Eperzsem, avagy olyannak lenni, mint egy gyermek

„Erre Jézus odahívott egy gyermeket, közéjük állította, és így szólt: »Bizony, mondom nektek: ha meg nem változtok, és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát olyan kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be«.” (Mt 18,2–3)

Pedagógusként, és többgyermekes édesanyaként sok időt tölthettem gyerekek között, amiért rendkívül hálás vagyok. Ha bármikor is kételkedtem Isten létezésében, a gyerekek között eltöltött hosszú idő és tapasztalat rendszeresen felülírta rossz gondolataimat, félelmeimet.
Az évek múlásával Jézus tanítása a gyermekekről számomra egyre mélyebb jelentéssel bírt, mindig tudott valami újat mondani. Mindez azért történhet meg az életünkben, mert mi értünk meg egyre mélyebben dolgokat. Miénk lett Jézus üzenete: „legyünk olyanok, mint a gyermekek”.
A következő történetben a gyermeki bizalom és öröm ragadott meg.

***

Szándékosan írom helyesírási hibával a címbeli szót, mert amikor leírva láttam, öröm és hála töltött el. Bár nyilvánvaló hibát vétett a szó írója, de az okokat ismerve ez még szerethetőbbé tette helyesírási „vétségét”. Előfordult már párszor a történelemben, hogy a tévesztésekben jobban felfedezhető az irántunk tanúsított szeretet.
„Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőmben és elvétett szavamban” mondhatjuk Juhász Gyulával. Ugyan ő a szerelmére gondolt, de talán teljesen mindegy a szeretet tárgya.

A kis vétkesek egy harmadikos osztály néhány cserfes, lelkes kislányai voltak. Nem tudom, ki lehetett, de hogy így maradtak az ákombákom betűk, többszöri komoly, felnőtt ellenőrzés ellenére, nem volt véletlen.

Rózsi kolléganőm felháborodottan mesélte, hogy mit kapott a 3. c-től. Képzeljem el, hogy odanyomtak a gyerekek a kezébe egy üveg eperlekvárt, semmit nem mondtak hozzá. Szóvá is tette Julikánál, az osztály tanítónénijénél, hogy ez micsoda ajándék. Nekem elmondja négyszemközt, hogy ki is fogja dobni, nem kell neki ilyen „pancsolmány”. Majd figyeljem meg, hogy hogyan viselkednek ezek a gyerekek.

Nagyon fájtak a szavai. Fájt, hogy az egyik szeretett kis gyerekcsapatot hogyan jellemezte, fájt a pancsolmány szó. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy kolléganőm méltatlankodva, felháborodva és undorral dobja otthon a szemétbe a PANCSOLMÁNYt. Szinte együtt ijedtem meg a gyerekekkel, akik a maguk ügyetlen módján ugyan, de mégiscsak önállóan próbáltak adni valami év végi köszönő ajándékot Rózsi néninek, akitől egyébként féltek.

Eltelt pár nap, el is felejtettem az egészet. Eljött az utolsó énekóránk.
Megyek be órára, kérem a gyerekeket, hogy most már induljanak a helyükre, hiszen becsengettek. Ők pedig a szó szoros értelmében csak vigyorognak, mint a vadalma, és egyáltalán el sem mozdulnak mellőlem. Sőt, egyre többen tömörülnek be a két padsor közé előre. Lökdösődnek, hangoskodnak, mindenki el akar férni azon a fél négyzetméteren.

– Mi van, gyerekek? Ti mit csináltok itt?
Nem értem a szituációt, kicsit kezdek türelmetlen lenni, hiszen az utolsó órára sok érdekességgel készültem. Most viszont azt kell látnom, hogy értékes perceket veszítünk el emiatt a felbolydulás miatt.
Még mindig csak mosolyognak, aztán hirtelen két kislány előhúz egy kis dobozból egy üveget, a többiek pedig izgatottan figyelik a történéseket.
– Köszönjük az egész évi munkát, az énekórákat, az énekeket, és ezt mi készítettük neked közösen, Ildikó néni!
Elolvasom a feliratot.
– Ezt is mi írtuk rá! – mondják kedvesen, csillogó szemekkel.
Újraolvasom: „Eperzsem. Készítette 3.c Összetevők: pici cukor, nagy szeretet” 

Aha! Hát megvagytok, kis huncutok! Itt a PANCSOLMÁNYOTOK, ami Rózsi nénit felbosszantotta, gondolom magamban.

Szeretném megölelni az egész kis csapatot, de ebben sajnos még ügyetlen vagyok, hogy hogyan kell egyszerre átkarolni majdnem harminc kisemberkét.

Ezt az eperzsemet sokáig nem fogom kibontani, hogy emlékezhessek a kedves arcokra, mosolyokra, a sok vidám, szeretetteljes tekintetre.
És arra a bájos igyekezetre, amivel a lehető legszebben írták rá az üvegre a betűket, lehagyva a d betűt.

***

Isten jósága és szeretete úgy akarta, hogy az életet gyermekként kezdjük el, talán azért, hogy a felnőttek is tanulhassanak tőlük…
Megtapasztalhatjuk, hogy a gyermekek mennyi jót, melegséget, békét, derűt tudnak adni, sugározni környezetükre, ha jól bánunk velük. Vajon felnőtt fejjel tudunk örülni egy ilyen „gyermeki” ajándéknak, még akkor is, ha csak egy pancsolmány?
Hatalmas a felelősségünk, hogy a ránk bízott kicsiket szeretettel vegyük körül. Ha megértjük a gyerekekkel szembeni feladatainkat, lehetőségeinket, akkor ez már nem puszta gyermeknevelés lesz, hanem segítség lehet számunkra is, sőt egy nagy lehetőség, hogy Istent, és az Ő mennyországát még mélyebben megérthessük.