Mit súg Isten az anyák fülébe? Ajánló személyes élményekkel fűszerezve

Olvasási idő: 5 perc

Egy négy és fél éves kislány és egy másfél éves kisfiú édesanyja vagyok.

Tavaly év elején részt vettem az Új Város szervezésében egy anyukáknak szóló, 9 hetes online „kurzuson”, mely nagyon érdekes volt, ugyanis Éline Landon: Kimerült anyáknak – 9 hét feltöltődés Istennel című könyv egyes fejezeteit olvastuk el, és beszéltük át hétről hétre Fogarasiné Pusztai Virág mentálhiginés szakemberrel, illetve mi anyukák egymással. A könyv gondolatait párhuzamba állítottuk az anyaságunkkal és a saját Isten-kapcsolatunkkal . A találkozók hetente egyszer zajlottak az online térben, de a 9 hét végén egy személyes találkozóra is sor került az Új Város Kiadó irodájában.  Azt gondolom, hogy igazán érdemes ezt a könyvet elolvasni. Azóta már más anyukának is ajánlottam, valakinek kölcsön is adtam, és bevallom, kacérkodom vele, hogy újra leveszem a könyvespolcomról, és így, bő egy év elteltével újraolvasom.

A személyes találkozó alkalmával szemet vetettem még két másik kötetre. Az egyik Raffaele Arigliani Nevelés stressz nélkül című könyve volt, melyben már a borító grafikájában, mely Szabóné Jánossy Kinga munkája, Jánossy Zsófi grafikájának felhasználásával, magamra ismertem, és szerintem nemcsak én, de sok kisgyerekes szülő így van ezzel. Érdekelt, hogyan lehet egyáltalán stressz nélkül nevelni. Először már maga a cím is kissé megfoghatatlan volt számomra, és titokzatosnak tűnt, de aztán elolvastam a könyvet, és nem azt mondom, hogy most már minden gond nélkül megy, de a történetekhez nagyon is tudtam kapcsolódni, és már az is pozitív érzést keltett bennem, hogy bizony nemcsak én/mi küzdök/küzdünk kisgyerekes szülőkként hasonló kérdésekkel, hanem más családok/párok is.

Nemrégiben a “Mit súg Isten az anyák fülébe?” című könyvet vettem le a polcról. Na, mondom , mit súg? – erre én is kíváncsi vagyok, mit tud nekem adni ez a kötet. Először kicsit szkeptikus voltam vele, de aztán pozitívan csalódtam. Tegnap fejeztem be a gyerekeim alvásidejében, annyira friss az élmény. Hana Pinknerová cseh írónő elbeszélt történetei, és Forgách Ildikó fordítása által olyan történetekbe keveredhetünk, amelyek nemcsak szívet melengetőek, de olykor-olykor megmosolyogtatóak is, anyaként mi is sok ilyen helyzetet átélünk, és ha olykor kilátástalannak is tűnnek egyes esetek, és nem értjük a miértjét, esetleg csak később nyer értelmet, ne feledjük el, hogy az adott helyzetben is van, aki segít, ha hozzá fordulunk.

Különlegessége a könyvnek, hogy a fő fejezetek a lakás egyes részeire vannak osztva: előszoba, gyerekszoba, konyha, fürdőszoba, nappali, hálószoba. A szerző tabuk nélkül ír mindenről. Már az indítás is erős:

Meglátogatja egy gyermek nélküli barátnője, és bevallja, hogy irigyli, hogy ő szabadabban mehet ide-oda, nem függ senkitől és semmitől és elgondolkodik, hogy ő tényleg ezt akarta-e, az anyasággal járó nehézségeket, feladatokat, kötöttségeket…, mire a barátnője megszólal:

– Ha tudnád, hogy irigyellek! (…)

– Tudod, az előbb én is azon gondolkodtam, hogy mennyire irigyellek… (…)

“Aztán kicsit sírtunk, kicsit nevettünk, és mindketten tudtuk, hogy mindenki arra vágyik leginkább, amije nincs. Szeretjük egymást és támogatjuk egymást belső harcainkban.” (13-14. oldal)

Szót ejt a gyerekekkel való misére járásról, amiben szerintem majdnem minden kisgyerekes szülő magára ismer (én mindenképpen…), majd az ezzel kapcsolatos hezitálásáról, hogy ennek így van-e egyáltalán értelme. A fejezet végére megkapjuk a választ is, ami egy idősebb hölgytől érkezik, a templomi kórusból.

Vagy amikor lett egy kis szabadideje, hirtelen azt se tudja, mit csináljon, mihez kezdjen. Ehhez nagyon tudtam kapcsolódni. Hirtelen eszembe jutott, hogy karácsony napján a család többi tagja elment egy ünnepi ebédre egy rokonhoz, én pedig, mivel beteg voltam, itthon maradtam. Egyszerre az jutott eszembe, mi az, amit most meg tudnék csinálni egyedül, ahelyett, hogy pihennék. És annyi minden eszembe jutott!
Emlékszem, amikor a nagyobbik kislányunk először aludt a nagyszüleinél. Amikor férjem elvitte (pár utcával arrébb), egyszer csak elsírtam magam. Az apukája kérdezte tőlem, hogy most mi a baj, miért sírok. „Mert olyan üres a lakás nélküle!” – feleltem neki könnyeimen keresztül. Erre elnevette magát, és megölelt.

De ír arról is, hogyan tudott hálát adni a kotrógépekért, melyek miatt először rettenetesen dühös volt, valamint a fúró és a porszívó esetéről, ami végül mosolyt csalt az arcára. Ebben a fejezetben meg is jegyzi, hogy „(…) vannak helyzetek, amikor csak rajtunk áll: feldühödünk, megsértjük a partnerünket és összeveszünk, vagy elnevetjük magunkat, ami a párunkat is nevetésre készteti, és még sokáig emlékezhetünk a vicces helyzetre, amit átéltünk. Van, hogy egy rövidke pillanat elég, hogy mindkét nézőpontból kiértékeljem a helyzetet. Tragikusan akarom felfogni, vagy komikusan. Rajtam múlik, mi fog következni. Csakis rajtam múlik, hogy a nyugalmat, vagy a harcot választom. Lehet, hogy még nem mindig sikerül, de már tudom, hogy mit szeretnék” (116. oldal) – ez egy nagyon motiváló rész volt számomra, mert én is tudok sokszor lobbanékony lenni, és bizony megmondani, ha valami nem tetszik, és ebből nem mindig jó sül ki.

^{Szántó Cecílila műve}

Majd két barátnőjéről ír, akik zsörtölődnek, és nem veszik észre, hogy a férjük és a gyerekeik csak jót akartak, csak a szeretetüket akarták kifejezni feléjük. „Hogy lehet ezt nem érteni? Hiszen elszalasztottak egy lehetőséget, hogy elfogadják a felkínált szeretetet. Egyenesen elutasították azt.” (119. oldal) Magába nézve persze rájön, hogy az ő férje is többször felajánlotta, hogy segít neki a házimunkában, de ő mindig elutasította, mindent egyedül akart elvégezni. Visszautasította a szeretetének kinyilvánítását. Ez is ennek a fejezetnek a címe, hogy: „A szeretetet nem szabad visszautasítani”. (117. o.)

^{A cikk szerzője a 32. Szent István Könyvhéten az Új Város pavilonja előtt}

Továbbá rám külön pozitívumként hatott, hogy elismeri, hogy ő is van, hogy olykor őrlődik anyaként. Például, hogy: saját magára mikor lesz ideje (újra)?! (Vagy korábban: „De hogyan összpontosítsak a saját gondolataimra, ha folyton másokét kell véleményeznem?” 89. oldal) Szerintem ez már minden anyában felvetődött, de már az is sokszor lelkiismeret-furdalást okoz, hogy ezt egyáltalán bevalljuk magunknak, nemhogy másoknak, vagy hogy egyáltalán le merjük írni. Mert mit gondolnak majd rólunk? Milyen anya az, akiben ilyen egyáltan felmerül? Hana kendőzetlenül ír erről is az utolsó fejezetben. És ettől, hogy az Isten-kapcsolata mellett őszintén beszél az anyasága nehézségeiről is, ettől is lesz az egész könyv annyira emberi. Én azt gondolom, hogy még biztosan elő fogom venni újra.

Ezeket a könyveket is meg lehet rendelni webshopunkból!