Vigyél neki egy csokor virágot!

A húszas éveim elején, egy hideg, ködös szombat reggelen, lehangoltan zötykölődtem egy szentendrei buszon. Nem értettem a kedvtelenségemet, hiszen karácsonyi ajándék vásárlásra készültem, amit általában nagyon élvezek. Aznap reggel mégsem villanyozott fel a szépen feldíszített utcácskák vagy a fahéjas kürtőskalács gondolata. De még a forralt bor árusé sem. Csak vacogtam a bőrülésen. Egy tenyérnyi helyen letöröltem a bepárásodott ablakot, és azon keresztül bámultam az elhaladó csupasz fákat és a füstölgő kéményeket. Régi karácsonyok jutottak eszembe. Készülődés a testvérekkel, nagy családi vacsorák. Szép emlékek voltak, mégsem jöttem tőlük hangulatba. „Ez a múlt, a gyerekkorom része, ami elmúlt azzal, hogy felnőttem. Nem is hozható vissza. Talán erről van szó, ez zavar” – gondoltam.

A busz éppen a Tűzoltóság épülete előtt kanyarodott rá a főútra. Eszembe jutott, amikor még a nagyszüleimmel sétáltam errefelé. Hirtelen ötlettől vezérelve felkeltem az ülésről, jeleztem, majd a legközelebbi megállónál leszálltam. Visszafelé kezdtem sétálni, a temető irányába.

Néhány perc múlva már ott álltam a temető bejáratánál. A kapu előtti virágüzletben vettem egy kis csokrot, majd elindultam befelé a fehér kaviccsal felszórt ösvényen. Nagyon csendes volt minden, csak a kavicsok ropogtak a bakancsom alatt; az advent nem tipikusan a temetőlátogatás ideje. Lassan sétáltam előre a magyalbokrok között, majd megálltam egy barátságos, homokszínű kőlapnál. A nagypapám sírjánál. Előhalásztam egy öngyújtót a kabátzsebemből és meggyújtottam egy kis piros mécsest. Aztán csak álltam ott percekig, a csokrot szorongatva. Próbáltam megélni a pillanatot.

Kifejezetten jó kapcsolatom volt a nagypapámmal. Csak néhány hónappal azelőtt halt meg, és a temetése óta ez volt az első alkalom, hogy kimentem hozzá a temetőbe. Maga a gondolat is furcsa volt. „Hozzá? A temetőbe?” Bámultam a sírt, és arra gondoltam, hogy a földi maradványai ott vannak a kőlap alatt. „De hiszen az csak élettelen anyag. Akkor most ez ő, vagy nem ő?” – kérdeztem magamtól.

„Nem lehet ő, hiszen Ő nincs itt. Mégis érzem a jelenlétét. Ki tudja, ez honnan fakad? Az emlékeimből? Vagy van egy olyan jelenlét, amelyet nem látunk?”

Olykor mosolygunk a gyerekeken, ha ilyesmiről faggatnak, de nekünk vajon van biztos válaszunk ezekre a kérdésekre?

Akármi is a magyarázat, sok-sok közös emlék jutott eszembe. Először természetesen a karácsonyi látogatások. Aztán számtalan olyan alkalom is, amikor váratlanul látogattam meg a  a nagyszüleimet, és ők mindig szakítottak időt a velem való beszélgetésre. Odafigyeltek rám. Az egyik legviccesebb, és mégis talán az egyik legmaradandóbb élményem velük, pár évvel nagypapám halála előtt történt.

Akkoriban néhány utcányira laktunk csak tőlük. Úgy tizenhét éves lehettem, és egy családi perpatvart követően a szüleim a szobámba parancsoltak. Igazán elkeseredetten ültem az ágyamon, amolyan világvége hangulatban. Majd úgy döntöttem, mégiscsak én vagyok itt a tizenhét éves, és szép csendben felvettem egy pótkabátot, és úgy, ahogy voltam, papucsban, kimásztam a földszinti szobám ablakán, hogy a novemberi estében átbiciklizzek a nagyszüleimhez. Útközben persze elszállt a haragom, megnyugodtam, de már nem volt mit tenni.  Ott álltam tanácstalanul, kisírt szemekkel, papucsban a nagyszüleim nagy, barna bejárati ajtaja előtt. „Ez de kínos!” – gondoltam. „Most mit csináljak? Vörös a szemem, itt állok papucsban. Mit fognak mondani?” „Hát, mindjárt megtudod…” – mondta egy másik hang bennem, és rájöttem, hogy igazam van. „Nem becsengetni és hazatekerni sokkal röhejesebb lenne, mint bemenni” – tettem még hozzá. „Na ugye” – válaszoltam megint magamnak.

Becsengettem és vártam. Halk csoszogás hallatszott, és ahogy kinyílt az ajtó, ismerős illat csapta meg az orromat. Régi bútorok és cukorka illata. Az ajtóban a nagypapám sovány alakja magasodott. A váratlan látogatáson csodálkozva rám mosolygott, majd huncut, kék szemeivel lenézett a papucsomra, aztán újra rám. Alig észrevehetően megemelte a szemöldökét, és csak ennyit mondott: „Szia Eszterke! Gyere be…” A nagymamámmal épp egy filmet néztek. Megkérdezték, szeretném-e velük nézni.

Készítettek nekem teát. Kérdezték, mi újság, de amikor látták, hogy nem vagyok beszédes kedvemben, nem faggattak. Nem ítélkeztek, nem prédikáltak. Csak figyeltek, velem voltak. Ott voltak.

„Most pedig én vagyok itt” – néztem körül a temetőben, ahogy az emlékből visszatértem a jelenbe. A sötét tiszafák körül ködsávok tekeregtek, a kis piros mécsesből vékony füstcsík szállt felfelé. „Egy igazán értékes élet volt ez” – gondoltam, „hiszem még most is, hogy már nincs, kijövök ide, hogy emlékezzek rá, hogy az emlékeknél melegedjek.”

Hirtelen eszembe jutott egy idézet: „…hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!” Csend volt. Nem volt ott rajtam kívül senki sem. Senki élő. Lenéztem a kis kék szirmokra. Az ujjaim már elgémberedtek, ahogy a csokrot szorongatták. „Miért vettem ezt a csokrot? Kinek? Kit akarok vele felvidítani? Magamat? A nagypapám vagy nincs már, így mindegy neki, vagy jó helyen van, és mindegy neki.”

„Viszont ott van a nagymamám, néhány percnyire a temetőtől. Egyedül van otthon. Főz, olvas, esetleg tévézik. Egyedül. Akárhol is van most a nagypapám, biztos nem szívesen látná szomorúnak a nagyit. De én sem szeretném, hogy magányos legyen!”

Sarkon fordultam és elindultam kifelé. Hamarosan ott álltam az ismerős, barna bejárati ajtó előtt. Becsengettem. Ezúttal a nagymamám ápolt, krémtől illatozó kis alakja nyitott ajtót. Nagy, szürke szemei felvidultak, ahogy meglátott. Azonnal átadtam neki a csokrot.

Nem sokkal később már kávésbögrét szorongatva ültünk a konyhaasztalnál. Kellemesen melengette az ujjaimat. Ahogy beszélgettünk, rájöttem, hogy most először csak a nagymamám van számomra a középpontban. Ő volt látogatásom egyetlen célja. Ránéztem az asztal közepén a csokor virágra. „Nem kerülhetett volna ennél jobb helyre” – gondoltam. Letettem a bögrét, és úgy éreztem: karácsony van.