A magány mint világjárvány – és a belső erő mint gyógymód

Anyám kivert – a küszöbön feküdtem –

magamba bujtam volna, nem lehet –

alattam kő és üresség fölöttem.

Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

(József Attila)

Helyzetjelentés számokkal

Több olyan nemzetközi kutatás is készült az elmúlt években, amelyek jelentős negatív összefüggést találtak a magányosság és az egészségi állapot között. „Egy több mint tízezer fő bevonásával készült felmérés az amerikaiak 61%-át sorolta a magányos emberek csoportjába, és a magányosságra egyenesen úgy hivatkozik, mint egy Amerikát fenyegető járványra. A 2019-20-as Community Life Survey eredményei szerint a 16 éves vagy idősebb angolok 47%-a érzi magát olykor vagy gyakrabban magányosnak. Hazai viszonylatban a 2016. évi Mikrocenzus számai állnak rendelkezésre (mintavételes eljárással társadalmi folyamatokat nyomon követő népesség-összeírás – a szerző). Ezek alapján a 16 éves vagy annál idősebb magyar lakosok 43,2%-a mondja azt magáról, hogy időnként, többnyire vagy mindig magányos” – áll Szabó Dominik és Szili Ilona 2022-es tanulmányában¹. A magányhoz szorosan kötődnek a szenvedélybetegségek, a depresszió, és 50%-kal növeli a korai halál kockázatát.

A magány természete

Nem jó az embernek egyedül – halljuk a Teremtés könyvében. Ma úgy is fogalmazunk, szükségünk van a kapcsolódásra, amely a létünk kezdeteitől életfontosságú, hiszen ebben válunk személlyé, önálló individuummá. Arra van szükségünk, hogy egy szeretett másik egészen bensőségesen tanúja legyen a létezésünknek. Ez megerősíti az értékességünk tudatát, irányt és célt ad, visszajelzést jelent, amellyel megkapjuk a korrigálás lehetőségét.

Érdemes kitérni arra, hogy van – ha szabad így fogalmaznom – jó magány és rossz magány. A nyelvünk persze felkészült ebben a helyzetben, a jó magányra inkább azt a kifejezést használjuk, hogy szükséges egyedüllét, amely a lelki kiegyensúlyozottságunk szempontjából nélkülözhetetlen. A katolikus kultúrkörben kezdetektől megvan a hagyománya ennek a fajta egyedüllétnek, elvonulásnak, lelkigyakorlatnak. Jézus maga is példát adott erre, többször is említik az evangéliumok, hogy elvonult a zajtól és a tömegtől távol, hogy szüksége volt a csendes magányban töltött időre. Erre még visszatérünk.

Ma a zaj kultúrájában, amikor sokat vagy szinte folyamatosan beszélünk, egyfolytában körülvesz minket az audiovizuális információ áradó tengere, egyre gyakrabban találkozunk azzal az ajánlással, hogy teremtsünk csendet és töltsünk időt önmagunkkal lelki egészségünk érdekében és védelmében.
Ha már a nyelvi vonatkozás szóba került, a magyar nyelv önmagában a magány szóhoz negatív érzéseket társít. Számtalan elemzés születik arról a folyamatról, amelyet egyre többen a bőrükön éreznek: izolálódnak, egyedül érzik magukat, egyedül küzdenek, nem számíthatnak másokra.

A jelenség olyannyira általános, hogy már van olyan ország, ahol magányügyi minisztérium jött létre (Nagy-Britannia) és világszerte könyvek, cikkek születnek arról, mit tehetünk ellene. Mára egyre fiatalabbak, akiket a magány élménye súlyt. Ők vagy a közösségi média sztárolt influenszereinél keresnek némi álvigaszt – például „együtt étkeznek” vagy „csevegnek” a mindig boldog „sztárokkal”, az ún. mukbang jelensége, ami az intimitás illúzióját kelti² – vagy egyszerűen csak beletörődnek, hisz talán nem is ismernek semmilyen kiutat…

„Vannak olyan állapotok és életszakaszok, melyek kifejezetten maguk után vonják a magány érzését; ilyen például egy közeli hozzátartozó halála, a válás vagy szakítás, a költözés, az iskola- vagy munkahelyváltás. A magány tehát egyáltalán nem egyedülálló és kivételes jelenség, hanem gyakori, elkerülhetetlen és közös – valamiért mégis tabunak számít. (…) Gyakran a környezet reakciói is megkérdőjelezik a magányunkat, és azt sugallhatják, hogy nem kellene így éreznünk, hiszen nincs rá okunk. Ez még inkább azt a téves elképzelésünket erősítheti, hogy valami alapjáraton nincs rendben velünk. (…) Talán a legfájdalmasabbak azok a visszatérő kérdések, amelyekkel nem hagyjuk békén magunkat. Próbálunk valami magyarázatot találni arra, hogy miért nem keresik a társaságunkat, vagy éppen arra, miért nem tudunk másoknak megnyílni, és csak úgy gondtalanul létezni a kapcsolatban: »mégis, mi baj lehet velem, miért érzem folyton ezt?« A válaszokkal azonban gyakran még inkább eltávolítjuk magunkat a valóságtól, és csak mélyebbre visszük magunkat, mint hogy a cselekvéshez és a megoldáshoz közelítenénk. (…) Biztosan nem vagyunk elég izgalmasak, érdekesek és szerethetőek, és összességében képtelenek vagyunk a kapcsolódásra. (…) Ezzel mintegy elfogadjuk azt, hogy a magány a mi sorsunk”.³

Megfigyelhető, hogy azoknál válik gyakran alapélménnyé a magány, akik kisgyermekként nem kapták meg azt a figyelmet, gondoskodást és érzelmi biztonságot, amire szükségük lett volna. Nem tudnak eléggé közel kerülni másokhoz, csak felszínes kapcsolódást élnek meg, amit súlyosbít az emiatt érzett szégyen is, és inkább elrejtik önmagukat, falak mögé rejtőznek, láthatatlanok maradnak. „A magánnyal szemben gyakran tehetetlennek érezzük magunkat, pedig nagyrészt meggyőződéseinkkel, gondolatainkkal és tetteinkkel tartjuk fenn – azaz igazából mi zárjuk magunkra az ajtót. A saját részünk és felelősségünk felismerése kulcsfontosságú lehet, mivel így megadjuk azt a lehetőséget magunknak, hogy változtathassunk.”⁴

„Nálad zörgetek”

Mind a vertikális, mind a horizontális irány benne foglaltatik ebben a két szóban.
Mint oly sok krízishelyzetre, a magányra is igaz, hogy beszűkít, és nem látjuk a kiutat, nem látjuk benne az új lehetőséget.
Hogy lehet tehát a bezáruló lelki szűk-ségből kitörni?

„Az emberi élet nem determinált és nem is a számára adott feltételek határozzák meg; sokkal inkább az egyén határozza meg önmagát abban a pillanatban, amikor beletörődik az élet által felkínált lehetőségekbe, vagy éppen szembeszegül velük. Az ember tehát végső soron önmagát határozza meg: nem pusztán létezik, hanem folyamatosan döntéshelyzetben él: dönt saját létezése tartalmáról, élete következő pillanatáról. Ennek megfelelően minden emberi lény szabadságában áll egyik pillanatról a másikra megváltozni.” – fogalmaz Viktor E. Frankl⁵.

Az első lehetőségem tehát az önmagammal való kapcsolódás.

Belátom, tudok róla, azaz hajlandó vagyok tudni róla, hogy hol tartok, akár azt is, ha esetleg bajban vagyok: egyedül maradtam. Szembenézek vele. És tudomásul veszem, hogy muszáj tennem valamit magamért. Egyes szám első személyben.

„Magam is megtapasztaltam, hogy a sötét és a fény nem jelkép, hanem valóság. Kimondottan rossz testi-lelki állapotban voltam hetek vagy hónapok óta. Betegnek éreztem magam. Nem tudtam, mi bajom van. Minden sötét volt, sötétség vett körül kívül-belül. A földön feküdtem tehetetlenül. Egy látogató jött. Nem emlékszem, miről beszéltünk. Csak egy mondatára: »Az a kérdés, hogy akarsz-e élni!« (…) Semmiben sem bíztam, semmiben sem reméltem, de nem egyeztem bele a sötétségbe.” – írja Mustó Péter jezsuita. Ezt az élményét elementáris tapasztalatként élte meg. És onnantól egy huszonöt éves folyamat vette kezdetét, amikor is nem telt el egyetlen napja sem szemlélődő ima nélkül. A jezsuita lelkiségben nagyon lényeges a szemlélődésben töltött idő, amely a nem cselekvés imája. Mégis sok mindent feltár a lélek mélységeiből és rendszeres gyakorlása gyógyító. „Évekbe telt, míg kezdtem észrevenni a változást. Az első évek lelkigyakorlatai alatt általában sötétségben voltam, csak néha derült ki az ég bennem. De az arányok évről-évre változtak. Mind gyakrabban voltam derűs, csak rövid időre borult be megint. És tudtam újra nevetni.”⁶

A második lehetőség: a másik.

Egykori mentális beteg szavait idézem – ami nem azt jelenti, hogy a magány mentális betegség. Inkább arra mutatnak rá ezek a nagyon erősen személyes meglátások, hogy a saját testi-lelki épségünk és egyensúlyunk érdekében mennyire szükségünk van másokra is. „…Rádöbbentem arra, hogy ha a barátom a krízis alatt nem költözik be hozzám, akkor mi lett volna. Neki volt ideje arra, hogy velem legyen, és tulajdonképpen ezen kívül túl sok mindent nem kellett tennie. Ám ez kulcsfontosságú volt abban, hogy kilépjek a krízisből, és életemben először úgy érezzem, hogy nem igaz, hogy ez a nyavalya erősebb, mint én vagyok, és nem igaz, hogy tőlem független. Szerezhetek valamiféle kontrollt felette, és lehetek a saját életemnek az ura. Ha reálisan gondolkodunk, akkor az ember nem számíthat arra, hogy egyetlenegy barát hosszú ideig támaszt képes nyújtani, de hogyha ez nem egyetlenegy embernek a feladványa, hanem sok embernek, akkor ezt meg lehetne csinálni.”⁷ A másik támogató jelenlétének ereje tehát kulcsfontosságú tény. Ellentmondásnak tűnhet egy magányról szóló írásban, hogy támaszkodjunk másokra és akkor jobb lesz. Ez a fejezet inkább azokat kívánja megszólítani, akik maguk támaszok lehetnek. De van ebben egy csavar is: fogalmazhatnék úgy, hogy a

saját magányom elől menekülhetek előre is és próbálhatom enyhíteni másokét.

„Az a legfájdalmasabb, ha valaki nem szeretett eleget” – mondja a kortárs izlandi író, Jón Kalman Stefánsson. A kereszténység ezt pozitívan úgy fogalmazza meg: a másokért élő ember.⁸

Végül a harmadik lehetőség: felfelé tekintek.

Térjünk még vissza arra a bizonyos jó magányra. Amikor befelé és felfelé figyelek. A belső csendre, amelyet Mustó úgy ír le: belőle születik az élet. A szemlélődő megtapasztalásból fogalmaz így: „A lényeges ott nyilvánul meg számodra, ahol minden nélkülözhető lehullott. Amikor el tudod engedni azt, amihez ragaszkodsz, azért, ami fontos, akkor tisztaszívűvé válsz. A képesség, hogy kötődj, ragaszkodj, szükséges az élethez. Tanulod a kötődést, a ragaszkodást, és az élet tanít, hogy tudj elengedni és a ragaszkodásaidtól szabaddá válni.”⁹

Ez a távlat, amit megláttat, saját erőnkből aligha lehetséges. Szükségünk van egy nálunk nagyobb erőre, Aki ismeri a mélységeket és a magasságokat. A fájdalom megtapasztalása talán éppen erre a keresésre, tanulásra hív, hogy Ahhoz kapcsolódjunk, Aki minden élet forrása, Aki ott van a létezésünk legmélyén, Aki Úr a magányunk felett is.

A tanulás egy folyamat, és egész személyiségünket bele kell állítanunk, hisz ritkán élünk meg olyan csodát, hogy egyik pillanatról a másikra megoldódjon valami nehézség az életünkben. És ebben a folyamatban a leginkább azt tehetjük meg, hogy jelen vagyunk és közel engedjük – az érthetetlent, a fájdalmasat is.

Rilke gyönyörűen ír erről: „Amennyire csak tudom, arra kérem Önt, legyen türelemmel szívének minden megoldatlanságával szemben, és kísérelje meg magukat a kérdéseket szeretni, mintha elzárt szobák vagy idegen nyelven írt könyvek lennének. Ne kutasson most a feleletek után, amik nem adatnak meg Önnek, mivel most nem tudná őket élni. És erről van szó: élni mindent. Élje most a kérdéseket. Talán lassankint, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletekbe.”¹⁰

John Sean Doyle költő, jogász, aki éveken át tanított pozitív pszichológiát az Észak-Karolinai Állami Egyetemen, elkötelezett a lét iránti tisztelet és a kedvesség kultúrájának megteremtése mellett. Könyvet szentelt a pozitív tanácsoknak, amelyek többek között olyan javaslatokat is tartalmaznak, mint „Étkezz együtt, Csatlakozz, Bővítsd a látótered”.¹¹ A sort kibővíteném azzal, hogy szabad szakember segítségét is kérni, aki abban segít, hogy rálássunk önmagunkra és bátorságot merítsünk a változtatáshoz.

Ha magammal és másokkal kapcsolódni törekszem, ha tudatosan az életre szavazok, és amellett döntök, hogy „kilépjek a vízre”, kockáztassak, elhagyjam a megszokottat, már mindenképpen tettem valamit magamért.

De a legcsodálatosabb az, hogy pusztán egyetlen ilyen lépést megtéve elindultam egy olyan úton, amely mindenképpen változást hoz,

mégpedig jó változást. Már jobban látom a saját helyzetem, empatikusabbá válok, és mélyebben értem mások küzdelmeit is. Ez pedig új, értékes kapcsolatokhoz vezethet. Valódi, támogató, bensőséges kapcsolatokhoz, amelyek elűzik és legyőzik a magányt. „Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek!”

A szerző mentálhigiénés szakember. Az egyéni kísérés mellett különböző önismereti fókuszú csoportokat is vezet.

^{1 Szabó Dominik, Szili Ilona (2022). Az élettel való elégedettség. A De Jong Gierveld Magányosság Skála magyar változatának pszichometriai jellemzői, Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Pszichológiai Intézet, Budapest, Magyarország.
2 Fájdalmas ellentmondás, amit kutatások igazolnak: az online jelenlét és a közösségi oldalak csak erősítik a magány és az izoláció érzését, ezért gyakori életvezetési tanács az online jelenlét csökkentése.
3 Brunner Zsanett Anna (2019). „A magány sokszor nem a kapcsolatok, hanem a kapcsolódás hiányáról szól” – Így törhetsz ki a magány csapdájából https://pszichoforyou.hu/igy-torhetsz-ki-a-magany-csapdajabol/
4 Brunner Zsanett Anna: I.m.
5 Viktor E. Frankl (2022). Mégis mondj igent az életre! Logoterápia dióhéjban. Európa Könyvkiadó Budapest.
6 Mustó Péter SJ (2016). Megszereted, ami a tiéd. Jezsuita Kiadó Budapest.
7 Bányai, Borbála és Légmán, Anna (2011). “Amikor volt egy konkrét cél, akkor kiderült, hogy tulajdonképpen a legfontosabb elem az együttlét”: Gondos Gergő monológja (II. rész). REPLIKA
8 A kifejezés Pedro Arrupe SJ jezsuita általános rendfőnöktől származik. Somodi Imre: „A másokért élő ember” – A jezsuita nevelés társadalmi perspektívái. Egyházfórum. https://www.egyhazforum.hu/a-masokert-elo-ember/
9 Mustó Péter SJ: I.m.
10 Rainer Maria Rilke (2014). Levelek egy ifjú költőhöz: L’Harmattan Kiadó.
11 Kun Gabi (2019). A magány már társadalmi betegség – tegyél ellene!A magány már társadalmi betegség – tegyél ellene! https://nlc.hu/eletmod/20190923/magany-tarsadalom-tanacs/}