Mi lesz velünk, ha kirepülnek a gyerekek? – Hana Pinknerovával beszélgettünk

Nagyon tetszett nekem és a magyar olvasóknak is a Mit súg Isten az anyák fülébe? c. könyve. Anyaként sokszor magamra ismertem a történetekben. Mi motiválta Önt, hogy megírja ezeket a hétköznapi kis történeteket?

Ó, hát nem tudok mást mondani, mint hogy maguk a hétköznapi kis történetek. Mindig a saját életemről írok és mára már tudom, hogy sok nő éli át ugyanazt. Az ő életük is értékesebb, ha érzéseik és történeteik egy könyv lapjairól köszönnek vissza.

Ebben a mai világban miért könyvet ír? Sőt, mint megtudtuk, könyvesboltja is van. Nem túl régimódi ez?

Imádom a régimódi dolgokat! Van honlapom és YouTube csatornám is, de a hagyományos könyv, az mégiscsak hagyományos könyv. A legerősebb oldalam a tanácsadás. Tudok méretre könyvet ajánlani gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Örömöt okoz, hogy képes vagyok tanácsot adni a szülőknek, milyen könyvet adjanak a gyermekeiknek, és a gyerekeknek is javasolni tudok könyveket idősebb szüleik számára. Egy könyvmoly vagyok, akinek könyvesboltja van, kell ennél több?

A könyveiből úgy tűnik, Ön nagyon jó önismerettel rendelkezik, és ez is egyik kulcsa, hogy sikerül kezelnie a családi kapcsolatokból fakadó nehézségeket. Tudatosan dolgozott ezen az önismereten?

Igen, folytonosan igyekszem dolgozni magamon. Sokat olvasok, imádkozom és komoly beszélgetéseket folytatok. Azt is el kell mondanom, hogy sok vevőm és olvasóm fogad a bizalmába és mondja el nekem élettörténetét. Nincs szükségük a tanácsaimra, az viszont mindig jól esik nekik, hogy velük együtt sírok, ha kell.

A hitét is nyíltan megvallja, s kiderül, hogy komoly személyes döntést hozott, és egy közösséghez is tartozik. Hogyan alakult ez az életében?

Annak, hogy átadtam magam Istennek, a gyakorlati életben is aktuális, konkrét következményei vannak. Minden fontos válaszúton az életem során Istentől kérdeztem, merre menjek tovább. És ő olyan módon válaszolt nekem, amelyet megértettem. Egész életutamon apró, szeretetteljes üzenetek által nyilvánította és nyilvánítja ki irántam való kegyelmét, úgy, ahogy azt a többi könyvemben leírom. Kicsiny, de tartós megerősítései ezek az isteni szeretetnek, és én ezekből merítem a bizonyosságot, hogy Isten szeretett gyermeke vagyok.

A magyarul 2020. novemberben megjelent, Életem középkora című könyvében egy közismerten nehéz időszakról számol be, arról, amikor kirepülnek a gyerekek és kicsit újra meg kell találnia magát az embernek. Mi volt ebben a legnehezebb és a legváratlanabb?

Ez az időszak volt talán a legnehezebb az egész életemben. Egy ellenségemnek sikerült aláásnia a kapcsolatomat a legjobb barátommal – a férjemmel. Egy sor hazugságot állított közénk és tényleg sok munkánkba került, mire valahogy eligazodtunk a dologban. Ez a könyv talán a legmegrázóbb az összes közül, amit valaha írtam. A legbelsőbb harcaimat írom le benne. Tudom, hogy sok nő szembesül hasonló problémákkal, ezért mertem mindent leírni. Az én hős férjem megengedte, hogy megjelentessem ezt a kötetet, amiért nagyon hálás vagyok neki. Javaslom, hogy legyen kéznél zsebkendő, ha elkezdik olvasni. Sírni fognak. Én is sírtam, miközben írtam.

Ízelítőül álljon itt egy rövid részlet az Életem középkora című könyvből:

Kihez forduljak?

Azt fontolgattam, kinek önthetném ki a szívemet. Annyira el voltam telve a felkorbácsolt érzéseimmel, hogy úgy tűnt, felrobbanok, ha valakinek nem mondhatom el. Talán Dadának, ő is mindig a bizalmába fogad. Megszámlálhatatlan alkalommal elemeztük már a házassága helyzetét, a gyerekneveléssel kapcsolatos nehézségeit. Biztosan meghallgatna. Csakhogy Dada annyira lojális hozzám, hogy semmi hasznom nem lenne belőle. Valószínűleg a sárga földig lehordaná a férfiakat általában, s köztük a férjemet is. Túlzó ítéleteket hozna, és lázadásra biztatna. Ez az utolsó, amire szükségem van. Dadának nem mondok semmit.

Mi lenne, ha anyámmal beszélnék? Nem kellene felhívnom anyut? Hát őt aztán biztosan nem. Nagyon valószínű, hogy még örülne is, hogy mégiscsak igaza lett. Egy héttel az esküvőm előtt ugyanis keserűen odavetette, hogy egy éven belül úgyis el fogunk válni. Sosem volt elégedett a párválasztásommal, és ezt nem is habozott a tudomásunkra adni kettőnknek együtt és külön-külön is, minden adódó alkalommal. Én pedig nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez már a házasságunk végét jelentené. Még véletlenül sem. Harcolni fogok. De először is valakinek el kell mondanom, ki kell beszélnem magamból, és hagynom kell, hogy valaki megsajnáljon.

Elindultam hát egy hosszú esti sétára a Špilberk vár körülötti parkba, hogy mindent elmondhassak és kisírhassam magam Istennek, aki mindig, mindenhol meghall. Eddig még mindig segített, mindig válaszolt. Még ha persze majdnem mindig másképp volt is, mint vártam volna, és nem azonnal. Gyakran előbb meg kellett fejtenem az álláspontját.

Nagy levegőt kellett vennem, és néhány lépés távolságból szemlélnem önmagamat; annyira rá voltam ugyanis görcsölve a saját megoldásomra, a saját értelmezésemre magammal és a világgal kapcsolatban, hogy semmi mást nem is tudtam meghallani.

Néha hagynia kellett, hogy előbb kínlódjak egy kicsit. Gyakran eltart egy darabig, amíg el tudom engedni a csontot, amihez, mint valami kis mopsz, makacsul ragaszkodom. Aztán meg ostobának érzem magam, amikor rájövök, hogy miközben le nem veszem a szemem a kulcsra zárt ajtóról, észre sem veszem a másik, sarkig tárt ajtót, amely rögtön a csukott mellett hívogat, hogy lépjek be rajta.

Jó volt ez így, mert nem volt olyan érzésem, hogy az a halk, belső hang, amelyen Isten szólni szokott hozzám, lázadásra buzdítana, bár pártomat fogta. Kedvesen vigasztalt a szép táj látványával, és felvidított a cinkék életének vicces jeleneteivel. Nem tűnt úgy, hogy szememre vetné, kihez is mentem férjhez, vagy hogy megpróbálna rábeszélni az ismerős hentesné unokájára, aki jogi egyetemre ment. Azt hiszem, úgy értelmeztem a kétségbeesett segélykiáltásomra adott isteni választ, mint egy felszólítást: előre!

Olyasmi volt ez, mint egy felhívás, hogy hagyjam el a régi módszereimet, és ne féljek a fejlődéstől. Találjam meg az új életritmusomat, mert az életem új szakaszába érkeztem.

Melengetett a tudat, hogy az anyaszerepemet maradéktalanul teljesítettem, és talán dicsérettel. Nem azt mondom, hogy a lányaim számára már ne lennék fontos vagy hogy ne biztathatnám őket továbbra is, de most már rajtuk múlik. Felnőttek. Ahogy elnézem az én kislányaimat, egyáltalán nem végeztem rossz munkát. Bájos ifjú hölgyek lettek.

Most tehát eljött az az idő, amikor többet kellene magammal foglalkoznom. Sosem jutott eszembe, hogy az anyaság és a nagymamaság között még van egy időszak! Ez a kilátás felkeltette az érdeklődésemet. Hirtelen már nem esett nehezemre, hogy megpróbáljak másképp élni. Talán nem kell egyből hazasietnem a munkából, hogy ellássam a háztartási feladatokat. Talán kiengedhetem a kezemből a gazdasszonyi teendőket, mert már nincs rá szükség, hogy olyan erősen kézben tartsam azokat. Talán belefoghatnék új dolgokba. Akár olyanokba, amelyeket éveken át megtagadtam magamtól, mert nem volt rájuk idő, energia, sem pénz, vagy akár egészen újakba, amelyek eddig eszembe sem jutottak. Lehet, hogy közben le is fogyhatnék kicsit. Valamit csak azért csinálni, hogy lefogyjak, az nem érdekelne. Minden porcikám lázad ez ellen a gondolat ellen. De valamit kezdeni, és közben lefogyni, az már nem zavarna. Akkor mi is legyen az?

Nagy megkönnyebbüléssel tudatosítottam, hogy Isten teljesen megfordította a látószögemet. Levette a fekete szemüveget, amely miatt tragikus színekben láttam az életemet. Esélyt adott, hogy új perspektívákat találjak benne, új meghódítandó hegycsúcsokat, új utakat vagy érdekes lehetőségekre nyíló új ajtókat. Elöntött a hála. Tudtam én, hogy Ő jóságos.

Cikkünk 2021 márciusában jelent meg először.

Haná Pinknerová: Életem középkora. Új Város, Budapest, 2020. 46–48. o. Fordította: Forgács Ildikó. A könyv megrendelhető online.