Kistestvér vagy egy újabb gyerek? Testvérháború? Jaj!

Nagyon fontosnak tartom a címben feltett kérdést: Kistestvér vagy egy újabb gyerek? Mielőtt egy újabb gyermek születésén elgondolkozunk, előtte magunkban rendezzük el, hogy mit és miért szeretnénk! Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy mi azt gondoljuk, hogy a gyerekünknek jó lenne egy kistestvér, vagy a mi szívünkben születik meg a vágy, hogy szeretnénk még egy gyereket.

Az első esetben vajon miért gondoljuk azt, hogy kell egy kistestvér?

Mert nekem nem volt, és hiányzott, és én ezt meg szeretném adni a gyermekünknek?

Mert elvárás, hogy ne legyen egyke?

Mert jól el fognak játszani, és szeretni fogják egymást, hiszen én nem követem el azokat a hibákat, amiket a szüleink elkövettek?

Még tovább haladva az ehhez hasonló kérdések mentén szép lassan előjönnek az elvárások az „ideális” testvérkapcsolatról, az „ideális” életkorbeli különbségről, az ideális szülőről. Az ideális szülő pedig mindig nagyon türelmes, soha nem hasonlítgatja egymáshoz a gyerekeit, mindegyiket egyformán szereti, ezért ők lesznek a legcsodálatosabb testvérek!

Kezdjük az elején. A gyereknevelés egy csodálatos önismereti út tud lenni, ha nem csak beájulunk az ágyba esténként, hanem hagyunk egy kis időt ránézni, hogy

miként is cselekedtünk a nap folyamán néhány helyzetben.

Például ma folyamatosan „Pistikéhez” hasonlítgattuk a fiunkat a játszótéren, hogy ő bezzeg mennyivel ügyesebben mászik már fel a csúszdára.

Lehet, hogy szorongtunk vagy féltettük őt, és folyton úgy éreztük, hogy nekünk kell őt megvédenünk más erőszakosabb gyerekektől.

Vagy ma állandóan zavarba jöttünk, ha elkezdett hisztizni a boltban vagy az utcán hazafelé. Mit gondolhattak rólunk mások? Ezt nagyon nehezen viselem.

Amíg nem tudatosítjuk, hogy mit miért tettünk, vagy akár csak hogyan éreztük magunkat az adott helyzetben, addig ösztönösen cselekszünk. Ösztönből pedig a berögzült gyerekkori mintáinkat húzzuk elő. Gondolhatnánk, hogy ha nekünk is volt testvérünk, tudjuk, mire számítsunk. De teljesen más gyerekként benne lenni egy veszekedésben, mint kívülről látni, ahogy a gyerekeink püfölik egymást, vagy szikrázik a feszültség körülöttük!

Hihetetlen erős tud lenni az a szülői késztetés, hogy mi azért akartunk két vagy több gyereket, hogy azok jóban-rosszban egymás társai, barátai legyenek. Úgy érezzük, mi vagyunk a felelősek azért, ha ez nem így lesz. Ezzel biztosítva magunk számára egy érzelmi hullámzást, hiszen boldogok vagyunk, amikor szépen játszanak, de ha veszekednek vagy utálják egymást, az a mi hibánk!

Igazából ezt az ideált, hogy „jó barátok” lesznek, nagyon nehéz elengedni. Pedig csak abba kéne belegondolnunk, hogy vajon mi kell egy jó kapcsolathoz. Az kell, hogy képesek legyünk kifejezni az érzéseinket és szükségleteinket. Hogy ne azzal legyünk elfoglalva, hogy kinek van igaza. Hogy ne azon kelljen versenyeznünk, hogy elnyerjük a másik figyelmét! Hanem tanuljunk meg tisztelettel, egymásra figyelve kommunikálni. Ezt persze előtte nekünk, szülőknek kell megtanulni, hogy példával tudjunk előttük járni. Mi hogyan fejezzük ki a dühünket, a haragunkat, az indulatainkat?

Lehet, hogy nekünk is mindig el kellett fojtanunk, mert a szüleink nem engedték, hogy kimondjuk? Egy kis két-, három-, négyéves, de akár nagyobb gyerek is miért ne lehetne féltékeny vagy akár dühös a kistestvérére, aki – most valljuk be –, kitúrta őt az egyszemélyes, kiváltságos pozíciójából? Ha megtiltjuk nekik, hogy a dühüket nyíltan kifejezzék, akkor megvan annak a veszélye, hogy

az elfojtott düh más utat talál magának.

Ezek lehetnek testi tünetek vagy érzelmi problémák is.

Csak egy pillanatra gondoljunk bele, hogy milyen érzést keltene bennünk, ha mindig azt mondanák nekünk, hogy „Nem haragudhatsz rá!”, „Ne légy ilyen kicsinyes!”, vagy „Nem vihetjük vissza, hiszen ő is a családunk része”. De az se segítene, ha azt mondanák, hogy „van elég szeretet a szívemben mind a kettőtök számára”, hiszen most csak ő szeretné a szívünket birtokolni, és nem akar osztozkodni rajta.

Ha beleengedjük magunkat ezen helyzetekbe, és az érzéseinkre nézünk, akkor akár erőtlennek, bénának, meg nem értettnek, hibásnak, rossznak is érezhetjük magunkat. És közben a düh, a tehetetlenség ott feszül bennünk és legszívesebben kitörne! Ütnénk és vágnánk. Milyen lehet ezt gyerekként megélni? Ha nem adunk a kezébe feszültséglevezetéshez alkalmas technikát, nem segítjük az érzéseinek megélését, kifejezését, és a benne levő dühét a szülőn és a testvérén sem vezetheti le, akkor könnyen magukat kezdik el bántani.

Így a legtöbb, amit tehetünk, hogy segítjük a gyermeket, hogy

az érzéseinek nevet adjon, a félelmeit, aggodalmait szavakba öntse.

Pl. „Nem szereted, hogy túl sok időt töltök a kistestvéreddel?”, „Úgy érzed, hogy a húgod csak azért csinálja, hogy téged idegesítsen.”

Már az nagyon nagy terhet tud levenni a lelkükről, ha érzik, hogy megértjük őket. Képzeletben pedig még tovább szőhetjük azokat a gondolatokat, amik ugyan nem lehetségesek, de a gondolattal el lehet játszani. „Értem, nem akarod, hogy velünk legyen, néha azt szeretnéd, hogy elmenjen innen.” Néha pedig kreatívan meg kell találni azt az elfoglaltságot pl. futás, labdázás, rajzolás, ahol levezetheti a benne felgyülemlett feszültséget. Esetleg egy villám relax játékosan: megmutatjuk neki, hogy befeszítheti minden izmát, beleadva minden dühét, majd egy légzés-kifújással ellazulunk, mint egy rongybaba. Ezt néhányszor eljátszva, akár az arc grimaszolásával megtoldva – olyankor feszítsd be az összes izmodat, még az arcodon is, és vágj olyan csúnya grimaszt, amilyet csak tudsz, aztán lazulj el! Egy kicsi gyereknél ezt együtt játszva – vagyis én tükrözöm az ő grimaszát –, pár perc elteltével már kacagunk is a sok idétlen grimaszon. Szóval még a nevetés is felszabadulttá tesz. De a legtöbbet itt is a mi indulatkezelésünk tud számítani! (Ajánlott könyv közös mesélésre, akár 3 éves kortól: A harag olyan, mint egy páncél.)

A vitákba való közbeavatkozásunk csak testi veszély esetén ajánlott. Nem nekünk kell megoldanunk a köztük levő problémát, nem nekünk kell igazságot tennünk, mert akkor egyre gyakrabban visszaélnek vele, és provokálják egymást, hogy minket döntőbíróvá tegyenek.

Nekünk csak az eldugult kommunikációs csatornákat kell átjárhatóvá tennünk.

Bízzunk bennük, hogy képesek rá, már nagyon kicsi korban is.

Már biztos többen megéltük, hogy nem segít, ha azt mondjuk, hogy „Hagyjátok már abba a veszekedést!”. Hiszen mind a ketten arra gondolhatnak, hogy ha most abbahagyom, a testvérem azt gondolja, hogy ő nyert! Ha azt kérdezzük, hogy „Ki kezdte?”, akkor egymásra fognak mutogatni. De a hisztis kiborulásunk se segít: „Komolyan mondom, hogy idegileg kikészülök ettől!”. A gyerekünk elkönyvelheti, hogy „De hát mindig ezt mondja”, vagy szoronghat, hogy „Megbetegíthetem Anyát!”.

Ha viszont leírjuk, amit látunk: „Hűha, úgy látom, nagyon mérgesek vagytok egymásra!”, akkor elindul egy párbeszéd, amit visszatükrözhetünk. „Ezek szerint te találtad ki az autóversenypálya építését, és egyedül akartál játszani.” „Te pedig szerettél volna bekapcsolódni a játékba, mikor megláttad, mit játszik a bátyád!” Nem könnyű a helyzet, hiszen mind a két gyerek ugyanazzal a játékkal akarna játszani! „Bízom bennetek, ha összedugjátok a fejeteket, akkor találtok olyan megoldást, ami mind a kettőtöknek megfelel. Amíg ezt kitaláljátok, én itt leszek a közelben, és olvasok.”

A különböző személyiségükről még nem is beszéltünk. Ahány ember, annyiféle érzékenység, temperamentum, de ha megtanulják, hogy egyéniségek, és ekként kezeljük is őket, akkor bízhatunk benne, hogy a különbözőségüket egységbe fogják tudni kovácsolni, ha szükség lesz rá.