1000 óra a szabadban – egy igazán jó kihívás

A 1000 hours outside, vagyis 1000 óra a szabadban kihívás lényege, hogy egy esztendő során legalább 1000 órát a szabadban töltsünk el. Lehet, hogy ez első hallásra soknak tűnik, hiszen ez napi átlag 2,74 órát jelent, de ha mellé tesszük, hogy a kutatások szerint egy átlagos amerikai gyerek 1200 órát tölt el egy évben képernyő előtt, mindjárt nem is olyan sok. Ha már kihívás, akkor kell a látványosság is, hát Ginny Yurich és férje Josh, az alapítók mindenféle csodás színezőt is készítettek a kihíváshoz, amelyeken a gyerekekkel közösen lehet látványosan jelölni, hogy hány óránál is tartunk.

Mi 2021-ben hallottunk a kezdeményezésről és bele is vágtunk az akkor alig egyéves Zsuzsival, és bár az 1000 órát végül nem értük el, olyan jelentős hozzáadott értéke lett ez az életünknek, hogy röviden összefoglalom néhány tanulságát, hátha kedvet kaptok hozzá ti is.

1. Badly equipped punk is a dead punk* – avagy: a tökéletes és menetkész felszerelés születése

_{* A rosszul felszerelt punk halott punk}

Ha egy éven át következetesen törekszel arra, hogy a gyerekkel minden egyes nap légy valamennyit odakint, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb a bepakolás mesterévé válj. Ez a képesség pedig az élet egyéb területein is nagy szolgálatot tesz majd neked. Nem csak az kristályosodik ki szép lassan, hogy mennyi fölösleges cuccot lehet otthon hagyni, hanem olyan finomságokra is megtanulsz ráérezni, hogy miként csökkenthető a táskád súlya úgy, hogy közben a valóban szükséges eszköz-, étel-, ital- és egyéb utánpótlás nálad van.

Megtanulsz bízni az úti célodban, a váratlan eseményekben és a saját reakcióitokban, egy idő után nem készülsz fel minden általad elképzelhető eshetőségre (tehát pl. nem pakolsz be 52 tartalék játékot és 16 tartalék könyvet, hátha uncsi lesz a játszótér), elengeded a kérdést, hogy bizony nem mindenhol lehet EU-konform vécét és pelenkázóhelyiséget találni (megoldod egy padon, de a babakocsiban is, ha kell, khm, mármint a pelusozást).

Kitapasztalod az időjárásnak és vérmérsékletnek megfelelő öltözéket, pit stoposokat megszégyenítő sebességgel szereled le-föl az esővédő fóliát a babakocsira, játszi könnyedséggel fedezel fel újabb és újabb rekeszeket, zsebeket, ahová beférnek a csigaházakhoz és gesztenyékhez hasonló gyermekkori aranyfedezetek, és még így is mindig van nálad egy idegen gyereknek ajándékozható mütyür, koldusnak apró, udvariasan szégyenlős kallernek zsepi.

Málhás csacsiból apránként forrás leszel, ha engeded, ha figyelsz. Jó érzés.

2. „And I think to myself: what a wonderful world** – avagy: tényleg szép és tényleg új világ

_{** Luis Amstrong: What a wonderful world című híres dalának egy sora}

Ha egy éven át következetesen törekszel arra, hogy a gyerekkel minden egyes nap légy valamennyit odakint, elkerülhetetlen, hogy új helyeket fedezz fel – mind a külvilágban, mind önmagadban és a gyermeked személyiségében. Persze lehet irigykedni a kihívásban résztvevők számára létrehozott Fb-csoportban levő „másokra”, hogy mennyivel könnyebb napi 4-8-10 órát kint lenniük, hiszen kertes házban/máltai tengerparti bungalóban/ausztriai síparadicsomban/tanyán stb. laknak – csak nem érdemes.

Fővárosi betondzsungelből, autó nélkül, mezei BKV-bérlettel is lehet szép helyeket találni, és nem, nem csak játszótereket. Zsuzsiról kiderült például, hogy óriási szökőkút- és fasor-fan, a tömegközlekedésben résztvevőkről, hogy egy enyhén exhibicionista anyuka megtépázott énekhangján, egymásutánban 13ezerszer előadott Éliástóbiást jobban viselnek, mint a gyereksírást (vagy csak nem mertek rám szólni, hogy ne énekeljek…), rólam pedig, hogy szeretek városon belül is magaslati helyeket keresni (Gül baba türbéje rulez!), akármennyit is kell felgörgetni/lépcsőztetni hozzá a babakocsit. Sőt: úgy rászoktam a fölsétára, mint annak idején a dohányzásra. A friss levegő lett az új cigim. Remélem, erről az anyagról nem jövök le.

Hihetetlen öröm és igazi „szerelembenzin” volt nekem az is, ahogy a hétvégi kirándulásokat szervezgettük-tervezgettük Dáviddal, olyan jó volt az ő vezetésére, térkép- és természetismeretére bízni magunkat, és mindig megtapasztalni, hogy neki van igaza, mikor többet néz ki magunkból, mint én (másfél éves gyerekkel félmaratoni túratávot, többek között). Jó öreg katarzisok (Kékes, Zebegény) és elrejtett csodák (Kertes-kői szurdok, Kaán-forrás), családtaggá avanzsáló babakocsik és hátizsákos hordozók, feledhetetlen útitársak és totálisan agyzakkantnak tűnő népségek egyaránt gazdagítják az emlékeinket.

3. Brace őőő vagyis akarom mondani Grace yourselves*** – Élet is coming!

_{*** A Trónok harca című sorozatból híressé vált Brace yourselves: winter is coming (Készüljetek, a tél közeleg) „kifordítása”.}

Ha egy éven át következetesen törekszel arra, hogy a gyerekkel minden egyes nap légy valamennyit odakint, elkerülhetetlen, hogy suttyomban hálásabbá és derűsebbé alakulj. Hogy az izomból történő, fejvesztett sorskovácsolás közepette méltó szerephez jusson a készület és a kíváncsiság is. Én azt tapasztaltam, hogy a kimozdulás átszellőztet és beindít lelkileg is: bátorságot és ihletet ad a szorongatott élethelyzetekből, félelmekből, elakadásokból való kimozduláshoz, továbblépéshez.

Zsuzsinak van egy olyan szokása, amin sokat nevetünk Dáviddal: mindig, de mindig akkor alszik el, amikor odaérünk az út céljához, vagy a kiszemelt látványos ponthoz. Fogalma nincs a csajnak, hogy néz ki a Dunakanyar Prédikálószékről, végigdurmolta a Hárs-hegyi kilátókat, az egri várat és a másolatát is, a fél Jeli arborétumot meg Makkosmáriát, és úgy kellett felébreszteni a Kékestetőn is (á, de egyáltalán nem a fotó miatt!). Azt szoktuk mondogatni: azért csinálja, hogy kénytelenek legyünk idősebb korában újra elvinni őt ezekre a helyekre. Pedig valójában azért csinálja, mert velünk lenni jobban szeret, mint célba érni. Jobban szereti a mi szeretetünkre hagyatkozva húzni a lóbőrt, mint fotózkodni és a látvány mellett stikában a teljesítményben gyönyörködni a kiemelt turistacélpontokon.

Namost ha csak ezt az egyet lessük el Zsuzsitól, már olyanok (de legalábbis olyanabbak) lesznek a kapcsolataink, amilyeneket korábban elképzelhetetlennek tartottunk.

És a szabadban töltött idő felkészít a változásokra is. Természetesen épp akkor vesznek új kanyart a dolgok, amikor már mindent nyomsz rutinból. Amikor már indulás előtt kisujjból kirázol egy kétfogásos ebédet, délutáni/délelőtti alváshoz igazítod a sétát, semmit nem felejtesz otthon, útközben a világ minden történetét elcsiripeled-turbékolod a gyereknek, és te magad is lubickolsz abban, ahogy és amiben vagytok – na és akkor nyakig összecsinálja magát. Vagy összetöröd a telefonod. Vagy zárva van a Károlyi-kert. Vagy jön egy epilepsziás roham. Vagy csak találkozol valakivel, akinek átmenetileg még Zsuzsinál is nagyobb szüksége van a figyelemre. Vagy meghal valakid. Vagy egyszerűen csak két pillanat alatt kitavaszodik, és ti ott álltok téli hacukában. És eszedbe jut, hogy nemsokára több időt tölt majd az intézményes nevelés keretei között, mint veled, neked menni kell vissza dolgozni, és fogalmad sincs, hogy leszel egyszerre melegidejű, szívfülű és igazmeséjű anya, nagyjából ugyanilyen feleség és újságíró is.

Szóval ott állsz majd, új évszak pirkad, a te gúnyádat az előzőre szabták – ám ha eleget voltál kint a szabadban, akkor nem esel kétségbe.

Akkor már tudod, hogy Kinek a hordozójában zötykölődtél el eddig, ég és föld között.