„Multitasking” helyett: egyensúlyt az életünkbe!

Mielőtt választ adnánk a címben feltett kérdésre, el kell árulnunk (nagy örömmel), hogy az alábbi szöveg nem egy önálló újságcikk, hanem hamarosan megjelenő könyvünk egy részlete. A németből fordított könyvet két szerző jegyzi: Reinhardt Wurzel újságíró, terapeuta tesz fel kérdéseket és hoz példákat saját praxisából, melyekre Elisabeth Lukas pszichoterapeuta és klinikai pszichológus, Viktor E. Frankl, a logoterápia (a jelentésközpontú pszichoterápia) megalapítójának nemzetközileg elismert tanítványa válaszol. A könyv címe magyarul: A szorongástól a lelki békéig. Hamarosan olvasható!

A ritmusról beszéltünk, mely akkor törik meg, ha valamelyik ellenpólus dominálni kezd. Mint amikor napokon át túl sokáig vagyunk ébren és túl keveset alszunk. Nos, az egyoldalú táplálkozás nem könnyen emészthető, lelki értelemben véve sem, mert a rugalmasságunkat csorbítja. Aki csak a számítógép előtt kuksol, vagy csak a játékautomatánál lóg, aki már csak társaságban érzi jól magát stb., az egyoldalúan megragad valamiben, és magában hordozza a függés lehetőségét, mely vészesen elterebélyesedhet. Szellemi értelemben is igaz ez, vagyis az értelemre és az értékek érzékelésére is előnytelenül hat az egyoldalúság és a beszűkülés.

Normális, hogy mi, emberek különböző értékrendeket alakítunk ki. Sok minden lényeges az életünkben. A munka értéke is létezik – de remélhetőleg nem csak a munkáé. A család értéke is létezik – de remélhetőleg nem csak a családé. Ott vannak még a barátok, a művészet, a természet, a sport, az utazás és egyéb speciális érdeklődések.

Természetesen egyszerre csak egy értékhez kapcsolódó területtel tudunk foglalkozni, és ez teljesen rendben is van. Ha az ember a családtagjaival van együtt, akkor nekik kell szentelnie magát, és nem a munkahelyi problémák körül forognia; ha kint vagyunk a természetben, akkor a madarak csivitelését hallgassuk, és ne a gyerek iskolai ügyein gondolkozzunk.

A modern „multitasking” inkább a szétszórtság és a félig-meddig állapot jelszava, mintsem a kognitív fejlődésé.

Mindenesetre fontos, hogy a különböző értékekhez kapcsolódó területek között ingázzunk, és közben szellemileg teljesen jelen legyünk: egyszer a munkánál, egyszer a gyerekekkel közös játéknál, máskor a kirándulásnál, megint máskor az olvasásnál, és így tovább.

Az egyoldalú értékrendű emberek nem ismerik ezt az ingázást. Számukra egyetlen érték áll legfelül, az összes érték csúcsán, és minden mást ennek vetnek alá. Emiatt görcsössé válik az életmódjuk, mert mindent mereven ehhez az egyetlen legfőbb értékhez igazítanak, melyet (látszólag) folyamatosan kiszolgálnak és erősítenek.

A „workaholic”, a munkamániás megszállottja annak a gondolatnak, hogy még többet, még hatékonyabban dolgozzon. A párkapcsolat, a pihenés, az egészség háttérbe szorul. A politikai és vallási fanatikus megszállottja annak a gondolatnak, hogy pártja vagy vallása áttörően eredményes legyen, és ezért „holttesteken” gázol keresztül (beleértve a sajátját is). A családi tyúkanyóka, aki a családjában teljesedik ki egészen, állandóan a férje és a gyermekei körül forog, és elmulasztja, hogy valamennyire önálló élete is legyen.

Látjuk, hogy az egyoldalú értékrendű embereknél hiányzik a rugalmasság, és ezért nő a kényszeresség, de nem csak az: a félelem beslisszol hozzájuk a hátsó ajtón. A félelem attól, hogy az egyetlen legfőbb érték megsérülhet vagy akár el is veszhet. Igen, mi lenne akkor? Akkor a puszta kétségbeesésbe zuhannának. Mert semmi nem lenne, ami megtartaná és megvédené őket a „semmibe” történő szabadeséstől. Képzeljük el, hogy egy munkamániás nyugdíjba megy, vagy egy politikában aktív embert megfosztanak a tisztségeitől. Képzeljük el, hogy a „csak-anya” hirtelen „üres fészket” talál, mert a gyermekei kirepültek, elköltöztek. Nem csak a túl sok robotolás kínozza meg a lelket, de az értékek hiánya is; az üresség, a céltalanság és a feleslegesség, illetve a „nincs már rám szükség” érzése is megmérgezi az ember jó közérzetét, és aláássa az erejét. Néha az értékvákuum akár nagyobb rossz is lehet, mint az értékek túlzott jelenléte, amelynek már nem tudunk megfelelni.  Az érték túlzott jelenléte csak annyit kíván meg tőlünk, hogy jól tudjunk strukturálni, és tiszta prioritásokat állítsunk fel; ezzel szemben az értékvákuum, ha lehúzott minket az örvény, terápiás intézkedéseket tesz szükségessé, hogy az örvény farvizén elterebélyesedő depressziót legyőzzük.

Beszéljünk egyértelműen: mindent el lehet veszíteni! Minden földi értéket egy kis időre kapunk kölcsönbe, és valamikor mindegyik visszasüllyed a történelem homokjába.

A fiatalságunk elillan, a munkaerőnk ellankad, tulajdonaink másra szállnak, szeretett személyek elhagynak minket, meghalnak – gyorsabban vagy lassabban, mint mi magunk; címeink és tisztségeink múló dolgok… Fájjon annak, aki egy értékbe kapaszkodik, és nem tudja azt elengedni! Életének ezen egy értékén áll vagy borul a lelki stabilitásának kártyavára.

Mennyivel jobb dolguk van azon szerencséseknek, akik gazdag értékrendet mondhatnak magukénak. Akiknek van gyakorlatuk abban, hogy néha máshová helyezzék a hangsúlyokat, valamint figyelmesen és odaadóan lavírozzanak az értékeik között. Munkaidőben a munkájuknak szentelik magukat, szeretteik körében az emberi találkozásoknak, barkácsolásnál a kreativitásuknak, zenehallgatás közben pedig a hangok fellegében repkednek – és amikor egyes értékeket képtelenség kibontakoztatni, mert betegek lesznek vagy munkaképtelenek, esetleg megsüketülnek, és nem tudják már befogadni a zenét, akkor is megmaradnak számukra a szép kapcsolatok és a barkácsolás gyümölcsöző percei. A lelki stabilitásukból nem lehet olyan könnyen kibillenteni őket, az elmúlástól való félelem nem gyülemlik fel bennük annyira, hogy depressziót okozna. Igaznak tűnik az a bölcs mondat, miszerint: „Azok az értékek, melyekhez tartjuk magunkat, tartanak meg minket.” Éppen olyankor, amikor egzisztenciális gondjaink vannak, vagy nehéz búcsúkat, illetve veszteségeket élünk meg, akkor a megmaradt értékekhez való kötődés tart fenn a vízen. Egyoldalú és szegényes értékrendnél nem marad már más érték, és így kétségbe esik az érintett. […]

Értékeinket ápolni kell, időről időre kifényesíteni, de nem szabad őket az égig magasztalni, mert itt a földön ezek jelentik számunkra a megtartó erőt, a biztonsági hálót.