Jelen lenni a múló időben

Mindfulness, carpe diem, Isten akarata a jelen pillanatban. Ha kibontjuk ezeket a kifejezéseket, egyértelműen látszik, hogy bár pontos jelentésük közt űrnyi különbség tátong, van bennük valami közös: az emberiség egyik legfontosabb kérdésére, a múló idő problémájára keresik a választ. De vajon tényleg az idő fontos vagy az idő kapcsán valami más?

jelen-lenni-a-mulo-idoben

A konyhaablakunk egy fákkal körbeültetett parkolóra néz, és én bármely évszakban szívesen nézelődöm innen, egy bögre kávéval a kezemben. A kedvenc időszakom éppen az április, ugyanis ilyenkor borul virágba a vadcseresznyefa. Szeles időben órákig tudnám figyelni, ahogy kavarognak a szirmok az emeletmagas fenyők vagy a díszfa vörös levelei előtt. De más okból is szeretem ezt a fát. Mindkét gyermekem ekkortájt született, és a fa fehér koronája az ő születésükre emlékeztet.

 

 

 

 

Első gyermekemet vártam, amikor egy, a mostaninál sokkal melegebb áprilisi estén, egy kis nyugalomra, szemlélődésre vágytam, és úgy döntöttem, a célnak az ablakból való nézelődés éppen megfelel. Lekapcsoltam a konyhai villanyt, kitártam az ablakot, és a csillagokat nézve azon gondolkodtam, milyen lesz majd az életünk, ha már nem ketten, hanem hárman leszünk. „Lesznek még ilyen csendes estéink? Vágyom majd csendes estékre egyáltalán, vagy a kis jövevénnyel annyira más dimenzióba kerülünk, hogy egy időre meg is feledkezem a csillagokról?” Közben a cseresznyefa illatfelhője beúszott az ablakon, és úgy éreztem, akárhogy is lesz, az a pillanat tökéletes volt.

 

Ez az este évről évre eszembe jut a szülinapok közeledtével, és ilyenkor mindig rácsodálkozom az idő kettős természetére: telnek az évek, a gyerekek nőnek, változnak, de a tavasz ugyanúgy eljön, a fák megint virágoznak. Elég elkoptatott megállapítás, mégis kifejez valamit az ember és az idő titokzatos viszonyából, az idővel való harcról, az időben való létről. Életünk kezdete és vége, születés és halál, mind időben történnek. A történelem kezdete, a világegyetem kialakulása: szinte felfoghatatlanul régi események. Nekünk pedig csak egy rövidke élet áll rendelkezésünkre. Vagy mégsem?

 

Mindfulness. Annyit tesz, mint ítélkezés nélkül megfigyelni, átélni az adott pillanatot. „Carpe diem”, azaz „ragadd meg a napot!” A kifejezés eredetileg Horatiustól származik, de gyanítom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki gyerekként, a Holt költők társasága című filmben hallotta először. A közhiedelemmel ellentétben nem az élvezetek korlátlan habzsolására buzdít, hanem arra, hogy minden nap éljünk a lehetőségeinkkel, hogy minden napnak legyen értelme. Isten akarata a jelen pillanatban. A hívő ember számára ez azt jelenti, hogy Isten létezése felőli bizonyosságban, a vele való kapcsolatban próbálja az igét életre váltani egy adott pillanatban.

 

A három gondolat három, egymástól eltérő világnézetből nőtt ki, és talán a legvégső céljuk is más. Ám mindhárom az idő egyetlen pillanatát próbálja megragadni, saját szempontrendszere alapján.

De miért olyan fontos az idő? Maga az idő a fontos, vagy az idő kapcsán valami más?

Az ember számára a mérhető idő egyik hosszabb, de még jól belátható egysége az év. Bár a naptári év január elsejétől szilveszterig tart, a gyerekek általában szülinaptól szülinapig számolják, és ujjongva veszik tudomásul, hogy egy évvel idősebbek lettek. Na, ez az, ami csak gyerekként fordulhat elő. Felnőttként már ambivalensebb a viszonyunk a nagy naphoz. Hacsak nem valami komolyabb évforduló van a láthatáron, akkor esetenként hümmögünk, lapítunk, nehogy valaki megkérdezze: „hány éves is lettél”?

 

Természetesen nekem is van olyan ismerősöm, aki minden évben bátran bevallja azt a bizonyos számot. Boldog ember! De azért ez nem mindenkinek ilyen egyszerű. Miért nem? Mi a különbség gyerekek és felnőttek között, ha az idő múlásáról van szó?

A gyerek (jó esetben) alig várja, hogy „nagyobb” legyen és felfedezhesse a képzeletében óriási, kalandokkal teli világot. A felnőtt viszont adott esetben olyasmiket gondol, hogy „megint egy évvel öregebb lettél, de egy órával sem gazdagabb”, ahogy Ebenezer Scrooge mondaná. Elhull a virág, eliramlik az élet, és neked még mindig nincs férjed, feleséged, gyereked, karriered, lakásod, kocsid, megtakarításod. De lehet, hogy ezt sem gondolja a felnőtt, egyszerűen csak van benne valami megmagyarázhatatlan szorongás, amiről idővel jó esetben kideríti, hogy az élet végességétől való félelem. De még itt sem állnék meg. Valóban attól fél a felnőtt, hogy az életnek egyszer vége lesz?

 

Amikor haldoklókat kérdeztek arról, mit bánnak igazán az életben, a leggyakoribb öt válasz a következő volt:

Nem voltam elég bátor, hogy belátásom szerint éljek, hanem másoknak akartam megfelelni. Túl sokat dolgoztam, és nem töltöttem elég időt a családommal.

Ki kellett volna fejeznem az érzelmeimet. Kapcsolatban kellett volna maradnom a barátaimmal. Megengedhettem volna magamnak, hogy boldog legyek.[1]

 

A válaszok egytől egyig elgondolkodtatóak, és mindegyikről sokat lehetne beszélni és írni. De a legfeltűnőbb bennük talán mégis az, hogy

a megbánások mind a „kiszabott idő” tartalommal való megtöltésére vonatkoztak. Hogy a fehér papír ne maradjon fehér a nap végére.

Hogy a rajz mindenhol ki legyen színezve, mégpedig olyan színekkel, ami belőlünk jön, ami ránk jellemző. Persze minden rajz más. Mert van, aki az egész felületet befesti, van, aki satíroz, más meg körvonalakat rajzol. A lényeg, hogy amikor átadjuk a képet, mi magunk elégedettek legyünk vele.

 

Talán mással is előfordult, hogy az értelmes életre való törekvés átcsapott egyfajta erőlködésbe: „még ezt is, meg azt is, és de kár, hogy nem 48 órából áll egy nap!” Az említett ’jelszavak’ nekem abban segítenek, hogy úgy legyek jelen egy adott pillanatban, ahogy éppen a legjobban tudok. Így semmit nem kell sehova besűrítenem, mert minden pillanat a lehetőségeimhez képest lesz teljes. Persze sokszor kudarcot vallok, mert minden szituáció más, és nincsenek kész receptek. Mert a pillanat néha összpontosítást kíván, esetenként meg azt, hogy egyszerre két lépcsőfokot próbáljak átugrani. Néha viszont az is elég a teljességhez, ha egy virágzó cseresznyefát csodálunk egy tavaszi estén.

 

[1] The Guardian, Top five regrets of the dying

Fotó: Taryn Elliott / Pexels

Legújabb könyveink: