Én azt gondolom, hogy Te azt gondolod, hogy…

Gyakran szorongunk amiatt, hogy fejben elgondoljuk, mit fog válaszolni a másik – pedig lehet, hogy teljesen másképpen reagál majd. Még az is előfordulhat, hogy már annyira belelovalltuk magunkat az elutasításba, mint a mesebeli Kismalac, aki létrát kérni ment a Medvéhez, és mielőtt a Medve kedvesen válaszolhatott volna kérdésére, a Kismalac már előre mondta, hogy „Tudod mit, Medve, húzd le magad a létráddal együtt!”. Voltál már olyan helyzetben, hogy előre szorongtál a fejedben lejátszódó jelenet miatt? Mi segített? El tudtad képzelni pozitívan a beszélgetés kimenetelét?

A szóbeli kommunikáció egy óriási lehetőség arra, hogy a másikat megismerjük, megértsük. Az ő gondolatai azonban nem a mi gondolataink, és ha ő szavakba önti a gondolatait, az belőlünk érzéseket vált ki. Ezen érzések mentén bennünk is születnek gondolatok, amiket visszajelzünk: mind szavak, mind viselkedés formájában. Az érzések, amik alapján reagálunk, a magunkkal hozott korábbi élményeinkből, tapasztalatainkból fognak születni. Például, ha kijelenti a férj: „Nincs itthon sör”, erre reagálhat így a feleség: „Sajnálom, hogy most nincs itthon sör, mert látom, szívesen innál egyet. Felírom a bevásárlólistára, és majd veszünk”. De értelmezheti így is: „Én még arra sem vagyok jó, hogy erre figyeljek, nem vagyok jó háziasszony!” – és szalad a boltba sört venni. Az első megértette a másik szükségletét, és reagált rá, szemben a másodikkal, aki reakciójában leminősítette saját magát.

A kapcsolatainkban, a kommunikációnkban az adó és a vevő részéről is sok minden a hozott élményeken – a pszichológia nyelvén a „belső gyerek” képén – múlik. Tovább nehezedik a helyzet, ha fejben kezdünk el kommunikálni a másikkal, és ehhez egy érzést is csatolunk: „Úgy érzem, hogy már nem szeret engem, mert amikor múltkor találkoztunk, olyan mogorva volt.” Az nem is jut eszünkbe, hogy igazából a másik fáradt vagy ideges volt a találkozásunk pillanatában, és ezért nem tudott olyan felszabadult lenni a velünk való beszélgetésben. Előfordult már veled, hogy a magad nézőpontjából kilépve, a helyzetről a másikkal beszélve teljesen más kép alakult ki benned?

Mostanában feltűnt, hogy beszélgetésekben sokszor egy nem jelenlevő ember gondolatait elemzik: „Én azt gondolom, hogy XY azt gondolja, és azt érzi.”. Pedig nem tudhatjuk, hogy mi van benne, amíg nem mondja el. Addig csak én gondolom.

Így pedig nagyon könnyen beleszaladhatunk abba a helyzetbe, mint az egyszeri öreg néni, akit átkísérnek a zebrán, pedig ő nem is akart átmenni a túloldalra, csak a másik úgy gondolta, hogy ő ezt szeretné. Mennyivel jobb lenne megkérdezni, hogy miként érzed magad, és mire lenne szükséged? Mert hát lássuk be, nem vagyunk gondolatolvasók, és átérezni is csak azt tudjuk, amit a másik megoszt, elmond. Az, hogy én mit gondolok a másik arcát, gesztusát látva, az Én vagyok!

Persze néha elvárjuk a másiktól, hogy legyen gondolatolvasó: vegye már észre, hogy szomorúak vagyunk, vagy találja ki, hogy mire van szükségünk! Az orvostól sem azt várjuk, hogy nézzen ránk, és mondja meg a diagnózist, hanem elkezdjük mondani az érzéseinket, fájdalmainkat, problémáinkat, amikre ő még tisztázó kérdéseket is feltesz, mielőtt bármit is mondana. Tapasztaltad már, hogy ha sikerült szavakba öntened, hogy mit érzel és mire lenne szükséged, sokkal inkább megnyugtató kapcsolódást élsz meg társaddal?

Sokszor még mi magunk sem vagyunk tisztában a saját érzéseinkkel, szükségleteinkkel. Morgunk, csapkodunk, ingerültek vagyunk, de nem esik le, hogy azért, mert holnap lesz a gyerekünk első napja az óvodában/iskolában, és ezzel egy korszak záródik le, vagy mert egy komoly prezentációt kell készítenünk a nagyfőnöknek, vagy csak felbosszantottak az üzletben.

Hazaérve úgy gondoljuk, hogy kiengedhetjük a napi feszültséget, és elvárhatjuk, hogy megértsenek minket. Ám a többi családtag is hasonló feszültségből érkezik. Ha gondolati síkon maradunk, és elvárásokat támasztunk a többiek felé, akkor abból csak robbanás lehet. Érdemes lehet erre egy „zsilipelési” technikát kitalálni a családban: tapasztaljuk ki, hogy kinek mennyi időre van szüksége a hazaérkezés után, illetve, hogy mikor és miként tudunk beszélni arról, hogy mi van bennünk. Házasságunkban hosszú időbe telt megtanulni, hogy a munkából hazaérkező férjemre nem boríthatom rá már az ajtóban a gyerekekkel megélt gondolataimat, érzéseimet. De a férjem is érezte, hogy néha jobb előbb sétálnia a kertben egy kicsit, mielőtt hazaérkezik.

A legfájdalmasabb talán a régi sérelmek soha el nem felejtése, a gondolatainkban újra és újra visszatérő megbántottság. Emiatt se erőnk, se kedvünk nincs felvenni a régi barátság vagy családi kapcsolat fonalát, mert úgyis reménytelen. „Biztos még mindig haragszik”. Vagy: „Már annyiszor megégettem magam, és úgyis tudom, mit fog mondani”. Olyan szép Fekete István Roráte novellájában Illés és Máté kibékülése – előtte a halál, az elmúlás szele is megérinti őket, és bizony ilyenkor értjük meg igazán, hogy a kapcsolatainkban mennyire tud fájni az el nem rendezettség. Neked vannak ilyen el nem varrott szálak az életedben? Szeretnél vele valamit kezdeni, csak nem tudod, hogy kezdj hozzá? Kitől tudnál segítséget kérni? Mi tart vissza, hogy megpróbáld?