Már óvodás vagyok

Bár törvényileg nem elvárás, az óvodák mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy a gyerek legalább nappal szobatiszta legyen. A délutáni alvás közben, vagy a játékba belefeledkezett gyermeknél a becsorgás persze előfordulhat. Ha nem görcsölünk rá, akkor ezek maguktól is elmúlnak. Ha azonban ezek tartósan fennállnak hároméves kor után is, sőt még be is kakil a gyermek, és nem szól, akkor érdemes szakemberhez fordulni.

Szintén jó, ha van bizonyos fokú önállósága az étkezésében – pl. egyedül képes a kanalat, poharat használni.

Az öltözködésnél a legfontosabb, hogy legyen arra késztetése, hogy próbálkozzon a cipő és ruha felvételével. Persze ehhez nekünk is türelmesnek kell lennünk és adjunk neki időt. Segíthet a gumis nadrág és a tépőzáras cipő. Dicsérjük a próbálkozását, és ne kritizáljuk, hogy kacsán vette fel a cipőt, vagy fordítva a pólót. Ha zavarja, átcseréli, és akkor magyarázzuk el, hogy mire figyeljen legközelebb. De nem véletlenül van az „Egyedül akarom!” korszak, mert ezzel segít minket, hogy engedjük önállósodni. Különben még öt-hat évesen is mi etetnénk, és adnánk rá a cipőt.

Mind a gyermek, mind az óvónők szempontjából fontos, hogy gyermekünk meg tudja értetni magát. Nagy egyéni eltérések lehetnek a beszédfejlődésben, de az mindenképpen fontos, hogy mások is megértsék, amit mond. Az is lényeges, hogy pontosan meg tudja fogalmazni a szükségleteit, hogy mi jó neki, vagy mit szeretne!

Fontos szempont a közösségbe lépéshez, hogy képes legyen kapcsolatot teremteni másokkal.

A beszoktatásnál sem az a lényeg, hogy a gyerek fokozatosan megszokja, hogy a szülő nincs vele, hanem hogy új kötődést tudjon kialakítani a gondozókkal, így a szülő távollétében is biztonságban érzi majd magát.

Fontos még, hogy képes legyen szabályokat elfogadni, a közösség részévé válni. Rövid ideig képes legyen másokkal együtt játszani, akár szerepjátékokat is (papás-mamás). Ezeket a játszótéren való jelenlétében reálisan fel tudjuk mérni.

Ám az igazi kérdés nem a gyermek óvodaérettsége, hanem hogy mi szülők megértünk-e az elengedésre? Hiszen ott van még a fenekén a tojáshéj, csak most született, és ezentúl máshoz is kötődni fog, más is befolyásolja az értékrendjét, a viselkedését. Az ezektől való félelmünk hátterében mi állhat? Talán az, hogy a kontrollt ki kell engednünk a kezünkből?

Milyen hatások érik, mi van, ha esetleg bántják, csúfolják? Lehet, hogy bűntudatunk (főleg anyáknak) van amiatt, hogy kiszakítjuk őt a meleg családi közegből, a szimbiózisból? Az életre akarom őt nevelni, hogy tudjon megküzdeni, vagy inkább minden széltől megóvnám? Elképzelhető, hogy a gyermekünk már érett lenne a közösségi életre, de mi még nem? Esetleg még mindig velünk egy szobában, akár köztünk alszik. Ez mennyire a gyerekről vagy inkább rólam/rólunk szól?

A félelmeinket, szorongásainkat megérzik, nagyon jó radarjaik vannak, és bizony könnyen át is ragad rájuk.

Ha mi bizonytalanok vagyunk, ők is azok lesznek. Ennek látványos jele, amikor a gyerekünk még három búcsúpuszit akar, vagy még visszaosonunk és könnyes szemmel nézzük, hogy ott árválkodik, esetleg sírdogál. Ez inkább önkínzáshoz hasonlít, hiszen az óvónők szakavatottan próbálják gyermekünket bevonni a csoportba, teret és időt adva neki a megszokáshoz, új kapcsolatok kialakításához. De ha mi itt-ott megjelenünk, kukucskálunk, akkor újra és újra kizökkentjük és megzavarjuk őt. Aggódásunkat érzékeli, és ő is bizonytalan lesz: lehet, hogy nem jó itt nekem?

Legnehezebb dolgunk akkor van, ha mi még otthon vagyunk a kistestvérrel, és nem a „muszáj munkába állnom” nyomás alatt vagyunk. Ilyenkor ugyanis minden reggel jön a kísértés – főleg, ha nyűglődés az elindulás –, hogy „akár itthon is maradhatna”.

Ha tudjuk magunkról, hogy nehezen elengedő szülők vagyunk, akkor talán segíthet, ha jobban megismerjük az ovit, az óvónéniket, a játékokat, az étrendet. Előre kiválaszthatjuk az ovis jelet, amit már elkezdhetünk nyáron rajzolni tanulni, belevarrni a zsákba, ruhába. A közös készülés és a sok-sok mese – beszélgetés (rengeteg mesekönyv van ezzel kapcsolatosan) számunkra is nyugtató hatású lehet. Fontos, hogy a szavaink és a belső érzéseink összhangban legyenek, mert a gyermekünk hangulata nagyban függ a miénktől. Érzékeny receptorai leveszik és megérzik a szavaink és érzéseink ellentmondását, ami megzavarja, elbizonytalanítja őt.

Kérdés még, hogy bízunk-e gyermekünkben, hogy venni fogja az akadályt, tud majd barátokat szerezni, alkalmazkodni a szabályokhoz stb.? De bíznom kellene abban is, hogy az évek alatt kialakítottuk gyermekünkben azt a feltétlen bizalmat, hogy elhiszi, hogy nem hagyjuk ott az oviban, a megbeszélt időre érte megyünk. Hiszen korábban is, ha nagyihoz vittük, érte mentünk időre, ha este megbeszéltük, hogy két mese lesz, akkor kettő volt. Azonban fontos tudni, hogy a három-négy éves gyermek még nem érti, hogy majd háromra jövök, vagy később visszajövök. Sokkal jobb, ha eseményekhez kötjük a dolgokat: pl. ebéd után, alvás után, ha kimentetek az udvarra. Ezek megfoghatók számára. Ha erős a bizalom, és gyermekünk tudja, hogy akkor is szeretjük, amikor éppen nem vele vagyunk, akkor nagy gond nem lesz a beszoktatásnál. Kívánjuk, hogy így legyen!