Minden út önmagunkhoz vezet – spirituális utazás a Róma Maratonon

Olvasási idő: 5 perc

Ritkán gondolunk arra, mikor elindulunk – legyen az egy reggeli futás, egy nehéz munkanap vagy egy új életszakasz –, hogy valójában hányan jönnek velünk az úton. Hogy a mindennapok monoton ritmusában – ha jól figyelünk – nemcsak a saját szívverésünket halljuk, hanem az elődeinkét is. Vajon belegondolunk-e abba, hogy a sejtjeink, a lábaink és a reflexeink hány olyan történetet hordoznak, amelyeket a felmenőink már nem tudtak kimondani, vagy nem szabadott szavakba önteniük?

Márciusban, amikor ott álltam az Örök Város macskakövein a Róma Maraton rajtjánál, a múlt és a jelen egyetlen pillanatban ért össze bennem. Mikor a célba érés után csodálkozva megkérdezték tőlem frissen megismert futó honfitársaim, hogy egyedül indultam-e neki ennek a hatalmas útnak, önkéntelenül is elmosolyodtam és zsigerből ezt válaszoltam:

„Dehogy, velem futott mind a negyvenkét kilométeren az összes ősöm, a szeretteim és az életem minden szereplője, aki idáig eljuttatott.”

Mert az út a legritkább esetben szól csak rólunk – sokkal inkább arról a láthatatlan hálóról, ami összeköt bennünket.

A hely szelleme, ami hív és megvár minket

Mindannyiunk életében vannak helyek és pillanatok (ahogy a latin nyelv illeti, genius loci), amelyek észrevétlenül tüzet gyújtanak a lelkünkben, hogy aztán évtizedeken át vezessenek, mindig csak a következő lépést megvilágítva. Nekem ez a találkozás tizenhét évesen adatott meg Rómában. Humán szakos gimnazistaként, az antik mítoszok és a keresztény teológia szerelmeseként sétáltam először az Örök Város macskaköves utcáin, tanulmányoztam a Forum Romanum titkokat őrző romjait, hallhattam II. János Pál pápát misézni virágvasárnapon és láttam az akkori Róma Maraton futóit, akik esőben, fóliatakaróba burkolózva, mégis eufórikus mosollyal az arcukon érkeztek célba. És ez az élmény mélyen megérintett valamit bennem legbelül.

Ez a belső hívás határozta meg életem minden ezt követő lépését és az elkövetkező 24 évet. Klasszika-filológiát végeztem, teológiát tanultam, majd edzői hivatásnál lehorgonyozva, idővel jógaoktatóként az emberi test csodálatos működését kutattam. Végül a mozgásban és a tiszta, emberi kapcsolódásban találtam rá mindarra, amit egész addigi életemben, a tanulmányaim és utazásaim során kerestem: önmagamra és Istenre is. De vajon miért érezzük sokan, hogy az igazi válaszokért vissza kell térnünk oda, ahonnan elindultunk? Miért van szükségünk ezekre a nagy, belső mérföldkövekre?

Ki fut bennünk? – Sejtjeinkbe zárt történetek

Hosszú ideje foglalkoztatott a kérdés, ami – úgy hiszem – sokakat elért már életük egy bizonyos pontján: mi az az indítógomb a mélyünkben, ami újra és újra arra utasít, hogy menni kell, teljesíteni kell, és nem szabad megállni? Miért nem elég sokszor a puszta fizikai jóllét és látszólag tökéletes életkörülmények a boldogsághoz, mi hajt minket túl a határainkon? Mindig is az volt az érzésem, hogy több van ennek az általános tapasztalatnak a hátterében, mint az a klisé, hogy „ilyen az emberi természet”.

A válaszokért sokszor mélyebbre kell ásnunk a saját életünknél. A Róma Maratonra való fizikai és mentális felkészülésem felkínált erre egy csodálatos lehetőséget. Apai ágon a családomban a futás- mint sport közös örökség – de valójában egy transzgenerációs túlélési stratégia tükre. A dédapám frontélményei, a nagyapám és édesapámék kényszerű költözései a téeszek között, a háború, a menekülés és a hadifogság mind egyetlen, csendes parancsba sűrűsödtek össze: erősnek kell lenni, csendben vinni a terhet, bírni a monotonitást, nem panaszkodni, és menni tovább akkor is, ha fáj.

Ismerős lehet ez a belső hang mindenki számára. Amikor a mindennapokban reflexből rákapcsolunk, mert a megállás és a pihenés bűntudatot ébreszt. Mindannyiunk sejtjeiben ott lüktet. A társadalmunk által megélt történelem ezektől a súlyos emlékektől terhes. Nincs olyan család hazánkban, amely ne élte volna meg a fent említett a tragédiákat valamilyen formában az elmúlt évszázadban.

Ahogyan ennek a témának és önmagam mélyére ástam a felkészülésem során, a hosszútávfutás számomra egy láthatatlan párbeszéddé vált az ősökkel. Ráébredtem, hogy valami egészen különleges, de teljesen törvényszerű dolog történik bennem: az állandó futással – ami természetesen a sikereket és az elismeréseket is hozta az életemben, de sosem hagyott egy pillanatra sem megállni – valójában a testem fejezte be azt a mondatot, ami az őseimnél egykor félbeszakadt. A megállíthatatlan futásomban fejeződtek ki az őseim által hozott áldozatok és fájdalmak, amelyek korábban, az ő életükben nem tudtak felszínre kerülni. Ez volt a transzgenerációs örökségem, és beszélgetéseink alapján az a tapasztalatom, hogy sok futótársamnak is.

De vajon kötelező-e sorsszerűen ismételnünk a múlt mintáit, vagy van lehetőségünk átírni őket? Megköszönve az őseinknek az értünk hozott áldozatot és hogy ilyen úton érkezett el hozzánk az élet, van lehetőségünk visszaadni a terheiket?

A múltunk terheit nem kell letagadni, de nem is kell összeroskadni alattuk.

Az igazi erő – úgy hiszem – abban rejlik, ha merünk a saját ritmusunkra váltani és erőforrássá tenni az olykor fájdalmas örökségünket.

Az erő lágy születése

Az örökölt családi minták gyakran lineárisak, teljesítményalapúak, és hajlamosak elvágni minket a saját érzéseinktől, leválasztani a saját életerőnkről. Ám a lélek – és különösen a női minőség – ciklikus, befogadó, érzékeny és kapcsolódni vágyik.

A felkészülésem és a maratonom igazi ajándéka az a finom belső átalakulás volt, amely során a hajtóerő szelíd, vezető minőséggé változott. Meg kellett tanulnom megállni, és tudatosítani: létezem és elég vagyok akkor is, ha épp nem csinálok semmit. Hatalmas segítséget jelentett számomra ezen az úton a jóga gyakorlása, ami épp ezt az egyensúlyt teremti meg: az akarni és a hagyni egyensúlyát.

Amikor a tudatosodás útján végre eljutunk oda, hogy elengedjük a láthatatlan belső mércéknek való bizonyítást, elcsendesedik a feszültség. A léptek könnyedebbé válnak, a légzés megnyugszik. A mozgás – legyen az sport, munka vagy alkotás – többé nem a múlt terheinek hordozása, hanem a jelen megélése. Egyfajta mozgó meditáció, ahol végre biztonságban vagyunk önmagunkban.

Megérkezni a jelenbe

Róma évszázados hídjai és fenséges emlékművei között futva minden kilométer egy-egy hálaadó gesztussá vált a múlt felé, és egy ígéretté a jövőnek. A célba érkezés – a tőlem elmaradhatatlan, örömteli célvonal-cigánykerékkel – nem egy pontszerző győzelem volt (noha valaha volt legjobb maratoni időmet futottam), hanem a létezés tiszta, szabad ünneplése. Egy régi, túlélői szerződés lezárása, és egy kapu megnyitása, egy új, születendő élet felé.

Mindannyian hordozunk láthatatlan batyukat, családi csendeket és kimondatlan elvárásokat, amelyek nehezek, de átdolgozva erőforrásainkká válhatnak. A kérdés az, hogy vajon merjük-e a saját tempónkat választani? Merjük-e elhinni, hogy nem kell folyamatosan bizonyítanunk ahhoz, hogy szerethetőek és értékesek legyünk?

A célvonal után mindig egy tiszta, szabad tér nyílik. Ott, ahol a lépéseink már teljesen a jelenről szólnak, ahol a múltat tisztelettel átöleljük, de már a saját utunkat járjuk. Mert a legnagyobb utazás nem a kilométerekben vagy az eredményben mérhető – hanem abban a pillanatban, amikor végre megérkezünk önmagunkhoz és megtapasztaljuk, hogy egy nagyobb egész részei vagyunk.

A szerző személyi edző, hatha jógaoktató.