Képernyő helyett – éljen a fantázia!

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyermek, aki szüleivel élt egy erdőszéli házikóban. A gyermek kedves volt és nyitott a világra, de eddigi rövid élete során nem lépett ki a szülei építette házikó szűk vonzáskörzetéből, társas kapcsolatai is az ő hármasukra korlátozódtak. Édesanyja szorgalmas, vidám természetű nő volt, egyetlen gyermekéért bármit megtett volna. Édesapja halk szavú, melegszívű férfiként természetes bölcsességgel állt az élethez és a családjához. Mesénk főhőse egyetlen forrásból táplálkozott a világ dolgait illetően: a szülei elmeséléseiből. Minden este, lefekvés előtt, felvonultak előtte a történetek szereplői – a naiv kislány és a ravasz nővér; a pökhendi legidősebb fiú és a bölcs, igazságos király; a jóságos keresztanya és az álságos mostoha; a következetes gazda és a szeleburdi, humoros kiskondás –, akikkel újabb és újabb kalandok történtek, hol boldog, hol feszültséggel teli, hol bizarr befejezéssel. Így tanulta a gyermek az élet folyását…

Fantáziánk tükörcserepei

A bevezető történetet olvasva – a főhőshöz hasonlóan –, bizonyára mindannyiunk fejében formálódni kezd egy édesanya, egy édesapa és gyermekük. Elképzeljük az erdő széli házikót, annak környezetét, a színeket, a kontrasztokat, a napszakot, az időjárást és még ki tudja, mi mindent. A képzeletünkben kibomló festmény táplálkozik belső világunkból, aktuális vagy éppen állandósult érzelmi és hangulati állapotunkból, eddigi átélt tapasztalatainkból, életünk fontos szereplőinek vonásaiból, utazásainkból és így tovább. Ha rendezhetnénk egy felvonulást gyermekkori klasszikusaink fantáziánkban megjelenő karaktereiből, nem lenne két egyforma Nemecsek Ernő, Tutajos, Pósalaky úr, Hófehérke vagy épp gonosz mostoha. Így alkotja meg fantáziánk a belső képet, amikor hallunk egy mesét – bár a felnőtteknél az átélt tapasztalatok és élmények gyarapodásával talán kevésbé elrugaszkodottak ezek a képek, egyre inkább hasonlítanak valakihez vagy valamihez.

A gyerekek képzelete viszont alkalmas arra, hogy gazdag, kifejező, egymásból burjánzó képek százait alkossa.

Alkalmas rá… – nem véletlenül használom ezt a kifejezést. Ahhoz ugyanis, hogy ez a fantáziatevékenység működjön és fejlődjön, ingerre, szikrára, táptalajra, feladatra és olykor kísérőre van szükség. Az esti meseolvasásnál mindez megvalósul, hiszen a képeket a gyermek képzeli el, de ha kérdése van, kéznél van a kompetens, világ dolgairól többet tudó felnőtt, akinek azt felteheti. Minél kevesebb készen kapott információ és kép áll tehát rendelkezésére, annál többet kell tréningeznie a fantáziáját.

Képzeljük el, hogy gyermekeink fantáziája egy kaleidoszkóp. Tele tükrökkel, melyek által színek, formák, vonalak kavalkádját láthatjuk. Ez a kavalkád folyton változik, formálódik a mozgatás által. Nincs két egyforma kaleidoszkóp, nincs két egyforma fantázia, nincs két egyforma vizualizált kép. A formák gazdagsága, sokrétűsége is eltérő – ez a benne lévő tükrök mennyiségétől függ. Minél több a tükör, annál összetettebb a forma. Mi, szülők, a történeteink, az elmondott-felolvasott meséink maguk a tükrök: minél több van belőlük, annál varázslatosabb gyermekeink „kaleidoszkópjának” mintázata.

Készen kapott képek átka

Minden készen kapott, mozgó kép pedig elvesz egy-egy tükröt, megállítja a kaleidoszkóp mozgását, amitől a mintázat inkább megdermed, lehorgonyoz. Ilyen készen kapott, mozgó kép érkezik a gyerekek felé a televízióból, a YouTube-ról, a számítógépes játékokból. Az így kapott történetekben a karakterek előre kidolgozottak, a rajzoló fantáziájának szüleményei, melynek következtében a nézőnek, vagyis a gyermeknek szinte már nincs is vele dolga. De csak ami az elképzelést illeti. Más téren ugyanis sokkal több dolga van vele, mint gondolnánk.

Az agy, ugyanúgy, mint a többi testrészünk és szerveink, éretlenül, bizonyos értelemben fejletlenül állnak rendelkezésünkre a születésünktől számított néhány évig. Ahogy a csecsemő még nem tud mászni, a kis óvodás még nem képes nagy falatokat megenni és nehéz bőröndöt cipelni, úgy az agyunk sem képes néhány éves korunkban feldolgozni a mozgó, fényes, villogó, vibráló mesét. Megtévesztő ugyanakkor, hogy látszólag leköti 0-3 éves gyermekünket is, de nem tartalma és mondanivalója, sokkal inkább villódzó, izgalmas, újszerű természete miatt.

Miközben lefagyva merednek a képernyőre, kézhez kapnak egy csomagot, aminek a felbontása, értelmezése olykor nem könnyű feladat, és életkoronként eltérő folyamatokat kíván meg.

Emellett érzelmeket, gondolatokat, testi és lelki érzéseket generál, amelyeknek a befogadása küszködések árán megy csak, mint amikor egy túl nagy és kemény falatot akarunk letuszkolni a torkunkon. Ahogy a falat, úgy egy nem megfelelő animációs mese- vagy filmélmény is nehezen emészthető, ami akár rossz álmokban, nehéz gondolatokban, feszültségben is jelentkezhet. Hiszen másképp fest egy gyermek „saját” boszorkánya, mint néhány, már felnőtt alkotó által megjelenített, mozgó, hangokat kiadó, arcokat vágó boszorkány.

Tudatosságra nevelés

A gyerekek ma már beleszületnek a mozgó képi ingerek világába. Szinte születésüktől kezdve érhetik őket hatások az okostelefonok, tabletek, tv képernyők által. Az első három évben előnyös, ha szinte egyáltalán nem, vagy csak minimálisan néznek tv-t, de a későbbi életkorokban tiltás helyett a médiavilág tudatos és helyes használatát kell megtanítanunk nekik (és előtte saját magunknak). Mit is jelent ez? Mindig legyünk tisztában azzal, hogy pontosan mit néz a gyermek a tv-ben, a YouTube-on, a tableten. Ha első alkalommal néz valamit, mindig együtt nézzük vele, hogy ott legyünk számára, ha bármilyen kérdése lenne. A látott mese így közös élmény lesz, amiről később is lehet beszélgetni, ha arra a gyermeknek igénye adódna.

Érdemes úgy tekinteni a képernyőn nézett mesékre, hogy az is egy közös időtöltés, és nem gyermekfelügyelet, amíg mi elvégezzük a házimunkát.

Persze, más a helyzet, ha korábban közösen megnézett és átbeszélt meséről van szó. Merjünk válogatni, merjük kritikusan szemlélni a kínálatot. Ezáltal ő is megtanulja, hogy a média tartalmait érdemes fenntartásokkal kezelni, és nem válogatás nélkül befogadni. Emellett kiemelt jelentősége van az arányoknak: miből, mikor, mennyit nézhet. Alapvetően a gyerekeknek nincs igényük a televízióra, épp a szórakoztató és kimeríthetetlen fantáziájuk miatt, de vigyázzunk, mert könnyen rászokhatnak. Onnantól kezdve pedig nehéz újrahúzni a határokat. Figyeljünk rá, hogy továbbra is előtérben maradjon a felolvasott mese, bábozás vagy akár diavetítés. A közös élmény mellett gyermekünk ilyenkor teremtheti meg azokat a belső képeket, melyek igazán és megmásíthatatlanul csak az ő sajátjai.