Kiteljesedett élet látás nélkül – interjú a vak masszőr Orsós Sándorral

Olvasási idő: 7 perc

Egy genetikai betegség, majd egy súlyos baleset is kárt okozott a látásodban…

Az öcsémmel mindketten szembetegséggel születtünk. „Szódásüveg” vastagságú szemüveget viseltem már óvodáskorom óta. Tíz éves voltam, amikor egy tornaórán véletlenül befejelték a szemüvegem a bal szemembe, amely olyan súlyos következménnyel járt, hogy azonnal elvesztettem a látásom az érintett szememre. A jobb szememmel ugyan még láttam, de egy évvel később glaukóma következtében elvesztettem a látásom erre a szememre is. Teljesen megvakultam.

Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra, amikor mindezt gyerekként megélted?

Minél korábban történik az ember életében egy tragédia, annál gyorsabban dolgozza fel. Egy társasjátékhoz hasonló a helyzetem, amiben több mező van.

Lehetnek olyan dobások, amelyek arra utasítanak, hogy vissza kell lépni a startmezőre.

Nem mindegy, hogy a második, a huszadik vagy még távolabbi mezőről kell megtenni ezeket a lépéseket. Ha valaki háromévesen vakul meg, nem emlékszik semmire. Annak, aki tíz évesen, mikorra már megtanult írni, olvasni, számolni, közlekedni, újra kell mindezeket tanulnia. Akkor a legnehezebb elfogadni, ha felnőtt korban történik, mert mindig a startmezőre kell visszamenni. Minél később történik a tragédia, annál nehezebb. Minél korábban, annál könnyebb. A gyerekek pszichéje sokkal egészségesebb. Gyorsabban túlteszik magukat ezeken a változásokon. Én is így voltam ezzel.

És kamaszként?

Nem volt több problémám az állapotommal, mert a kamaszkoromat éppen a hasonló sorsú fiatalok között töltöttem. Tizenkét éves koromban kerültem vidékről a Vakok Iskolájába, Budapestre. Ebben az időszakban kezdtem el sportolni, ami szintén segítséget jelentett.  A felsős osztályokat szegregált oktatásban töltöttem, csak középiskolától vettünk részt integrált oktatásban. Nagyon sokat köszönhetek a Vakok Iskolájának. Kiváló pedagógusok oktattak, akik az életre is felkészítettek.

A sportkarriered is innen indult…

Itt kezdtem el 13 évesen sportolni. Magyarországon volt az első ifjúsági Európa-bajnokság 1991-ben, ahol csörgőlabdában és atlétikában indultam.

Csörgőlabdában a csapatunk aranyérmes lett, atlétikában pedig ezüstérmet szereztem.

Akkor indult el a sportpályafutásom, amely 2007-ig, 17 évig tartott. A sakkban szintén jó eredményeket értem el, de végül csak csörgőlabdáztam, majd cselgáncsoztam. Az életem nagy részét a sport töltötte ki.

Melyek voltak a legemlékezetesebb sportesemények az életedben?

Két olimpián (2000, 2004), illetve több világversenyen, Európa-bajnokságokon is jó eredményeket értünk el. Sydneyben nyolcadikok, Athénban pedig hetedikek lettünk. A brazíliai világbajnokságon hatodikok, Európa-bajnokságokon volt a magyar válogatott első és második, illetve ötödik helyezett. Kanadában világkupát nyertünk. Nagyon sikeres csapat voltunk.

A mai napig összetart a csapat, az edzőkkel együtt. Az erős kötelék a legfontosabb hozománya a versenyeknek. Több edzőtáborban is elmondtam a gyerekeknek, hogy a sportnak a lényege nem az ember nyakába akasztott érem és a felcsendülő Himnusz. Ez két perc gyönyörűség, elmúlik. De amit az ember kap a sporttól, az megmarad.

Egy sérülés miatt azonban a profi sportolói karriered megszakadt…

A jobb térdemben a keresztszalag elszakadt, illetve kikopott a porc. Jelenleg is ezzel küzdök. Elkezdtem ugyan újra edzeni, de a sérülés most is problémát okoz.

Gyógymasszőrként találtad meg a hivatásod. Miért ezt a pályát választottad?

A vakoknak korlátozottak a lehetőségeik a pályaválasztás terén, de eredetileg nem masszőrnek készültem a középiskola után. Akármilyen pályán nem tudtam volna érvényesülni. A műszaki egyetemre jelentkeztem informatika szakra. Kiderült azonban, hogy abban a tanévben nem indul a választott képzés, csak egy évvel később. Nem szerettem volna tétlenül tölteni a kimaradó évet, így elkezdtem a gyógymasszőr tanfolyamot. Olyannyira megtaláltam benne magamat, hogy a következő évben már nem jelentkeztem újra az egyetemre. 1999-ben álltam munkába, azóta is ezzel foglalkozom.

Korábban azt mondtad, hogy a jó masszőr pszichológus is…

Ez egy bizalmi szakma. Ami elhangzik a masszőr helyiségben, ott marad.

Az a célom, hogy a vendégim testileg-lelkileg felfrissülve távozzanak a masszázs után.

Ritkán fordul elő, hogy csöndben vagyunk, míg megmasszírozom a testét. Amiben tudok, segítek. A problémákat meg is lehet oldani. A nehézségeket viszont nem viszem haza. Mindig különválasztom a magánéletemet a munkámtól. A kettőt éles határvonallal kell elválasztani.

Évekkel ezelőtt saját céget alapítottál …

2008 és 2017 között egy egészségügyi céget működtettem, ahol megváltozott munkaképességűeket foglalkoztattam. A könyvelőm kerekesszékes volt, a masszőrök pedig látássérültek. Később profilváltáson mentünk keresztül, akkor szűnt meg a cég.

Mi segített, hogy küzdeni tudj a céljaidért?

A célok elérésében a versenysport sokat segített. A sport a lelket változtatja meg.

Mind a fogyatékos, mind az egészséges embereknél fontos, hogy sportoljanak a mentális egészségük érdekében is. Megtanít a kitartásra.

Elérted-e a céljaidat?

Mindig vannak új célkitűzéseim, de kiegyensúlyozott, boldog életet élek. Nincs hiányérzetem semmiben. Elkezdtem sportolni, fogyókúrázok. Odafigyelek arra, hogyan élek. Újabb és újabb üzleti tevékenységekbe fogok. Nemrég kialakítottam egy magánrendelőt a belvárosban.

A társadalom elfogadásáért meg kellett küzdened?

Halmozottan hátrányos helyzetből induló ember vagyok, mert vak is vagyok és roma is. Bizalomgerjesztő sem vagyok a rendkívül magas, termetes méretemmel, amikor valahol megjelenek egy bőrdzsekiben, fejkendőben, de soha nem ítéltek meg negatívan.

A cigány szó Magyarországon sértő szónak számít, de a kifejezés nem a bőrszínt takarja.

Télen sokan tesznek meg mindent azért, hogy a bőrük barna legyen. Inkább azt a viselkedést nem szeretik az emberek, ami a cigányokhoz társul: a hangoskodást például. A fogyatékos emberekkel kapcsolatban is megvannak azok a képek, hogy érzékenyebbek, szebb a lelkük. Ez nem igaz. Ezek az emberek nem kerülnek kapcsolatba fogyatékos emberekkel, hanem tévében, filmekben látják őket. A valóságot nem feltétlenül tükrözik. Elképzelik őket valamilyenek, pedig ugyanolyanok, mint az egészséges emberek. Egyetlen egy üzleti tárgyalásomnál sem szembesültem azzal, hogy probléma lenne, hogy roma vagy vak vagyok. A viselkedésem nem olyan, mint amit az emberek elvárnának egy vak, cigány embertől. Ez az edukációnak köszönhető. Hiszek az oktatásban, ami az egyik legfontosabb az ember életében.

Mit tanácsolnál azoknak a sorstársaidnak, akik küzdenek a saját korlátaikkal?

Korlátok mindig vannak az ember életében. Ha az ember ül egy széken és csak bámulja a korlátait, nem fognak eltűnni. Arra valók, hogy megfogjuk és arrébb tegyük őket. Nagyon hasznosak.

Olyan, mint az istenhit, lépsz egyet Isten felé, és ő is lép egyet feléd.

Olykor ajtót kell nyitni ahhoz, hogy valaki belépjen. Ha a fogyatékkal élő embert a környezete kényezteti, állandóan kiszolgálja, abból nehéz kilépni. Ha azonban úgy bánik vele, mint egy „normális” emberrel, és olyan elvárásokat támaszt felé, mint egy nem fogyatékkal élő ember felé, akkor kénytelen kimozdulni a komfortzónájából. Nemcsak a fogyatékos embernek van feladata ilyen esetben, hanem a környezetének is. Nem kell túlgondoskodni arról a vak gyerekről sem, aki nekimegy a falnak.  Lehet, többször próbálkozik, de aztán úgyis kikerüli. Ha folyamatosan elvégzik a vak ember helyett a feladatokat, akkor a rossz minőségű életért legalább annyira hibás a környezete, mint maga az érintett.

Hogyan tud segíteni a társadalom a vakoknak?

Elsődleges az, kérdezzenek, hogy segíthetnek-e. A legrosszabb segítségnyújtási mód, amikor megragadják az embert, és viszik. Az érzékeny lelkűek ezt határozottan nem szeretik. Én nem vagyok ilyen, mert tudom, hogy az emberek általánosítanak. Mindig elfogadom a segítséget, még akkor is, ha úgy ismerem a helyet, mint a tenyeremet.

Így valószínűleg ez az ember legközelebb is oda fog menni egy vak emberhez segíteni. Mint a látók között, a vak emberek között sem mindenki kedves, elfogadó. Ezt nem lehet kivédeni, de előre tudni sem. Csak akkor derül ki, mikor az illető odalép hozzá. A legrosszabb, amikor kiáltanak, hogy vigyázzak. De mire? Húzzam le a fejem, álljak meg, ugorjak félre, vessem magam a földre. A vigyázzon semmilyen információt nem jelent egy vak embernek. Mellé kell állni és egyértelműen kommunikálni vele.

Kik voltak nagy segítségedre az életben?

A legmeghatározóbbak a tanáraim a Vakok Iskolájában. Az edzőm sokat segített a jellemfejlődésemben, aztán később az első és a második feleségem.

Mik jelentik a legnagyobb kihívást a mindennapokban?

Az egyetlen dolog, ami problémát jelent: a közlekedés ismeretlen helyen, vagy olyan helyen, ahol nincsenek támpontok.

Ilyenkor érzem leginkább, hogy a vakság fogyatékosság.

Az informatika fejlődése viszont a vakoknak jelentősen jobb életminőséget biztosított.

Hogy sikerül ezzel megküzdened?

Fehérbottal közlekedek és kérdezni is merek. Pozitív tapasztalatom, hogy sok ember szeretne segíteni.

Megbékéltél az élethelyzeteddel?

Ha valaki vak, az egy állapot. Lehet ellene lázadni, de az igazság az, hogy nem érdemes.

Az olyan dolgokat, amelyek ellen nem tudunk tenni semmit, el kell fogadni.

Van, amivel együtt kell élni. Hála Istennek, elfogadtam. A családi életemért is hálás lehetek. Vak emberként ugyanúgy élek, mint bárki más. A különbség annyi, hogy én nekimegyek az oszlopnak, más pedig kikerüli, vagyis a látásszervi fogyatékosság. Ugyanúgy pelenkáztam, fürdettem a gyerekeimet, ugyanúgy főzök, mint bárki más.

Egy fogyatékos ember ugyanúgy vidám vagy szomorú. Természetesen sok sorstársamban van önsajnálat, esetleg még rosszindulat, gyűlölet is az egészséges társadalommal szemben, és persze kitaszítottság érzés. Egy látó emberre is igaz lehet mindez. Van, aki azért érzi magát kitaszítottnak, mert éppen kövér, hajléktalan, fekete bőrű…