Hallj a szíveddel, avagy a történetek jelentősége

Évekkel ezelőtt egy Pulitzer-díjas író kreatív írás témában tartott előadást az egyetemen, ahol tanultam. A nevét szégyenszemre elfelejtettem, arra viszont egészen tisztán emlékszem azóta is, mit mondott a történetek jelentőségéről. Így hangzott: „Talán azt mondta Jézus, hogy »akinek agya van, értse meg?« Nem! Hanem azt, hogy »akinek füle van, hallja meg!«”

Még ma, sok-sok év után is úgy gondolom, hogy ez a néhány mondat tűpontosan fogalmaz meg egy fontos igazságot. Visszatekintve, talán dolgom volt ezzel a gondolattal, azért is maradt meg bennem annyira.

Akkoriban gyakran előfordult velem, hogy próbáltam másoknak elmagyarázni, mi motivált bizonyos döntésekre, vagy miért reagáltam egy bizonyos módon adott helyzetben. Igyekeztem minél logikusabban, érthetőbben elmagyarázni, remélve, akkor majd megértik. De ez csak hasonló gondolkodású emberek estében működött, akik, valljuk be, igen-igen ritkák. Ráadásul az élet nem arról szól, hogy csak azokkal kommunikálunk, akik úgy gondolkodnak, mint mi.

Aztán egy konkrét helyzet kapcsán, amelyben próbáltam logikus magyarázatot találni a másik döntésére, ám ez mégsem sikerült, felismertem, hogy ez talán más esetekben is így működik: pusztán a gondolkodás sokszor zsákutcába vezet. Valaki, aki közel állt hozzám, váratlanul azt mondta:

„talán azért nem értesz meg engem, mert én sem értem saját magamat.”

A bonyolult szituációtól függetlenül hálás voltam ezért a mondatért, mivel rávilágított, hogy néha nem azon múlik egy kapcsolat, hogy még több energiát beleteszünk, még kitartóbban próbálkozunk, vagy megpróbáljuk megérteni, hogy alakulhatott ki egy adott szituáció. Sok esetben mindez közelebb vihet a megoldáshoz, de nem mindig.

Szeretek analógiákban gondolkodni. Felfedezni a hasonlóságot két különböző szituációban. De ez a típusú gondolkodás, csakúgy, mint a logika, az értelemből indul ki. Habár, az analógiák néha történetek formájában jutnak el hozzánk, és így elérnek egészen a szívünkig. Mert mi a fontos egy történetben? Hogy a főszereplő cilindert viselt? Vagy, hogy a történet Párizsban kezdődött? Na, igen, azért az bizonyára! De talán mégsem ez a legfontosabb. Mi az, ami számít? Hogy valami érdekesről, újról olvashassunk? Minden történet más (Istennek hála!), és így olvasás közben élvezhetjük, ahogy a szereplők „elvisznek” mindet új helyekre, hogy érdekes emberekkel „találkozhatunk”. Olyan sok a felfedezésre váró, ismeretlen hely vagy ember. Ám mégis!

Az egzotikus helyszínek és ismeretlen szokások ellenére képesek vagyunk kapcsolódni a történet szereplőihez.

Eszünkbe jut, amikor ugyanúgy örültünk valaminek, vagy izgatottak voltunk, esetleg szomorúak vagy kimerültek. El tudjuk képzelni, mit érezhet a szereplő, aki váratlan segítséget kap, mivel emlékszünk, milyen megkönnyebbülés volt, amikor nekünk segített valaki. Fel tudjuk idézni a megaláztatással járó szédülés érzését.

Nem mintha korábban nem foglalkoztam volna az érzésekkel. Csak éppen azzal nem számoltam, milyen bonyolult is az érzések világának geometriája, és milyen sok árnyalat létezik benne. A nyolc az nem mindig négy meg négy. Néha három meg öt, máskor hét meg egy, és még folytathatnánk. Nem gondoltam bele, hogy megélhetjük ugyanazt az érzést különböző szituációkban, és hogy különböző emberek más-más érzéseket élhetnek át ugyanabban a szituációban.

Számomra az „akinek füle van, hallja meg” azt jelenti, hogy nyitott szívvel megérthetünk valamit egy történeten keresztül. Olyasmit is, amit egy magyarázaton keresztül talán nem sikerülne. A hangsúly a nyitott szíven van, és hogy valóbban vágyjunk a megértésre.

Talán csak az vágyik igazán a megértésre, aki tisztában van a megértéssel járó felelősséggel. Aki meri meghallani a hívó szót, amely a megértés során felhangzik.

Amire a kreatív írásról előadó szerző gondolt, az én értelmezésem szerint, az az, hogy a történetek emberekről szólnak, az emberek pedig történetekben gondolkodnak, és kapcsolatok hálójában léteznek. A kapcsolatok érdekelnek minket, nem az adatok. Az emberi élet, egy-egy szituáció, nem vezethető le úgy, mint egy matematikai tétel. Minden emberi kapcsolatunkhoz tartozik valamifajta érzelem. Néha komolyan magunkba kell néznünk, hogy nevet tudjunk adni ezeknek az érzelmeknek. Ám ez nagyon is szükséges, hiszen „jól csak a szívével lát az ember”.

Most, hogy belegondolok, hallani is csak a szívével tud jól az ember.