Idősödnek a szüleink – Nézzünk szembe vele!

– Szia, Anyu, jól vagy?

– Igen, éppen levest főzök nektek vasárnapra.

– De ma még csak hétfő van, Anyu!

– Nem baj, apád most tudott kimenni a piacra, és finom leveshúst hozott.

– De, Anyu, apa tavaly nyáron meghalt…

Ma Magyarországon több mint 250 ezer ember él demenciával. Mivel egyre magasabb az átlagéletkor, mind többeket érinthet az időskori elbutulás. Hozzátartozóként fájdalmas megélni, hogy a szeretett, akár korábban nagy tudással rendelkező szüleink szép lassan elveszítik a kapcsolódást a külvilággal, az emlékeikkel, esetleg a szociális képességeik is romlanak. Ehhez kapcsolódhatnak vagy ettől függetlenül is megjelenhetnek még a fizikai, mozgásszervi lassulások.

Amikor középkorú, szendvics nemzedékként szembe találjuk magunkat ezzel a helyzettel, első reakcióként könnyen elkeseredhetünk, hiszen fizikai, lelki és anyagi erőforrásaink is végesek, fiatalabbak sem leszünk, és közben jó lenne, ha a házastársunkkal, gyerekeinkkel, barátainkkal való kapcsolatot is ápolni tudnánk. De ott a munkahelyünk is, ahol szintén teljesíteni kell, sőt, talán a megélhetésért is küzdünk. Perlekedhetünk Istennel, hogy miért engedi ezt meg, vagy túl sok ez így egyszerre! Azonban, ha leragadunk a miértek keresésénél, akkor ezek az élethelyzetek nagyon be tudnak szűkíteni, és önsajnálatba temetkezve csak a mi nehézségünket, fájdalmunkat engedik láttatni, másokét nem.

Előfordulhat, hogy szüleink sem mernek szembenézni a koruk előrehaladtával járó fizikai/szellemi hanyatlással, vagy látva a rohanó életmódunkat, nem akarnak terhére lenni a családjuknak. De az is lehet, hogy már nem érzékelik a saját problémáikat, nem veszik észre, hogy megváltozott az élethelyzetük. Bennünk pedig belső feszültséget okozhat a kérdés, hogy meddig lehetnek így önellátóak. Mikor kell/lehet átlépnünk a gyerekszerepből egyfajta szülőszerepbe, és döntenünk helyettük?

Még ha fájdalmas is erről gondolkodni, de megnyugvást hozhat, ha időben átbeszéljük a családban és a testvéreinkkel a legfontosabb kérdéseket:

– Milyen alternatív lehetőségek vannak, akár a magunkhoz vétel és az otthonba helyezés között?

– Milyen erőforrásaink vannak a szeretetteljes jelenléthez és ápoláshoz?

– Ha csak az egyik szülőnk egészsége romlik fizikailag vagy szellemileg, hogyan tudjuk támogatni a másikat, aki még többnyire egészséges?

– Mi a valós segítség ilyenkor? Tudunk erről beszélni velük és a testvéreinkkel is, vagy csak ki nem mondott elvárások vannak, hogy a többiek találják ki, hogy mi lenne jó?

Sajnos a megpróbáltatások idején könnyen érezhetjük úgy, hogy a mi életünk a legnehezebb, és énközpontú gondolkodásunk könnyen vezethet elvárásokhoz, illetve olyan gondolatokhoz, amik nem tesznek jót a kapcsolatoknak, akár a testvérek, akár a szülők és gyerekek között. A ki nem mondott érzéseinkből született sértődéseink, frusztráltságunk miatt kellemetlenül, sőt akár ellenségesen viselkedhetünk a környezetünkben élőkkel.

Egy családtag otthonápolása, legyen az fizikai vagy mentális leépülés miatt, nagyon igénybe veszi szellemi, fizikai, és anyagi erőforrásainkat. Hogyan ne rokkanjunk/rokkanjanak bele? Eddig házastársként, 30-40-50 sok éven keresztül jóban, rosszban együtt csináltak mindent, de most érezzük, hogy kettesben nem fogják bírni. Amikor látjuk szüleink „hanyatlását”, de a már említett életközépi pörgésben, egy többirányú megfelelésben feszülünk meg, akkor hogyan tudunk szeretetben maradni?

Egy ideig lehet családon belül próbálkozni, felosztani a segítséget, de ha komolyabb a helyzet, ez csak ideig-óráig működik. Az éveken át tartó 24 órás ápolásban kiürülnek a tartalékok, akármilyen nagy is a család.

Tudunk-e nyitni, és külső segítséget kérni, elfogadni és megköszönni?

Ha fizetett segítségre van anyagi lehetőségünk, akkor nyugodtan tegyük meg, hiszen nem cél, hogy szüleink betegségébe mi is belerokkanjunk, és sokszor könnyebb úgy kérni és elfogadni, hogy tudom, én megfizettem érte. Sokszor felmerül, hogy a tárgyi és személyi feltételek dacára az intézeti ápolás nem olyan jó, mint az otthoni, de ne vessünk követ azokra se, akik egy otthonba költöztetés mellett döntenek, mert ott tudják biztonságban az esetenként elkujtorgó szerettüket. Ha ez nem a felelősség áthárítása egy intézményre, hanem megmarad a rendszeres látogatás, a kapcsolódás, akkor sokkal jobb kapcsolatot tudnak fenntartani, mint a 24 órás rettegésnél, hogy „mi lesz, ha el kell mennem otthonról”, hiszen bármikor előfordulhat, hogy eszébe veszi és nekiindul, esetleg kizár minket a lakásból.

Aztán a legnagyobb igyekezettel végzett gondoskodásban is el lehet jutni oda, hogy már mosolyogni sem tudunk, teljesen belesavanyodtunk, és a külvilágtól is eltávolodtunk. De a távápolás közben is egy folyamatos belső feszültség, lelkiismeret-furdalás zakatol bennünk: jelen szeretnénk lenni mindenhol, de vannak határaink. Végül mégis csak akkor megyek, ha nekem belefér?

– Apa ma mégsem tudok átmenni, mert sok itt bent a munka és délután még a kocsit is el kell hoznom a szervizből, és a gyereknek is fellépése van, amire el kéne jutnom. De holnap igyekszem átugrani!

Ő pedig vár rám, és másnap megyek is, bár lehet pár óra múlva arra sem emlékszik, hogy ott voltam. Olyan rossz látni, hogy egyfelől kiszolgáltatottak az én „ha majd ráérek” mondataimnak, másrészt a saját tehetetlenségüknek.

Az alapvető fizikai szükségleteik mellett nagyon fontos számukra a biztonság. Ha van egy megtartó kapcsolati hálójuk – család, szomszédok vagy akár templomi közösség –ahol érezhetik, hogy megváltozott állapotukban is fontosak és értékesek, az biztonságot adhat. De ez ránk, az „ápolókra” is igaz! Tartsuk a kapcsolatot a barátokkal, ne tőlük várjuk el, hogy mindig ők jelentkezzenek – néha nem is tudják, hogy mit lépjenek, vagy egyszerűen más valóságban élnek, nekik is megvannak a napi problémáik, feladataik. Sértődés helyett segítsük őket és ezzel magunkat is: mi is kezdeményezzünk találkozást, kérjünk konkrét segítséget, akár anyagit is!

Nem könnyű az egyensúlyt megtalálni: Kérni, adni, elfogadni!

A megváltozott élethelyzetben természetesen nehezebb kilépni, kapcsolatokat ápolni – gondot jelenthet, hogy kire hagyjuk az ápoltunkat vagy ha otthonban van, lelkifurdalást érezhetünk, hogy nem hozzá megyünk –, de a közösség az, ami segíthet ilyenkor embernek maradni, és örömmel vehetjük észre, hogy nem vagyunk egyedül a nehézségünkkel, számítanak ránk, mi is számíthatunk rájuk. Nem visz előre, ha a nehézségeinket szőnyeg alá söpörve hárítjuk, hogy bármi probléma is lenne és a „minden a legnagyobb rendben” arcunkat mutatjuk. Itt is igaz, a „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Akkor tudunk szeretettel és örömmel jelen lenni az ápolásban, ha valahol mi is töltődünk, és akkor nem fogjuk közben áldozatnak érezni magunkat, hanem észrevesszük az apró örömöket!