Kiégés: van, amikor lemerül az elem

Manapság sokan elfásultak a munkájukban, belefáradtak családi szerepükbe vagy motiválatlanná váltak korábbi céljaik elérésében. Úgy érzik, lemerültek az elemek, nincs hozadéka annak, amit nap mint nap tesznek. A leírt érzés talán mindnyájunk számára ismerős, hiszen velejárója a mindennapi teendőknek és feladatoknak. Amikor viszont az érzés állapottá növi ki magát, kiégésről (burnout szindróma) beszélünk.

Út a kiégésig

Képzeljük el, hogy van egy apró magunk, amit egy kertben elültetünk. Minden nap elmegyünk a kertbe és megnézzük, miként változik, növekszik, hajt ki a földből. Öntözzük, ápoljuk, van, hogy becézgetjük is a hatékony és gyors növekedés érdekében. A facsemete szépen lassan előbújik a termékeny talajból és növekedésnek indul. Egyre magasabb és vastagabb szárú fa lesz belőle, melyen a levelek is zöldellnek már. Bimbózásnak indul, majd virágokat bont, végül az első termés is megjelenik rajta, melybe örömmel beleharaphatunk, vagy készíthetünk belőle valami finomat, élvezve a munkánk eredményét. A fánk azonban további gondozást és munkát igényel, melyet újra és újra megteszünk, emlékezve az érett gyümölcs bódító ízére.

Pár év elteltével a fa egyre kevesebb virágot hoz, és az addig megszokott gyümölcsök mennyisége csökken, minősége romlik. Ráerősítünk, és napi egy helyett kétszer járunk a fánkhoz, plusz tápanyaggal locsoljuk, de az továbbra sem hoz virágot. A kerthez vezető út egyre hosszabbnak és fárasztóbbnak tűnik, és már a fát sem látjuk olyan élettel telinek, mint azelőtt. A befőzött lekvárok és megsütött finomságok íze is elhalványul. Belefáradunk. Napi kettő helyett kétnaponta egyszer, végül csak heti egy alkalommal nézzük meg a szeretett növényünket. Virágot és termést továbbra sem hoz, így minden alkalommal egyre kedvetlenebbül távozunk, míg végül már csak felelősségből és kötelességből, de öröm nélkül megyünk ki a kertbe, ahol daccal, indulattal és csalódottsággal tesszük a megszokott, rutinná vált teendőinket.

A kiégés jelensége valami ehhez nagyon hasonló, ciklikus folyamat. A kezdeti lelkes túlteljesítés után kialakul a rutin, amit később frusztrált, ingerlékeny munkavégzés követ. Itt azonban a folyamat nem áll meg: könnyen fáradt közönybe fordul, majd átható negatív hozzáállásba és teljes motiválatlanságba csap át, ami akár a teljes munkaképtelenségig is fajulhat.

Érinthet ez engem?

A kiégés elsősorban a segítő foglalkozásúakat fenyegető kórként terjedt el a köztudatban, de bárkit elérhet, aki segítő szándékát, mások felé tett önzetlen gesztusait (akár munkájában, akár magánéletében) túlzásba viszi. Jó érzés, ha segíteni tudunk, és a segített fél reakciója, a segítésből következő pozitív változás után jobb és fontosabb emberként tekintünk magunkra, ezáltal másokra is. Csupa pozitívum, így nem meglepő, hogy olykor zabolátlanul úrrá lesz rajtunk segítőkészségünk. De mi is a segítés lényege? A végcél teljesítése, vagy az odáig vezető út megtételéhez szükséges kompetenciák erősítése, kibogozása? Hosszú távon az utóbbi opció kifizetődőbb mind a segített, mind a segítő számára.

Megtenni valamit a másik helyett nem ugyanaz, mint megtenni valamit a másikért. Képzeljük csak el azt a helyzetet, hogy egy ember gödörbe esett, ahonnan nem tud kimászni. Meghalljuk a segélykiáltását és lemászunk mellé a gödörbe. Ezzel azt érjük el, hogy mindketten lent ragadunk. Hatékonyabb megoldás, ha hozunk kötelet vagy létrát, amit leeresztünk neki, és annak segítségével ő maga tud kijönni a mélyből. Fontos szem előtt tartanunk, hogy hatékonyan segíteni az tud, aki közben nem feledkezik meg önmagáról.

Megelőzhető a kiégés?

Jó hír, hogy a kiégés egy folyamat, éppen ezért van módunk közbelépni és megállítani vagy mérsékelni, mielőtt a fejünk fölé nő. Ehhez azonban elsődleges, hogy észrevegyük magunkon a tüneteket. Szerencsére akadnak források – könyvek, folyóiratok –, melyekből tájékozódhatunk, bővebb ismereteket szerezhetünk. Versegi Beáta nővér könyve (Lehetőségek – A kiégésen innen és túl) testközelből számol be a jelenségről és a kilábalás lehetőségeiről.

A kiégéshez vezető út a bizonytalanság és reménytelenség tégláival van kikövezve. A visszajelzések és megerősítések hiányában bizonytalanok vagyunk abban, hogy elég jól csináljuk-e a dolgunkat, és reménytelennek érezzük, hogy kiutat találunk.

Egy érzelmileg megterhelő helyzetben, ahol ráadásul tompa fáradtság és erőtlenség is jelentkezik, nehéz a bizonytalanságon való felülemelkedés. A szabályok és határok azonban ilyenkor (is) hatékony szolgálatot tehetnek. A határok meghúzása azt a célt szolgálja, hogy önmagunkat, kapcsolatainkat, életünket védje és bástyázza. Ahogy a mondás tartja: „mindennek van határa”. Ez így igaz, csak nem mindegy, hol van meghúzva. Szerencsére határaink alapvetően rugalmasak, vagyis az adott helyzethez igazodnak, így helyük is változtatható, alakítható. Határainkat többféle módon jelölhetjük ki. Az egyik legcélszerűbb és legkönnyebben szabályozható tényező az idő.

Az, hogy egy munkahelyen mettől meddig dolgozunk, rendszerint írásba foglalt, így világos, érthető és bármikor hivatkozható támpont. A határok betartásának további fontos eszköze kompetenciáink világos ismerete: mi itt az én feladatom, mi az, ami már nem hozzám tartozik? Ha nehéz ennek a megválaszolása, fordulhatunk a hivatalosan megfogalmazott munkaköri leírásunkhoz, vagy a szakmánk képviselőihez. A leírt tényezők követhetők, világosak, érzelmektől mentesek, így kapaszkodónak bizonyulnak, biztonságot, kereteket adnak.

Néhány gondolatra kanyarodjunk vissza a fánkhoz. Amikor azt látjuk, hogy a virágzása, a termése ritkulni kezd, próbáljunk új oldalról ránézni: vajon jó még az a föld, amibe ültettük? Megfelelő számára a napfény mennyisége? Talán metszésre, újításra lenne szüksége? Már az első jeleknél merjünk változtatni! Egy más módszer, a korábbitól kicsit eltérő kommunikáció, új belső, önmagunkban megállapított szabályok mind metszésként szolgálhatnak és frissítően hathatnak a „fánkra” és ránk is.

Újra és újra emlékezzünk vissza, annak idején miért ültettük el a magot, mi volt vele a célunk és ehhez képest ma hol tartunk?

Ha a leírt változtatások sem hozzák a várt virágokat, időben kérjünk segítséget egy szakembertől, hiszen a lelki szomjazás legelőször a közeli kapcsolatainkból vonja el a vizet. Végezetül, ne feledkezzünk el arról, hogy könnyebb kipihenten és feltöltődve kimenni a kertbe, így mindig szánjunk elegendő időt az alvásra, a hobbinkra, egy kis testmozgásra vagy egy jó könyv elolvasására, de a közös programokra is szeretteinkkel.