Gyermekünk született! Az öröm győz vagy a fáradtság és az aggodalom?

Az elmúlt évek során számos fiatal, kisgyerekes párral beszélgettem és azt tapasztaltam, hogy van néhány területe ennek az életszakasznak, melyekről nagy nyilvánosság előtt nem beszélünk, nem posztolunk, de ott vannak bennünk és nyomasztanak.

A gyermek születése rengeteg változást hoz az életünkbe.

Talán soha még ilyen erősen nem jelent meg az életünkben az áldozat, a lemondás, a felelősség. Mennyire vagyunk érett személyiségek a feladathoz? Áldás vagy teher a gyermek érkezése? Mit kezdünk a bennünk kavargó érzésekkel? Ki tudjuk-e mondani, ventilálni? Ha igen, kinek? Tudunk-e segítséget kérni az érzelmeink hullámvasútján?

Persze meghatározó, hogy milyen a személyiségünk, miként tudunk ráhangolódni erre az új helyzetre. Az első hetek öröme, hogy gyermekünk született, egyszerűen eltűnhet vagy háttérbe szorulhat a fáradtság, a fizikai fájdalmak – gátseb, mellgyulladás, méhösszehúzódás, vérezgetés stb. – és a hormonális változások hatásai miatt.

A gyermek áldás, ajándék. A születését, jelenlétét a családban örömként „kéne” megélni. Mégsem érzünk mindig felhőtlen boldogságot! Vártunk rá, aztán készültünk rá kilenc hónapon keresztül. Most azonban csak fáradtak vagyunk, fásultak (figyeljünk a jelekre, mert ez esetleg szülés után depresszió jele is lehet, amivel jó, ha szakemberhez fordulunk), emiatt a világot egy másik szemüvegen át látjuk, ezért nem tudunk önfeledten örülni. Lelkiismeretfurdalásunk is lehet, amihez újabb negatív gondolatok társulnak: azt hisszük, hogy akkor mi rossz anyák/apák vagyunk!

Az az érzés is felmerül, hogy mindenki másnak könnyebb, mint nekünk. Vagy más biztos ügyesebb, hiszen az ő gyereke már átalussza az éjszakát, csak eszik és alszik, ráadásul ő még a fodrászhoz is eljut hetente. Nekünk meg még pisilni sincs időnk elmenni, nemhogy a körmünket megcsináltatni, vagy akár csak a hajunkat megfésülni.

Vajon eléggé ismerjük magunkat? Nevén tudjuk nevezni az érzéseinket, azt, hogy mire van igazából szükségünk?

Ha ezeket meg tudjuk fogalmazni, az nagyon sokat segíthet abban, hogy ne csússzon félre a kommunikációnk a párunkkal. Néhány tipikus hiba, amibe könnyű belecsúszni: kigondoljuk, hogy neki mi lenne jó, de tévedünk; bosszankodunk, hogy miért nem találja ki magától, hogy mi esne jól nekünk; a férj szeretne segíteni, és jó problémamegoldóként mondja a tippjeit, hogy mit miként kéne átszervezni. Pedig a feleség csak azt szerette volna, hogy megértse, most neki mi fáj, miért van sírógörcse, vagy egyszerűen csak egy ölelésre vágyik! A férj sokszor tehetetlennek érzi magát – a másik fájdalmát néha nehezebb megélni, hiszen segíteni szeretnénk neki!

Aztán jó, ha tudjuk, hogy mi tud kikapcsolni, mi az, ami feltölt, amiből erőt meríthetünk? Ez lehet bármilyen hobbi, amire az időt biztosítani tudjuk egymásnak! Mi kell ahhoz, hogy a munkából hazatérő férjünket szeretettel tudjuk fogadni? Ő minek örülne? Tudunk-e segítséget kérni és elfogadni? Mennyire vagyunk aggódóak?

Miért fontosak ezek a kérdések? Mert igenis lemerül néha az akkumulátor! Elfáradunk, kimerülünk, és nincs erőnk feltétel nélkül szeretni a gyerekünket, mosolygósan várni a férjünket, vagy a munkából hazatérve, a munkahelyi feszültségeket nem ráterhelni a családra. Ilyenkor tudunk-e, merünk-e segítséget kérni gyerekvigyázásban vagy takarításban, ebédrendelésben, hogy legyen közös, egymásra fordított időnk? Ha igen, akkor mivel töltjük az így nyert időnket? Chat-kapcsolatra vagy elmegyünk egyet sétálni, fodrászhoz, vagy csak egy órát teázunk/sörözünk a barátokkal? Kinek mi jelent töltődést… Az biztos, hogy

akkor tudunk jelen lenni a párunk és a gyerekünk számára, ha néha kilépünk, és nem csak robot üzemmódban dolgozunk, mosunk, főzünk, takarítunk.

Ha ezt nem tesszük, könnyen belecsúszunk egy mártírszerepbe: „Mindent feladtam a gyerekekért! Értetek robotolok és gürizek, hogy nektek mindent megadjak, de semmi hála!”.

Nekem sokat segített az a mondat, hogy a „Gyereknek joga van a kipihent szülőhöz!”. Ez elsőre félreérthető lehet: ez most egy újabb elvárás, megfelelés?! Nem az. Én ennek köszönhetően mertem újragondolni a fontossági sorrendeket. Ez mindenkinek más. Nálam ez azt jelentette, hogy akkor tudok türelmes és kiegyensúlyozott lenni, ha eleget alszom. Itt nem az a lényeg, hogy a gyerek átalussza-e az éjszakát, hanem hogy én is időben lefekszem, sőt néha délután is relaxálok egy kicsit, amikor ő is alszik. A takarítást vele együtt is csinálhatom, de pihenni csak akkor tudok, amikor ő is! Minden külső segítséget érdemes volt számba venni, főleg az elején: nagyszülők, testvérek, barátok, egyetemisták, ételrendelés, takarítónő, Otthon Segítünk Alapítvány, pótnagyi, keresztszülők, kinek mi fér bele. Aztán szép lassan egymásra hangolódunk, összerázódunk, mint család. Rutint szerzünk, a gyerek is fejlődik. Sokkal kiegyensúlyozottabb volt a hangulatom, ha a kapcsolataim nyugodtak voltak, és nem a lakás csillogott. De persze ebben is különbözőek vagyunk. Jó, ha erről a házastársunkkal közösen tudunk ötletelni. Most például a home office-ban sok feleség feszültségként élte meg, hogy ne zavarja a párját munka közben a síró gyerekkel, de nem örültek, ha a férjük beszaladt, hogy a „síró gyerek – kiborult anya” helyzetben tanácsot adjon a feleségének, hogy mit csináljon. Maximum megérteni lehet ilyenkor vagy átvenni a gyereket, de az nem segít, ha „csípőből megmondjuk a tutit”. Apaként is egyre jobban ráérezhetünk, hogy miként tudunk mi is kapcsolódni a kicsihez, ne csak arra várjunk, mikor majd beszélni tud. Egyre jobban látjuk, hogy mi az, amiben mi tudjuk a feleségünket tehermentesíteni.

Minden változás (gyerekszületés, munkába visszaállás, óvoda, iskola, kamaszkor stb.) az életünkben változást fog eredményezni. Hogy vagyok én ezzel? Észreveszem, ha merülőben van az akkumulátor? Tudom kommunikálni a jó és rossz érzéseimet egyaránt? A kommunikációnkban megmarad-e a tisztelet, a másikra figyelés, a kölcsönösség?