Gyermekünk született! II. – Érzelmi hullámvasút

A szülővé, anyává és apává válás egy nagyon nagy érzelmi utazás. Hangolódjuk rá, és a mai nap pörgésében álljunk meg, nézzünk rá, hogy mennyi minden történik – a rohanás közben az érzéseink tudatosítása általában elmarad. Cselekszünk és reagálunk, de csak úgy, mint egy robot. Tervezünk, ötletelünk, álmodozunk (milyen lesz a gyerekünk egy vagy öt-tíz év múlva), néha csak túlélünk, vagy igyekszünk az elvárásoknak megfelelni, testünk csinál valamit, de lélekben máshol járnak a gondolataink. Ebben a világban szeretne a kis újszülött hozzánk kapcsolódni, a szemünkbe nézni, a testünket érezni, kapcsolódni, és bár ő nem tudja kimondani, mégis minden rezdülésünkre érzékenyen reagál. Az első három évben nagyon nagy szüksége van ránk. A kapcsolódáshoz, az ő lelki komfortérzéséhez a mi jelenlétünkre és nyugalmunkra van szüksége. Vagyis először nekünk kéne felismerni, hogy milyen érzéseink vannak, mire lenne szükségünk a nyugalmunkhoz és miként tudunk jelen lenni a saját életünkben.

A gyermek születése egy nagy mérföldkő a párkapcsolatunkban is. Jó esetben a baba érkezésekor már nem csak én és te élünk együtt, önmagunk megvalósítására és kiteljesedésére törekedve, hanem van egy közös „mi” tudatunk is. Ha ebbe csöppen bele a baba, aki ránk van szorulva, akiért felelősséggel tartozunk mind a ketten, akkor könnyebben tudunk családdá „hangolódni”.

Ahogy a párkapcsolatunk is munka- és időigényes – hogy jelen legyünk egymás számára, hogy közösen hozzunk áldozatokat, kisebb lépéseket azért, hogy az „nekünk” jó legyen –, ugyanilyen feladataink vannak a gyermeknevelésnél is.

„A gyermeknek (de a házastársamnak is) joga van a kipihent énemre.”

Igen, ez elvárásként hangzik, mégis sokat segíthet például a kezdeti kimerültség idején az, hogy akkor alszunk, amikor a kicsi is. Lehet, hogy szalad egy kicsit a lakás, de a nyugalmunk és kipihentségünk ráragad a babára. Segítség lehet, ha a lelki kikapcsolódást nem a közösségi médiában keressük, hanem egy kis elcsendesedésben, sétában vagy beszélgetésben. A döntés a mi kezünkben van: átgondoljuk, számunkra mi az, ami fontos és elengedhetetlen, és mi elengedhető. Tudunk-e jelen lenni, az ’itt és most’-ot megélni, vagy már most azon szorongunk, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz, vagy azt a szabadságot siratjuk, ami a kisgyermekes léttel odalett. Élethelyzetünk, hangulatunk, személyiségünk és lelkiállapotunk szempontjából is hullámvasút lehet a gyermek érkezése: egyik pillanatban áldás, a másikban teher. Mit kezdünk a bennünk kavargó érzésekkel? Lelkiismeretfurdalásunk van, hogy így érzünk, hogy ilyen gondolataink vannak? Ki merjük ezt mondani?

A mai világban mindent körülvesz a közösségi média. Az ide kitett szép, mosolygós képek vagy emojival jelölt érzések mögött mi a valóság? Lehet, hogy kimerült szülők, veszekedő párok, elkeseredett emberek vannak mögöttük, akik pillanatnyi örömüket megosztva várnak elismerést és megerősítést? A fogadó oldalon meg a „minden rendben van” – képeket látva elfoghat minket a sóvárgás, hogy neki miért ilyen jó, és nekem miért nem adatik ez meg? Hamis világ ez? Ez a valóság? Miben élek és vagyok? Ezen kérdések mellett nem lehet szótlanul elmenni. A közösségi média vagy a reklámok, esetleg a filmek világa mennyire rezonál a valóságra? Hogy hatnak ránk ezek? Azért posztolunk, hogy megerősítsünk magunkat a visszajelzésekből, vagy csak világgá szeretnénk kürtölni örömünket? Kinek is? Valós örömök vannak-e a fényképek mögött? A fényképek készítése után hány perccel, órával, nappal osztjuk meg a képeket? Meg tudtuk élni azt a pillanatot? Milyen valós érzés van bennünk, mit szeretnénk elérni a megosztott poszttal?

A kisgyermek születésével mi kezdjük el alakítani az ő digitális lábnyomát, pedig ő még tudatában sincs ennek. Ezért nekünk szülőknek nagyon nagy felelősségünk van, hogy mit osztunk meg róla. A gyermek egy éves születésnapjáig közel 100 képet posztolunk róla. Mit akartunk ezzel elérni? Mit fog ő szólni ehhez 10-20 év múlva? Az adatai megosztásáról, esetleges intim képeiről nem is beszélve! Érdemes ezen egy kicsit elgondolkodnunk, mielőtt újabb képet teszünk fel a netre! Mi lehet a gyökere a megosztásainknak? A kapcsolódás, esetleg az elismerés utáni vágy, vagy az érzésünk megosztása?

De tudom-e nevén nevezni (nem csak az online térben), hogy fáradt, elkeseredett, boldog, büszke, ideges, kétségbeesett, vidám, tehetetlen… vagyok? Tudunk-e segítséget kérni a társamtól, a szomszédtól, a barátoktól az érzelmeink hullámvasútján, vagy kikapcsolódásként a híreket, posztokat nézem, ismeretlen emberek között vagy egy online csoportban keresem a válaszaimat?  Ezeket a kérdéseket minden élethelyzetben feltehetjük, hiszen jelen van az életünkben ez a világ, és akár tetszik, akár nem hatnak ránk.

A másikért hozott áldozat, a lemondás a megszokott életvitelünkről, a számunkra kedves hobbinkról, szabad életünkről eleinte talán könnyen megy, de a ki nem elégített vágyak folytonos háttérbe szorítása könnyen csinálhat belőlünk mártírt, vagy akár egy időzített bombát, ami aztán kitöréssel fenyeget. Ha azonban beszélgetünk róla, újra és újra az érzések és szükségletek szintjén, akkor kapcsolódunk egymáshoz, és ezek a szeretetünk kifejezését fogják jelenteni a másik számára.

Mennyivel másabb, ha azt mondom, hogy fáradt vagyok, egyedül szeretnék lenni, mint ha csak duzzogok, és beszólogatok a másiknak. Első esetben a társam tud kapcsolódni hozzám, megérthet és támogathat, a másik esetben csak tehetetlennek érzi magát, és kétségbeesik, nem érti, hogy mi van, sőt, fájhat neki a bántásom.

Nehéz elképzelni, hogy létezhet olyan pár, aki egyszer sem zörrent össze az első hónapok okozta fáradtság miatt. Persze jó, ha már a gyerekek születése előtt megtanultuk kifejezni az érzéseinket és a szükségleteinket, nem a másik megérzéseire és gondolatolvasására bízzuk magunkat.

Az első hetek öröme, hogy gyermekünk született, egyszerűen eltűnhet vagy háttérbe szorulhat a fáradtság, a fizikai fájdalmak – gátseb, mellgyulladás, méhösszehúzódás, vérezgetés stb. – és a hormonális változások hatásai miatt. Egyszerűen ránk telepedhet egy negatív szemüveg, amikor nem tudunk örülni, eszköztelennek és tehetetlennek érezzük magunkat. Ilyenkor sokat segíthet, ha van egy-két tudatos önvédelmi eszközünk.

Ilyen lehet például a hálanapló írása. Csak pár sor, de abban legalább öt pozitív dolgot kell írnunk a napunkból, és bár rögtön hozzá tudnánk tenni öt rosszat vagy nehézséget is, itt csak a pozitívra összpontosítunk.

Egy másik jó eszköz a tudatos testmozgás. A Covid miatt is rossz volt a hosszú bezártság, de egy kismama idegeit alapból is nagyon megviseli a négy fal közti lét. A baba azonban nem cukorból van: ki lehet vele menni sétálni, akár esőben és hidegben is, és egy kis mozgás nagyon jót tud tenni a mentális egészségünknek! A párunkkal közösen tett séta a házas beszélgetésnek is teret adhat – külön jó benne, hogy séta közben nem lehet elaludni… Sajnos szomorúan látom a környékünkön, hogy ezek a babakocsis kapcsolódási lehetőségek a kütyük miatt teljesen más világba visznek. A kapcsolódáshoz kell az odafordulás, a szemkontaktus, és ez nem csak a kicsi babának fontos, hanem mindannyiunk számára életbevágó!