Egy párkapcsolat életciklusai 3. – Gyermekünk született

Gyermekünk született, mostantól már nem csak férfi és nő, nem csak férj és feleség, hanem apa és anya, vagyis szülők lettünk. Ebben a szerepben is meg kell találnunk önmagunkat. Sokszor ez nem is olyan egyszerű, mint amilyen természetes lehetne.

A hölgyek lehet, hogy már az esküvő előtt is álmodoztak, tervezgettek, esetleg rossz minták hatására inkább szorongva gondolkodtak az anyává válásról.  Aztán, mint házaspár is elkezdünk vágyakozni, hogy a közös életünknek, szerelmünknek gyümölcse is legyen, egy kis lény, aki kettőnk testéből válik egy új Életté. Megajándékozva érezhetjük magunkat, hogy ez a csöpp csecsemő hozzánk fog kapcsolódni, a szemünkbe fog nézni, a testünket érezni, és bár ő nem tudja kimondani, mégis minden rezdülésünkre érzékenyen fog reagálni.

A születéssel a házastársak szempontjából is új szükségletek jelenhetnek meg: közösen kell felelősséget vállalniuk a gyermek iránt, egymásnak támaszává kéne válni a kimerültség idején. Ebben a fizikai és mentális fáradságban hogyan tudjuk megtalálni a közös kapcsolódást egymáshoz, hogy empatikusan átérezzük és meghallgassuk a társunk megéléseit?
Ezen közben a felmerülő új feladatokat is közösen kellene megoldanunk, mint például egy beszélni nem tudó kis lényre hangolódni, róla gondoskodni, sokszor a saját szükségleteinket háttérbe helyezve.

Az első gyermeknél minden új, nincs rutin, ezáltal sok minden bizonytalanná válhat, hogy képesek vagyunk-e rá? Amellett, hogy a gyermek születését vártuk és most örömként „kéne” megélni, mégsem érzünk mindig felhőtlen boldogságot! Mi a baj velünk? Készültünk rá, aztán vártuk kilenc hónapon keresztül. Most azonban csak fáradtak vagyunk, fásultak, emiatt a világot egy másik szemüvegen át látjuk, ezért nem tudunk önfeledten örülni. Emiatt lelkiismeret-furdalásunk is lehet, amihez újabb negatív gondolatok társulnak: azt hisszük, hogy akkor mi rossz anyák/apák vagyunk!

Bizony van néhány vetülete ennek az életszakasznak, melyekről nagy nyilvánosság előtt nem szoktunk beszélni, nem posztolunk, de ott vannak bennünk és nyomasztanak. Mit kezdünk a bennünk kavargó érzésekkel? Ki tudjuk-e mondani, ki tudjuk-e ereszteni a gőzt valakinek? Tudunk-e segítséget kérni az érzelmeink hullámvasútján? Hogyan fog újra visszatérni az intimitás az életünkbe?

A gyermek születésekor szembesülhetünk azzal, hogy egy kisgyerek mennyi áldozathozatallal, lemondással és felelősséggel jár. Erre nem lehet igazán felkészülni. Ezt meg kell élni! Rájövünk, hogy ez a kis csöppség nem csak néhány órás törődést igényel, hanem napi szinten, több mint nyolc órában ránk szorul. A vele való munka nem olyan, mint egy munkahely, ahol eleve tudjuk, hogy mi a feladatunk, tehát kompetensnek érezzük magunkat benne. Aztán, ha lejárt a munkaidő, akkor szépen hazamegyünk. A csecsemőnél idő kell az összehangolódáshoz, hogy megértsük a szükségleteit, és a hajnali kezdés ellenére négy után sem jár még le a munkaidőnk. Ezen kezdeti időszakokban felvetődhetnek olyan kérdések, hogy mennyire vagyunk érett személyiségek a feladathoz? Áldásként vagy teherként éljük most meg a gyermek érkezését? Miért nem mondta senki, hogy ez ennyi kihívással is jár? Segített volna, ha tudjuk előre? Nem valószínű.

Anyaként, az első hetek öröme mellé megérkezhet a fáradtság, amit tetézhetnek a fizikai fájdalmak – gátseb, mellgyulladás, méhösszehúzódások, vérezgetés és a hormonális változások hatásai – ezek mind beszűkíthetnek, és előfordulhat, hogy minden átmenet nélkül csak sírni tudunk. Egyszerűen ránk telepedhet egy negatív látásmód, és eszköztelennek és tehetetlennek érezzük magunkat. Figyeljünk a jelekre, mert ez esetleg szülés utáni depressziót is jelezhet, amivel jó, ha szakemberhez fordulunk! De legalább ilyen fontos az intimitás visszatéréséről is beszélgetni, újra nyitni egymás felé, mind gesztusokkal, mind testileg.

Az újdonsült apuka, akinek pár nap után a munka világában is helyt kell állnia, aggódhat feleségéért, tehetetlennek, esetleg kirekesztettnek érezheti magát. Fontos, hogy mind a ketten próbáljanak meg az érzéseikről és a valós szükségleteikről beszélni a másiknak, nem elvárásokat és minősítéseket használva:

“Nagyon fáradt vagyok, ma elég hasfájós napja volt a kicsinek, át tudnád vállalni egy órára, hogy lepihenjek?”
“A munka és az itthonlét mókuskerekéből kilépve szükségem lenne én időre. Elmehetnék egy kicsit bringázni, vagy a haverokkal találkozni egyik délután?”

Érdemes figyelni arra, hogy párkapcsolatunk a gyermek születése után is fontosabb, mint maga a gyermek, akit ajándékba kapunk egy kis időre, hogy életre neveljük és útnak indítsuk!

Ha Mi együtt, egységben át tudjuk beszélni a dolgainkat, tudunk egymástól kérni, és elfogadni, megérteni és támasz lenni, akkor az a gyermeknek is jó lesz!

De hogyan tudunk jelen lenni egymás számára, hogy közösen hozzunk áldozatokat, kisebb szeretetlépéseket azért, hogy az „Nekünk” jó legyen? „A kapcsolatunknak is joga van a kipihent énünkre!”

Igen, ez elvárásként hangzik, mégis sokat segíthet például a kezdeti kimerültség idején az, hogy akkor alszunk, amikor a kicsi is. Lehet, hogy szalad egy kicsit a lakás, de a nyugalmunk és kipihentségünk ráragad a babára. Segítség lehet, ha a lelki kikapcsolódást nem a közösségi médiában keressük, hanem egy kis elcsendesedésben, sétában vagy személyes beszélgetésben.

A másikért hozott áldozat, a lemondás a megszokott életvitelünkről, a számunkra kedves hobbinkról, szabad életünkről eleinte talán könnyen megy, de a ki nem elégített vágyak folytonos háttérbe szorítása könnyen csinálhat belőlünk mártírt: „Mindent feladtam a gyerekekért! Értük robotolok és gürizek, hogy nekik mindent megadjak, de semmi hála!”.

Ha azonban beszélgetünk róla, újra és újra az érzések és szükségletek szintjén, akkor kapcsolódunk egymáshoz, találunk közös megoldásokat, és ezek a szeretetünk kifejezését fogják jelenteni a másik számára.

Mennyivel másabb, ha azt mondjuk, hogy „fáradt vagyok, egyedül szeretnék lenni”, mint ha csak duzzogunk, és beszólogatunk a másiknak, vagy elvárjuk, hogy tudja, mire vágyunk! (Sajnos nem vagyunk gondolatolvasók!) Az első esetben a társunk tud kapcsolódni hozzánk, megérthet és támogathat, a második esetben csak tehetetlennek érzi magát, és kétségbeesik, nem érti, hogy mi van, sőt, fájhat neki a bántásunk. A kapcsolódáshoz kell az odafordulás, a szemkontaktus, és ez nem csak a kicsi babának fontos, hanem mindannyiunk számára életbe vágó! Ezért a férjünk számára is fontos, hogy ne csak a baba szükségleteit kutassuk, és elégítsük ki, hanem egymásra is tisztelettel és szeretettel figyeljünk.