„Nagy gyerek nagy gond”? – kamaszok és szülők I.

Álljon itt Ranschburg Jenő egy gondolata, ahol nagyon érzékenyen leírja, hogy ugyan érzelmileg nehéz, de fontos dolgoknak kell megtörténnie a gyermekben ahhoz, hogy önálló gondolkodásra és szabadságra ébredjen:

„Évekkel ezelőtt a fiam odajött hozzám, és azt mondta: »Apu, van egy nagy problémám, segíts megoldani!« Ilyenkor az ember kihúzza magát – hát nem hiába vagyok pszichológus, a tizenéves fiam hozzám fordul a gondjaival! Ez nagy dolog! Meg is próbáltam valami használható megoldást ajánlani. A gyerek elgondolkodott: »Igen apu, ez jó. De… ezért és ezért nem használható. « Hát van benne valami, mondok egy másikat. Megint ugyanaz jött: »Igen, apu, ez is jó, de…« Ilyenkor az ember már nyel egyet. Harmadikat már nehéz, a legtöbb szülő ezt nem is vállalja. Én még egy harmadikat is vállaltam. Természetesen ugyanaz a válasz jött: »Igen, de…«. Aztán a gyerek megköszönte szépen, hátat fordított, és a hátából sütött a gúny. »Tessék! Ennyit érnek az ősök!« És én tudtam, hogy ez kell neki: bizonyíték arra, hogy mindannak, amit rólam kicsi fiú korában gondolt, a kilencven százaléka nem igaz. Hogy egy esendő ember vagyok. Neki kellenek erre a bizonyítékok, hogy önmagává tudjon válni. A szülők nagyon nehezen viselik azt a folyamatot, amikor a gyerekük szemében leértékelődnek, pedig ez elkerülhetetlen, mert azon a magas szinten, ahol a gyerek minket korábban elképzelt, nem lehet az életet leélni. Egyértelműen értékvesztésnek kell történnie, hogy ne alulról fölfelé kelljen ránk néznie, hanem egy síkban legyen a tekintetünk.”

Nem maradhatunk piedesztálra emelve, nem nekünk kell mindent megoldani, és főleg nem kontrollálni. Nem könnyű ezt kiengedni a kezünkből. Azonban, ha életre szeretnénk nevelni, akkor – sokat beszélgetve a döntéseik esetleges következményeiről –

szép lassan feladatokat, lehetőséget, teret, „szárnyat” kell nekik adni, hogy megtalálják a saját megoldásaikat.

Lehet, hogy mi jobban tudnánk, a tapasztalatunk, bölcsességünk alapján tálcán nyújtva a megoldásokat, de mint a fenti példa mutatja, nem az kell nekik.

„Igaz ugyan, hogy sűrűsödnek a szülő-gyerek konfliktusok a sok házimunka, a házi feladat, a szoba rendetlensége, a harsogó zene, a személyes külső (haj- és ruhaviselet) és a hazatérési időpontok kérdéseiben. A szülők és gyerekeik belső értékrendje és magatartásformája mégis jobban hasonlít egymásra, mint a gyerekeké és barátaiké (akkor is, ha külső jellemzőkkel nem akarnak kilógni kortársaik közül)” – állítja kutatások alapján Vekerdy Tamás.

Hangolódásunk első gondolatát dr. John Townsend Kamaszhatárok című könyve inspirálta:

„Emlékezzünk arra, hogy mi is voltunk kamaszok!” Könnyen elfelejtjük, hogy milyenek voltunk. Pedig gyermekünknek ebben az életszakaszában leginkább olyan szülőre van szüksége, aki együtt érez vele, és megérti a kamaszkori küzdelmeit. Ha felidézzük magunkban a szüleinkkel való kapcsolatunkat, az érzelmi hullámzásainkat, akkor emlékeink belátással és bölcsességgel ruháznak fel minket, és akkor jobban megértjük, gyermekünknek mire van szüksége. Arról nem is beszélve, hogy mindez reményt adhat a reménytelenségben, hogy felelősségteljes felnőtté fog válni – hiszen mi is azok lettünk!

Gondolj vissza arra, hogy Te milyen kamasz voltál!

Milyen volt a kapcsolatod szüleiddel?

Mit szerettél, ha mondtak, és mi volt az, ami nagyon idegesített?

Ha lehetőséged van rá, beszélgess azokról az időkről, emlékekről a szüleiddel!

Folytassuk a külső változásokkal: a kamasz számára talán ezek a legnehezebben megélhető, önmaguk elfogadását leginkább nehezítő tényezők. Megpróbálhatnám leírni, hogy mit él meg egy kamasz, ha belenéz a tükörbe, de nálam sokkal érzékletesebben leírta ezt már Janikovszky Éva Egy kamasz monológja a tükör előtt című novellájában. A hormonális hatásoknak köszönhető változások: a pattanások, a szőrzet megjelenése, a végtagok megnyúlása – és ehhez adódik még a környezet által adott visszajelzések nem mindig pozitív hatása. Ebben mi tudunk nekik segíteni, mert bizony nem mindegy, hogy milyen visszajelzéseket kapnak.

Gondolj bele, hogy ha te néznél a tükörbe, és nagyon nem lennél elégedett az ott látott képpel, akkor milyen mondatnak örülnél?

Valószínűleg nem hinnéd el, ha azt mondanák, hogy te vagy a leggyönyörűbb teremtés a Földön.

Ha azonban értő figyelemmel és megértéssel, empátiával fordulnak feléd, még párbeszéd is kialakulhat a hajviselésről, a pattanásos bőr kezeléséről, a ruhaviseletről?

Abszolút rendjén való, hogy a kamasz kísérletezik, próbálja megtalálni a stílusát. Ebben is segíthetjük, ha együtt vásárolunk – közben nem kritizáljuk –, vagy valamilyen jól megtervezett program keretében tanulja meg, mi illik hozzá, és mi nem (pl. Pure Fashion – „tiszta szív, tiszta divat”). Jó megoldás lehet az is, ha „beépített” segítőkön keresztül juttatunk el gyermekünknek információt. Ha teljesen magára hagyjuk, akkor csak a kortársakra és az internetre tud támaszkodni.

Vekerdy Tamás szerint

a kamaszok azok az értékek szerint fognak végül választani, amelyek beépültek addigi életük során – úgyszólván fogantatásuktól mostanáig.

Ugyanis a kamaszt csak kamaszkora előtt lehet és kell nevelni, azután már csak, mint egy jó tréner, kell jelen lennünk. A jó edző pedig elengedi a sportolót, hogy most már egyedül ugorjon, egyedül lengjen – és azért még ott áll mögötte, mellette, és mielőtt lezuhanna, el tudja kapni egy mozdulattal.

Amit tehát az első tíz évben beletettünk a nevelésükbe, az ott van bennük, csak most átépítés miatt átmenetileg nem látható. Ha támogatóan jelen tudunk maradni, és a párbeszéd megmarad közöttünk, akkor a renoválás után egy csodálatos pillangó fog előbújni!

Hol és hogyan tudunk jelen lenni a számukra?

Parancsszóra egy kamasszal nem lehet beszélgetni. Jó lehet azonban erre az étkezőasztal kötetlen hangulata. Persze a család változatos életritmusa miatt nehéz összehangolni, de érdemes rá törekedni, mert evés közben könnyebben nyílnak meg, jönnek elő őket érdeklő témák. Arról nem is beszélve, hogy ezzel elősegíthetjük az egészséges étkezést és a rendszeres táplálkozást – ez ebben az életkorban könnyen elcsúszhat, testképzavar léphet fel vagy egyszerűen egészségtelen ételeket ennének szívesebben. Kutatások is igazolják, hogy a közös étkezés védőfaktort jelenthet a szerhasználatok ellen, és segítheti mentális jólétüket.

Nem egyszerű azonban megszervezni a közös étkezést, vagy bevonni az étel elkészítésébe a gyerekeket.

Nálatok milyen nehezítő tényezők vannak? A gyerekek időbeosztása okoz nehézséget? Egy-egy gyerekünk mellé is érdemes odaülni, amikor épp külön eszik: van erre időm? Az étkezésen kívül még mikor tudunk beszélgetni a gyerekeinkkel?

Egy kisgyerekkel még bármiről, bármikor tudunk beszélni: csacsog, be nem áll a szája. Egy kamasszal már nem ilyen egyszerű. Nagy nyitottságot igényel tőlünk, hogy készek legyünk rá, néha akár extrém időben is: éjjel, esetleg hajnalban vagy a kocsiban kettesben utazva.

Hogyan éljük meg azt, amikor hazajön az iskolából, és mi örömmel fogadnánk, ő viszont csak morog egyet az orra alatt, és elvonul a szobájába? Nehezen!

Ha rögtön utána szaladunk, akkor valószínűleg zárt ajtókat találunk: „Hagyjál!”

A „Hogy vagy?” kérdésre csak a „Jól vagyok!” vagy „Nincs semmi” választ kapjuk.

Legjobb, ha empatikusan megjegyezzük: „Látom, valami nagyon rosszul érintett”, majd csendben várunk. Nem faggatózunk! Akkor talán elkezd beszélni.

Persze nehezítő tényezők lehetnek – ha sok kis testvér veszi körül, ha én magam is rossz passzban vagyok, ha nincs időm rá, a tehetetlenség érzéséről nem is beszélve… Vagyis adódik olyan, hogy nem jön össze!

Olykor mégis jobb, ha idővel bekopogunk a szobájába: elhívjuk egy sétára, esetleg bevásárlásra – utóbbi jó alkalmat teremt, hogy ketten legyünk az autóban. Fontos, hogy érezze: érdekel a problémája, fontos számunkra!

Ha problémája megérint minket, és azt gondoljuk, hogy mivel mi már éltünk át ilyet (emlékszünk, milyen volt ez nekünk kamaszként), mi már tudjuk a megoldást… Mielőtt meg is mondanánk, álljunk meg egy pillanatra!

Ő tényleg erre vágyik? Ha problémánk van, mi arra vágyunk, hogy megmondják a megoldást, vagy inkább csak arra, hogy meghallgassanak?