Ez egy kényelmi döntés. De az, hogy melyik lakáshitelt vegyem fel, melyik iskolába menjen a gyerekem, az fontos döntés. Az üzleti modellek azt sugallják, hogy ők mindenre tudják a választ, de nem. A döntéseket bizalom alapon hozzuk meg, akiben megbízunk, annak adunk a véleményére. Ezért működik az influenszer-reklám: szeretjük, követjük a munkásságát, és ha ő azt mondja, hogy ez a termék jobb, akkor elhiszem. Ma már azért jobban bíznak az emberek a gépi algoritmusokban Magyarországon. 10–15 évvel ezelőtt nem bíztak, ma meg már többször kérik ki az algoritmusok tanácsát a döntésekben, mint a barátaikét. Ha most akarok venni egy új kütyüt, akkor nem a barátaimat kérdezem meg, mint régen, hanem a neten rákeresek, ajánlásokat olvasok. Viszont ezek kreált valóságok, itt azért a pénz jelentős szerepet játszik abban, hogy mit fognak nekem ajánlani. Gyakorlatilag valós időben visszük fel az árakat, tehát egy weblapon, attól függően milyen böngészőt használok, milyenek az előzményeim, mennyit költöttem eddig, akkor más-más árat láthatunk. Egyre jobban bízunk az algoritmusokban, viszont az algoritmusok nem föltétlenül a társadalom javát szolgálják, hanem az üzlet célját.

^{Az interjú egy pillanata a zoom alkalmazásban. Lehet, hogy öt év múlva már hologramon beszélgetünk?}

Lehet tehát jogos a bizalmatlanság, hogy az adatainkat nem az érdekünkben használják fel. Mi alapján döntsük el, hogy féljünk egy technológiától, applikációtól vagy megbízhatunk benne?

Félni azért nem kell, mert ezek jó eszközök. Viszont meg kell tanulni, hogy ezek eszközök, és mondjuk egy kalapácsról nekem kell eldöntenem, hogy milyen legyen, kicsi vagy nagy. Az online eszközöknél, szolgáltatásoknál mindig a funkcionalitás felől kell közelíteni. Ha filmeket ajánl, akkor miért kéne tudnia, hogy hány kiló vagyok? Egy útvonaltervező tudja, hogy merre járok, de miért kell tudnia, hogy milyen típusú autóm van? Azt kell átgondolni, hogy az adat, amit megosztunk, tényleg szükséges-e ahhoz a funkcióhoz. Ezek most még könnyebb választások, de például az egyik legjobban fejlődő e-egészségügy terén már azért nehezebb döntések elé kerülünk. Most, ha besétálok egy orvoshoz, akkor az aktuális tüneteim alapján mond valamit. De gondoljunk bele, ha megadom a telefonom adatait, akkor látja, hogy hol lakom, milyen a légszennyezettség, mennyit sétálok, hány kiló vagyok, mit eszem, elvileg mindent rögzíthetünk, és ő nagyon sok adat alapján hozza meg a döntését, nyilván jobban meg tud gyógyítani. Az egészségnél már nehéz mérlegelni, hogy van-e egy adatra szükség vagy sem, mert minden adat érdekes lehet. Ugyanilyen lesz a jog vagy az oktatás is. Egyre nehezebb lesz ezt meghatározni, azonban ez jó, mert a sok adat többféle megoldást ad. Az ipari társadalom logikája azért uniformizált, mert nem volt elég adat. Felírnak egy gyógyszert, és azt mondják, 3×1-et vegyél be. Mindig is tudtuk, hogy ez nem jó, mert nem mindegy, hogy férfi vagy nő, hány kiló, hány éves valaki. Most tudjuk, és tudunk célzottan gyógyszert adagolni. Ezzel évente Magyarországon húszezer ember életét lehet megmenteni. Ebből a szempontból ideális, hogy megadjuk az adatokat. Persze lehet, hogy emiatt az egyik cég gyógyszereit inkább veszem, mint egy másikét, mert jobban tudnak nekem reklámozni, de az a nyereség, hogy húszezer ember életben maradt, az bőven megéri, hogy megadjuk az adatokat.

Én azt látom egyébként, hogy az emberek félelmei sokszor nem arra irányulnak, amire kellene. „Jajj, ellopja az adataimat!” Oké, de amúgy észrevetted, hogy magadról mennyi adatot szórsz a világba, csak úgy? Ebben már nem olyan tudatosak az emberek.

Én azt szoktam mondani, hogy bármit csinálhatsz az interneten, amit az utcán csinálnál személyesen a másikkal. Csak ennyi a szabály.

Megmutatnád neki azt a képet? Elmesélnéd neki ezt? Igen? Akkor tedd. Ha nem, nem. A két legfontosabb: tudatosság és bizalom. Azért jó, hogy egyre inkább bíznak az emberek az algoritmusokban, mert az együttműködések jobban fognak menni. Algoritmusokban bízni viszont azért baj, mert az igazi az lenne, ha a többi emberben bíznának. Ahogy városiasodunk, többen élnek városban, mint vidéken, sokan lettünk, nem ismerjük már egymást, ilyenkor megjelennek a félelmek, és már nem az emberekben bízunk, hanem a szolgáltatásokban.

Sok pozitívumát és előnyét tapasztaljuk a technológiáknak, ahogy persze hátrányait is, de ahogy mondtad, a személyes életünkben jórészt a kezünkben van a döntés a használatukról. Az viszont félelmet keltő, hogy Kínában már megfigyelik az állampolgárokat, a diktatúra használja az adatokat. Felmerül a kérdés, hogy nem fog-e a többi ország is ide eljutni?

Igen, ez így van és ezt nem is szabad hagyni! Jelen pillanatban Kínában zajlik egy olyan rendszer kiépítése, ahol az állampolgárokat pontozzák. A koronavírus ezt kicsit visszavetette, mert ehhez az arcfelismerő technológia hozzátartozik, és ugye a maszkok ezt megakadályozták. Az, hogy kiadjuk az adatainkat a saját jobblétünk érdekében, az mindenütt zajlik. Most a cselekedeteinket adjuk el azért, hogy az okostelefon különböző funkcióit használhassuk, ami egyébként egy átlag felhasználónak havi 30–40 ezer forint lenne. A kulcs szerintem az, hogy mennyire átfogó vagy specifikus a rendszer. Az a mesterséges intelligencia, ami mindent beborít, az káros, a funkcionális az jó. A fűtést vezérli a lakásomban, ez remek. Eladom az útvonaltervezési adataimat a biztosítómnak, emiatt 50%-al olcsóbb, mert látja, hogy hol autózom, hogy lassan autózom, az oké. Ha a biztosító, az állam és az egészségügy összekapcsolódik, és totális megfigyelés lesz, az káros.

A platformosodás ellen kell menni, hogy minél töredezettebbek legyenek ezek a szolgáltatások. Az üzlet mindig platformokat épít, azt mondja, hogy én mindenre adok választ. Ezt nem szabad hagyni.

Ne mondjuk azt, hogy egy kalapács mindenre jó, és aztán attól a kalapácstól függő vagyok, hanem legyen 40 kalapácsom otthon, és a funkcionalitás szerint válasszak. Meg akkor jobban látom, hogy milyen szerepet játszik az életemben, és tudok váltani, ha kell. Ha viszont platform van, akkor lehet, hogy valami nem tetszik, de más miatt maradok.

A platformokat szabályozni szintén nehéz. A jogi, gazdasági szabályozás is akkor érhet el valamit, ha meg tudja ragadni a lényeget. Ez a gond a Facebook-szabályozással is, hogy néha ugyan büntetgetnek, de platformként kezelik. Túl nagy, az emberek beszélgetnek, posztolnak, van hirdetés, eladás. Ha azt mondanánk, hogy ez egy csevegő szoftver, csak és kizárólag erre való, akkor már könnyű szabályozni. De ha azt mondjuk, hogy ez olyan, mint a levegő, akkor már nem tudom megbüntetni, csak kerülgetni. Én a technológiának egy ilyen funkcionális korlátozását szeretném, mert azzal semmilyen gond nincs, hogy ötvenezer applikációm van és mindegyik mást tud és csak azt! Az viszont rossz, ha csak egy applikációm van, ami mindent tud, viszont abból nem tudok kiszabadulni.

Most itt állunk az új év kezdetén, amikor sokan új elhatározásokat tesznek. Hogyan tervezi a jövőjét egy jövőkutató?

Minden évben elvonulok egy kis időre és végiggondolom, hogy a következő év miről fog szólni számomra és célokat tűzök ki magam elé. Az egy évre szóló célok jól beláthatók. Nekem minden évben van egy fizikai és egy szellemi célom, amit el akarok érni. Valami újat tanulni, mondjuk, az excell-lel magabiztosan bánni. Ez egy évre belőhető, az interneten millió videót lelhetek, és elkezdek tanulni. Viszont van egy kemény szabályom: ha egy év alatt nem jön össze, akkor törlöm, és tilos kitűzni újra, mert akkor én azt igazából nem akarom. Az egységnyi időm alatt nem érek rá arra, hogy még egy évet eltöltsek azzal, hogy azt hazudjam magamnak, hogy én ezt akarom, hanem válasszak mást, keressem meg, amit igazán szeretnék

Személyes és munkatapasztalataid alapján mit tartasz fontosnak szem előtt tartani a tervezésnél?

Elsősorban azt mondom, hogy ne féljünk, mert a félelem bekorlátoz. Másrészt tervezzünk, ne csak a holnappal foglalkozzunk, hanem a holnaputánnal is. Azt gondolom, hogy az emberi oldal lesz egyre nagyobb érték, a mechanikus már kevésbé. Látjuk a trendeket, lehet, hogy tíz év múlva tíz percet beszélgetek a számítógéppel, és ő megírja a cikket. Sok minden változhat, de ami nagyon lényeges, hogy szeressük azt, amit csinálunk, mert ha szeretjük, akkor az emberi dolgokban erősek leszünk, és ennek az értéke növekszik a piacon. A másik, amit én használok, de mindenkinek jó lehet a magánéletben is, az a forgatókönyv-gondolkodás. Játsszunk, végezzünk gondolatkísérleteket, próbáljuk meg elképzelni, hogy mit szeretnénk, mert a jövő alakítható. Ha csak passzívan követjük az eseményeket, reagálunk rá, akkor az kisebb mozgásteret ad. Szoktak jönni tanácsadásra a cégvezetők és kérdezik, hogy na, Árpád, milyen lesz a jövő? Erre én visszakérdezek: Te milyennek szeretnéd a cégedet? Emberekkel szeretnél dolgozni vagy robotokkal? Ha emberekkel, akkor úgy építjük fel a stratégiát.

Tehát próbáljuk meg elképzelni magunkat tíz év múlva. Ha ez megvan, akkor meg tudom fogalmazni, hogy mit kell ezért tennem. Nyilván aztán jönnek az élet kényszerítő dolgai, de csak akkor tud megvalósulni, ha van víziónk magunkról.