Ökoválság: tények és remények

A világ fokozatosan ébredt rá, hogy jelenlegi, eszményinek tekintett „jóléti” életformája – melyből valójában az emberiségnek csak töredéke részesül, bár nagyon sokak számára jelent vágyott ideált –, hosszabb távon fenntarthatatlan. Ennek a hosszabb időtávnak már jó része eltelt, így napjainkban már a válságjelenségeknél tartunk.

okovalsag-tenyek-es-remenyek

Tényleg bajban van a világ?

 

Az aggasztó helyzetértékelést szerteágazó és fokozatosan pontosodó tudományos elemzések támasztják alá, melyek a hétköznapi ember számára sokszor nehezen követhetők, ráadásul ezért manipulációra is alkalmasak, vagy pedig sokan ilyesmit sejtenek mögöttük. Két jelenség azért akad, ami elég nyilvánvalóvá teszi a hozzá nem értő ember számára is, hogy „baj van”: az egyik a klímakrízis egyre inkább érezhető hatásai, a másik a különféle szennyezések problémája. Ezek azonban valóban inkább jelenségek, melyek mögött bonyolultabb, viszont veszélyes és nehezen leküzdhető folyamatok rejlenek.

 

Csak példaként említve néhányat: az üvegházhatású gázok feldúsulása a légkörben közvetlenül nem érzékelhető, csak hatásaiban, azonban ezt az összefüggést „el kell hinni” a tudósoknak, és ezért könnyű is vitatni; a kibocsátás maga pedig sok esetben nem feltűnő (tehát nem mindenkinek világos, hogy melyik tevékenységével éppen mennyire járul hozzá). A tengerpartokat elborító műanyagszemét ma már a nyaralók számára is feltűnő; az óceáni „plasztikszigetek” létének felfedezéséhez már olyan ismeretekre volt szükség, amelyek nem állnak bárkinek rendelkezésére; a mikroműanyagok feldúsulására az élővizekben pedig a tudomány is csak néhány éve ébredt rá – szabad szemmel ezek nem láthatók, és pontos hatásukat sem ismerjük még.

 

A talajok világszerte romló állapota a maga vészjósló mértékében inkább kutatók – biológusok, vegyészek, agrár- és környezetvédelmi szakemberek – számára kézzelfogható gond, egyes részterületei pedig globális tényezők átlátását és értelmezésének képességét igénylik. Az is közrejátszik ebben, hogy

a jóléti társadalmakban – nálunk is – pár nemzedék alatt az emberek nagyon nagy része elvesztette a kapcsolatát a földdel, a mezőgazdasági munkával.

De említhetnénk a biológiai sokféleség vagy a magaslégköri ózonréteg pusztulásának összetett és a hétköznapi ember számára nehezen átlátható problémáit is.

 

Összefoglalóan elmondhatjuk: az emberiség egyre inkább felismeri, hogy gond van a környezetben. Viszont egy hétköznapi ember számára nehéz felmérni az egyes problémák súlyát, megragadni a lényegét és meglátni, mit tehet ellenük – pedig mindenkinek cselekednie kell, mert a problémák a mi igényeink kielégítési módjából fakadnak.

 

 

Sokszínű megoldási kísérletek

 

A reagálók egyre nagyobb része komolyan veszi a gondokat és megoldást keres rájuk. Sokan vannak, akik a technikában bíznak, amely eddig minden feladatot megoldott – mondják –, és most is ezt várják tőle. A politika iránt elkötelezettek akár valódi felelősségérzetből, akár saját pozíciójuk és fontosságuk védelmében azt kommunikálják, hogy a megszokott politikai, igazgatási eszközökkel megoldhatók a problémák, ezért rájuk – a politikusokra – kell hagynia a társadalomnak, hogy kezeljék azokat. Kétségtelen, hogy a válság felismerése óta létrejött egy környezetvédelmi szakpolitika, mely – e téren szakképzett embereket helyzetbe hozva (de azért sokszor erősen ellenőrizve és korlátozva is őket) – fel tud mutatni bizonyos eredményeket a krízishelyzetek kezelésében. Maga az ehhez szükséges képzés, a környezetvédelemmel foglalkozó szakemberréteg megjelenése is tekinthető egy külön választípusnak. Hasonló a gazdasági szereplők hozzáállása is, akik saját szerepük súlyát felismerve, illetve a fogyasztói igényekre reagálva – végül is piacuk megtartása érdekében – igyekeznek a környezeti gondokra adott válaszaikat – melyek olykor valódiak, máskor kérdésesek vagy felületesek – megfelelőnek és elégségesnek feltüntetni.

 

 

Mindezeket a válaszpróbálkozásokat nevezhetjük intézményesnek és bizonyos értelemben hagyományosnak. Léteznek azonban az eddigi struktúráktól független, alternatív kezdeményezések, a „zöld” mozgalmak különféle fajtái is. Az intézményes megoldások hívei ezeknek gyakran hajlamosak „izgágaságot”, utópisztikus jelleget felróni. Mások azért nem bíznak az alulról építkező mozgalmakban, mert úgy vélik, hogy az egyéni vagy helyi kezdeményezések jóindulatúak ugyan, de nem jelentenek valódi megoldást.

 

A civil mozgalmak egy része gyakran valóban abból indul ki, hogy a hagyományos intézményi megoldások leszerepeltek, bebizonyították alkalmatlanságukat az újszerű kihívások kezelésére. Ezért néhány mozgalom radikális megoldásokat sürget, olykor türelmetlenül és nem igazán átgondoltan. Másoknak viszont inkább az a felismerése, hogy a kisléptékű, közösségi, ember-ember kapcsolatokra épülő kezdeményezések, bár nem kecsegtetnek azonnali és átütő globális eredményekkel, viszont legalább egy területen, a szemléletformálásban éppenséggel a leghatékonyabbnak bizonyulnak; márpedig ennek változása nélkül nem várhatók valódi eredmények a környezeti válság megoldásában.

A civil mozgalmak is meg akarják tehát változtatni a világot, de elsősorban abból kiindulva, hogy sokak gondolkodásmódjának megváltozása néhányakéból indul ki.

Vannak olyanok is, akiket sokkol a kemény és pár évtizede még nem sejtett igazság – világhasználatunk jelenlegi módjának fenntarthatatlansága –, és kétségbeesnek vagy elkeserednek, mert nem tudják elképzelni, hogy másképp éljenek, vagy azt, hogy az emberiség még visszafordulhat a jelen helyzetből.

 

Egyesek még mindig tagadni próbálják a problémát vagy elbagatellizálni a jelentőségét, és ennek érdekében részletekbe, illetve – általában ilyenekre épülő – alternatív elméletekbe kapaszkodnak. Körükben gyakran tapasztalt reakció, hogy megpróbálják „leleplezni az összeesküvést”, vagyis kimutatni, hogy az egyre összefüggőbb bizonyítékok láncolata valójában mesterséges konstrukció, és az emberekkel való elhitetésük rejtett érdekeket szolgál. Nem ritka az sem, hogy felszínes érvekkel (például: nincs is globális felmelegedés, hiszen itt most épp hidegebb van a szokásosnál) nevetségessé próbálják tenni a figyelmeztetéseket. Mások „visszatámadnak” – ugyanis támadásnak értékelik a fenyegető tények feltárását, és ezért a feltáróikat próbálják „ártalmatlanítani”.

 

 

Mit tehet hozzá a megoldáshoz az Egyház?

 

Krisztus egyháza annak tudatában él, hogy Isten jó hírt akar közvetíteni általa a világnak, mely megoldást jelent az emberi lét legkülönbözőbb gondjaira. Természetes tehát, hogy az emberiség fenntarthatatlan életmódja miatti aggodalmát tapasztalva az egyház is igyekszik bekapcsolódni a környezetért vállalt felelősségbe. A legfontosabb az egység, amely a világi és az egyházi kezdeményezések között fennáll, de azért azonosíthatunk néhány sajátos hozzájárulást is, melyek a keresztény törekvésekre, a teremtésvédelemre jellemzőek.

 

 

Az egyik legkorábbi sajátosság – melyet már II. János Pál, sőt VI. Pál pápa megnyilatkozásaiban is felfedezhetünk – annak a hangsúlyozása, hogy nem technikai és nem szűkkörű problémáról van szó, hanem az egész embert érintő döntésről. „A környezeti válság erkölcsi kérdés” – mondta II. János Pál pápa 1990-ben. Ennek kiterjesztése, amit Ferenc pápa különösen hangsúlyoz, hogy „minden összefügg mindennel” – ezért javasol ő a Laudato si’ enciklikában „átfogó ökológiát”. Az enciklika másik kulcsfogalma az „ökológiai megtérés”, mely egyrészt a keresztények számára Krisztussal való találkozásuk minden következményének érvényesítését jelenti a többi létezőkkel fennálló kapcsolataikban, másrészt a kereszténységnek azt a tapasztalatát kínálja fel a világnak, hogy lehetséges az ember életében radikális és örömteli fordulat, mely lényegi életszemlélet- és életmódváltással jár.

A keresztények legsajátosabb hozzájárulása a környezeti katasztrófa visszafordításához talán a remény lehet, mely abból a hitükből fakad, hogy a teremtésnek és benne az embernek van – nála nagyobb, rajta messze túlmutató – távlata.

Ezért, bár lehetségesek tragédiák és veszteségek, mégis érdemes nekirugaszkodni a megoldásnak, mert nem vagyunk egyedül, és van egy cél, amelyet el kell érnünk és el fogunk érni. Az „új ég és új föld” Isten ajándéka lesz, mégis számít az eljöveteléhez, hogy a jelenlegi földön hogyan élünk és az égre hogyan tekintünk.

 

Felmerülhet a kérdés, hogy az egyház intézmény vagy mozgalom módjára van-e jelen ezekben az erőfeszítésekben? Van a kereszténységnek egy komoly intézmény-jellege: a katolikus egyház a legnagyobb „hálózattal” rendelkező globális szervezet – igaz, a céljai sajátosak, de ezt az egyetemes testvériséget a globális problémák megoldásához is fel tudja kínálni. Ugyanakkor nagyon fontos és igaz, amit II. János Pál mondott 1998 pünkösdjén Rómában, a lelkiségi mozgalmak első alkalommal összehívott képviselőinek: „Az Egyház maga is mozgalom.” Ismerjük a mozgalmi lét erejét. Mi is hiszünk abban és igyekszünk meggyőződéssel élni azt a valóságot, hogy sokak szemléletváltozása néhányakéval kezdődik: az örömteli új élet, mely a szükséges lemondásoktól sem riad vissza és bátortalanodik el, a leginkább meggyőző módon a személyes tanúságtételen keresztül terjed és hív meg sokakat.

 

 

Fotó: Ria Sopala, Dominic Wunderlich és inspirexpressmiami / pixabay

Forrás: A cikk eredetileg az Új Város 2019/5 számában jelent meg,

Legújabb könyveink: