Helikopterszülők

Olvasási idő: 3 perc

A hang először csak távoli zajnak tűnik, de hamarosan mindent elborít: a propellerek ritmusos csapkodása áthatol a levegőn, rázni kezdi a fák leveleit, felveri a port, összeborzolja a hajat. A helikopter egy nyílt területen kezd ereszkedni, pár másodpercig még lebeg a levegőben, majd milliméteres pontossággal, dübörgő motorral landol, felkészülve az azonnali mentésre. Gyors, hatékony, mindig éber, beavatkozásra kész bármely – vélt vagy valós – vészjelzésre. Így vannak ezzel a helikopterszülők is: berepülnek a gyerekeik életébe, éberen és készen várnak a landolásra, hogy aztán a problémákat még azelőtt megoldják, hogy azt a gyermekeik észlelnék. És akárcsak a propeller által keltett szél ereje, túlzott buzgalmuk ott is képes felverni a port, ahol egyébként talán nyugalom lenne.

A helikopterszülők kifejezés az 1960-as években jelent meg az Egyesült Államokban, és először Haim Ginott pszichológus Szülők és gyermekek című könyvében használták. A műben a szerző egy kamasz fiú történetét meséli el, aki ugyanezzel a hasonlattal fakadt ki a szüleire, mert úgy érezte, azok

folyton „árnyékként” követik, és ezért képtelen szabadon élni a saját életét.

Azok a gyerekek, akik egy felettük repülő helikopter lármájában nőnek fel, általában bizonytalanabbak, idegesebbek, érzelmileg jobban függnek másoktól, nehezebben küzdenek meg az élettel természetesen járó frusztrációkkal, nehezebben tartják fenn a kapcsolataikat, valamint nehezebben fogadják el mások gondolatait és véleményét. Emellett nagyon gyakran kevés az önbizalmuk, félnek a hibázástól, a felelősségvállalástól és a kritikáktól, illetve nem képesek kritikusan szemlélni a világot. Más szóval az élet különböző területeit nem tudják mélységében megismerni, nem képesek kérdéseket feltenni önmaguknak, mert mindig van valaki, aki mindent megcsinál helyettük.

A helikopterszülők beleavatkoznak a gyermekeik természetes fejlődési ciklusába, és gátolják őket az autonómiájuk és önbizalmuk kialakulásában.

Ráadásul az életük egy nagyon kényes aspektusát, az érzelmeiket is befolyásolják, így a szeretetre, az empátiára és a valódi érzések megtapasztalására való képességükre is hatással vannak.

Pedagógusi pályám során gyakran fordul elő, hogy az egyetemre újonnan felvett fiatalok krízisbe kerülnek, amikor a tanáraiktól negatív visszajelzést kapnak vagy amikor nem érik el egy adott tárgyra való jelentkezéshez szükséges osztályzatot, és ezért a szüleikhez rohannak, akiket kérni sem kell, máris ott „nyomulnak” az egyetem bejáratának leszállóhelyénél, készen arra, hogy felülbírálják a tanár tekintélyét, és tiszta vizet öntsenek a pohárba a tanszéki ügyintézőnél: „Hogy kaphatott a fiam ilyen jegyet?”; „Mégis mi volt ez, hogy a tanár kiállítja a lányomat az egész osztály elé?” Egy ilyen jelenetben nem sok jelentősége van annak, hogy ez a lány vagy az a fiú nagykorú-e már, hiszen ők még mindig a szüleik széltől is óvott kisbabái, akik először kapnak határozott „nem”-et az élettől (vagy például az ügyintézőtől). Keservesen megszenvedik, mert ekkor inognak meg bennük egy megjósolható és védett jövő hamis garanciái.

Nagyon oda kell figyelnünk már korábban a túlzó viselkedésünkre, mert a szülők, akik a gyermekeik egyetemén landolnak, pontosan ugyanazok, akik a múltban kétségbeesetten hagyták ott a munkájukat, amikor észrevették, hogy otthon maradt a gyermekük ebédje, és nem hagyhatták, hogy ez a gyermek enni kérjen a tanáraitól. Így annak  viszont esélye sem volt rájönni, hogy aznap nem fog éhen halni még akkor sem, ha épp semmit sem eszik. A helikopterszülők az összeomlást ugyan elkerülik, de azt sem hagyják, hogy a gyermekeik szárnyaljanak. Pedig a szárnyalás felszabadít!

A szerző pedagógus, iskolai és családi tanácsadó az inkluzív oktatás területén, gyermek- és ifjúsági könyvek szerzője, házas, három gyermek édesanyja.