Egy párkapcsolat életciklusai 7. – A gyerekek már iskolások

Olvasási idő: 5 perc

Szinte elröppentek az évek és már iskolába készül a gyermekünk. Miként érintheti ez az életszakasz a párkapcsolatunkat? A nyári nagy készülődés: iskolatáska, füzetek, tolltartó beszerzése, a kíváncsi várakozás első pillantásra a gyerekről szól, és tényleg egy jó kapcsolatépítési lehetőség szülő és gyermek között. Azonban ez az új élethelyzet, aminek ő most nekivág, hatással van a környezetére, vagyis ránk szülőkre is. A fenti nagy készülődésbe egy kis gyász is vegyülhet, hiszen egyre nagyobb és önállóbb a gyerekünk, erősebben megérint minket az elengedés szele, amit fontos, hogy ki merjünk mondani és tudatosítani: gyerekünket ajándékba kaptuk, nem megtartanunk kell őket, hanem az életre, az önállóságra nevelni. Hogyan adunk teret, hogy egyre inkább kinyíljon a világ felé, próbálgassa a szárnyait, de mégis jelen legyünk, ha szüksége van ránk? Tudjunk együtt örülni a sikereinek, és bátorítani, ha kihívások érik.

Mindez nem is olyan egyszerű a mindennapokban. Már nincs olyan nagy szabadságunk a rugalmas együttlétre, mint a kisebb gyermekekkel. Már nem lehet csak úgy június első két hetében a Balatonnál nyaralni a szezonnyitás előtt, vagy augusztus végén. Most már az iskolai szünetekhez kell a szabadságolást igazítani, ha lehetséges. Az iskolai jelenlét, az elvárások, a teljesítményorientáltság nem csak a gyerekre, hanem a szülőkre is nyomást tud gyakorolni. Az érzelmi szükségletek helyett megjelennek az intellektuális elvárások, amiket néha szülőként saját sikerünkként, vagy kudarcunkként élünk meg. Kérdés, hogy ebből mennyit vetítünk önmagunkra, egymásra, vagy a gyerekünkre? Esetleg versengés alakul-e ki közöttünk, vagy a kompetencia-határainkat feszegeti egy-egy feladat, netán az önbecsülésünket féltjük?

Érdemes a fenti kérdésekre közös választ találni, őszintén elidőzni, hogy ne mérgezze meg a kapcsolatunkat. Ha gyerekként tökéletesen kellett teljesítenünk, mert akkor dicsértek és szerettek, vagy csak a maximálisnak tudtunk örülni, akkor erről érdemes elgondolkodni: Most hogy vagyunk a feladatokkal, mennyire a megfelelés vezeti a tetteinket? Ezt szeretném a gyerekeimnek is? A párunk milyen mintát hozott otthonról? Mennyire vagyunk ebben egységben? A szélsőségek azok, amiket kerülni kell, hol van a mi aranyközéputunk, amit egységesen képviselni szeretnénk a gyerekeink felé?

A másik önreflexióra hívó kérdés, hogy hogyan fejlődünk a konfliktuskezelésben? A kisgyermeknek kereteket tartó ’Igen és Nem’ kommunikációból hogyan tudunk szép lassan átmenni a szabályokat elmagyarázó és megkérdőjelező vitákon keresztül egy párbeszédbe?

Ezek a gyermeknevelési, kommunikációs útkeresések komoly kihívásokat adnak a szülők kapcsolatának.

A gyerekek növekedésével viszont talán kicsit könnyebb megoldani, hogy kettesben elvonuljunk, és testileg-lelkileg egymásra hangolódjunk, hogy utána a mindennapi mókuskerékben egymással jobban karöltve tereljük a gyerekeket és oldjuk meg a logisztikát. Ezek az elvonulások nem is annyira a luxusról, wellness-ről vagy pénzköltésről szólnak, hanem a megállásról: Kilépünk a szürke hétköznapokból, és ránézünk az elmúlt évekre, hónapokra, hálát adunk és most ebben a nyugodt pár napban elő merjük hozni a hétköznapi visszatérő konfliktusainkat. Miért is, mikor végre nyugi van? Pont azért! Mert most nem a fáradság, a pörgés visz minket, hanem a szeretetteljes törekvés, hogy töltődjünk, erősítsük meg a kapcsolatunkat, és indulatok nélkül nézzünk rá, hogy mi veszi el a „jó ízét” a mindennapoknak. Mik azok a dolgai a párunknak, amit ha mond, vagy tesz, esetleg pont, hogy nem tesz, minket fájdalommal, dühvel, vagy más indulattal tölt el. Most, amikor mind a ketten tudjuk, hogy a párkapcsolatunkért, az egységünkért jöttünk el töltődni, most nem a „szőnyegalásöprés” ideje van, hanem az egymás jobb megismerésének és megértésének az ideje. Nem nyelni kell, hiszen én kemény vagyok és elviselem a másikat, de aztán, mint egy bomba, irányíthatatlanul kitörök és a másik még csak nem is érti, hogy mi a bajom. Hiszen erről soha sem beszéltünk. Szóval ezeket a kis elvonulásokat érdemes őszintén és sok-sok irgalommal átbeszélgetni egymás felé fordulva, jóindulattal és nyitottan a megértésre.

Nem csak a gyerekek nőnek, de mi is előrébb juthatunk a munkában a ranglétrán, az ebből bekövetkező esetleges előléptetések, felelősségteljesebb feladatkörök, és az ebből felmerülő konfliktusok könnyen rányomhatják az otthoni kapcsolatainkra is a hangulatot. Fontos ezeket is nyugalmas időben átbeszélni, a bennünk levő feszültséget pedig nem a családtagokon levezetni.

Mindamellett a munka elég sok erőnket leszívhatja és sajnos fiatalabbak sem leszünk, ezért nagyon fontos már most figyelnünk az egészségünkre és az elegendő pihenésre. Nem vagyunk robotok, akik soha sem merülnek le! Jó, ha megtaláljuk azokat az erőforrásainkat, amik igazán feltöltenek, és nem idő és energiarabló álpihenést nyújtanak!  Egy tizenötperces séta egy parkban többet ér, mint ugyan ennyi idő az online térben. Az erről való párkapcsolati beszélgetés a mai világban elengedhetetlen, mert testben lehet egymás mellett vagyunk, de mégis fényévekre egymástól. Ez pedig nem segíti a kapcsolat életben tartását, mélyítését.

A mi példánk és kommunikációnk most fogja megalapozni a hamarosan kamaszodó gyermekeink kütyühasználatát, a külvilághoz való kapcsolatát.

Ha mi nem vagyunk ebben tudatosak, – és valljuk meg, nagyon nem könnyű ezt jól kezelni, hiszen így vannak kitalálva ezek az alkalmazások-, akkor ki fogja a gyerekeinket erre megtanítani? Ez a kisiskoláskor, amikor a gyerekeink, mint a szivacs, magukba szívnak minden információt, nagyon komoly felelősséget is ró ránk! Az első tíz év, amikor a legjobban tudunk hatni rájuk, amikor az alapokat le tudjuk tenni! Itt kell nagyon egységben, egyetértésben, a számunkra fontos értékek mentén, akár néha szemben a világ nyomásával értéket képviselni, és azt a gyerekeink elé élni! Hiszen a prédikáció kevés, ha nincs hozzá hiteles megélés! Ha látják, hogy mi is küzdünk az élet viharaiban, de ha elesünk is, újra felállunk, és próbálunk dolgozni magunkon, a kapcsolatunkon. Ha megtanítjuk őket a bocsánatkérésre, és a megbocsátásra, a megértésre és az elfogadásra, akkor az életre neveljük őket. De ehhez elengedhetetlen az önreflexió és az önnevelés, mert csak az tud jó nevelő lenni, aki önmagát is neveli!