Nem születtünk szülőnek!

Hol is kezdődik a szülővé válás folyamata? Már a gondolatnál, a vágynál, amikor először beszélünk arról, hogy gyermeket szeretnénk? De lehetne-e ezt a Gondviselésre bízni? Vagy mindent kiszámíthatóan, bebiztosítottan kell megtervezni? Pont ennek a tervezhetőségnek a bizonytalansága okoz nagyon sok szorongást és félelmet, hogy mikor, hány, és milyen gyereket szeretnénk? Van persze, akinek spontán, gyorsan érkezik a gyermekáldás, és vannak, akik évekig várnak rá! Nekik plusz teherként jön még a társadalmi/rokoni nyomás, hogy mikor lesz már gyereketek. Bennük meg a kérdés, hogy alkalmas vagyok-e az apaságra/anyaságra, ha nem akar jönni a gyerek? Nehéz ezekről a fájdalmakról szeretettel és megértéssel beszélni. A legfájóbb, ha azt kapják, hogy „engedjétek el” a baba utáni vágyatokat. Ezt az érzést, fájdalmat nekik kell megélni, feldolgozni és a miért helyett a hogyanra keresniük a választ, nem pedig a „jó tanács”-ra hallgatva, parancsra elengedni ezt a nagyon is erős vágyat!

A folyamatnak már egy konkrétabb része, amikor már jön a baba. A gyermek várásának kilenc hónapja is egy hangolódó időszak. Megélni, hogy növekszik valaki a nő testében, aki kettőnk szerelméből fogant. Ez egy óriási csoda.

Az első harmad kezdeti rosszullétére is, még ha a kismama számára ez olykor nem feltétlenül kellemes, szükség van. Egyfelől bizonyosság, hogy minden rendben alakul, hiszen a hormonok működnek, másfelől pedig segít ráhangolódni, hogy ez nem egy mindig kellemes és számunkra kényelmes feladat lesz. A leendő apának lehetősége van a jelenlétével, támogatásával a szeretetét kifejezni. Ilyenkor lehet arról beszélgetni, hogy kezdetben a férj nem tud mindent úgy megélni, mint a nő, pl. szülni, szoptatni, de már most beszélhetnek arról, hogy majd miként tudják kifejezni a szükségleteiket, kéréseiket egymás felé. Ezzel elejét lehet venni annak, hogy a férj kirekesztve érezze magát az anya–gyerek szimbiózisból.

A középső három hónap, amikor már nincs rosszullét, és még a hasunk sem túl nagy. Ez az öröm és a boldogság előképe: együtt érzékeljük társunkkal a kis pocaklakó mozgásait, elkezdünk neki mesélni, énekelni. Megindul egy mélyebb hangolódás, kapcsolódás a babához.

A harmadik trimeszter már megint a nehéz súlyok, mozgási korlátozottság kereteit adja, ehhez jön még a várakozás izgalma, hogy mikor is fog érkezni, mindent összekészítettünk-e, minden rendben megy-e majd? A férj csodálatos türelemről tehet tanúbizonyságot azzal, hogy elviseli felesége hormonális változások miatti kedélyingadozását, és pocakjának köszönhetően rossz alvásától érzékenyebb, ingerlékenyebb voltát.

Mindez a 9 hónap készülődés kell ahhoz, hogy mire a szülőszobára megérkezünk, addigra legalább egy kicsit tudatosuljon, hogy egy új családtag érkezik, aki már most elkezdte fenekestül felfordítani a kényelmünket, megszokott életvitelünket, és rengeteg öröm mellett bizony sok váratlan helyzetet és komfortzónánkból való kilépést fog kikövetelni tőlünk.

A szülés fájdalma minden nőnek más és más. Ha bírjuk, érdemes átélni, úgy ahogy jön, bár tény, hogy ma már elérhető a gerincérzéstelenítés is, de nem véletlenül ilyen a szülés. A fájdalmak hullámait anya és gyermek együtt élik át, egymást segítve.

Hormonális szempontból is jó, ha hagyhatjuk, hogy a maga természetes folyamatában történjen minden,

de persze egészségügyi okok miatt szükség lehet császármetszésre.

Az itt leírt folyamatoknak mind spontán, a maga természetes módján kéne zajlaniuk, de mégis rengeteg félelem, szorongás lehet a várandósság, majd a szülés, és a gyereknevelés során. Egyfelől alkat kérdése, hogy szorongó vagyok-e, de az is igaz, hogy tucatnyi szakirodalom, rémtörténet és sztori érhet el minket, amik a még ismeretlen helyzetről további szorongásokat tudnak bennünk elindítani. Mivel minden várandósság és szülés egyedi, ezért érdemes kihagyni a rémtörténetek hallgatását és olvasását. Törekedjünk megélni a jelen pillanatot, és ne azon aggódjunk, hogy mi volt, vagy mi lesz.

Az első gyerek várásakor csökkentheti a feszültségünket, ha egy kicsit jobban megismerjük a ránk váró folyamatokat. Ilyen lehetőség pl. a kismamatorna. Itt a test fitten tartása mellett a helyes légzéstechnikákat is el lehet sajátítani, amire a szülésnél nagy szükség lehet. Aztán a legtöbb kórházban lehetőség van megismerkedni a helyszínnel, szülésznővel/bábával, alternatív szülési lehetőségekkel.

A szülés természetességében benne van egy csomó lehetőség, amire nem lehet előre gondolni, felkészülni! A rugalmasságunk szükséges az új és újabb helyzetek fogadására. Igen, lehetnek váratlan helyzetek! A hit, hogy „Isten a tenyerén” hordoz és „minden a javunkra válik” sokat segíthet, akkor is, ha az adott pillanatban nem látom az értelmét.

A többórás vajúdás után megszületik a gyermekünk. Kimerülten és fáradtan, de boldogan mellre tehetjük. Éljük meg minden pillanatát ennek az aranyórának! Azonban, ha a gyermek vagy az anya egészsége úgy kívánja, akkor fontosabb, hogy az ő állapotuk biztosítva legyen. Lehet, hogy ez a pillanat hiányozni fog, de nem ezen múlik a kapcsolódásunk egymással!

A másik ilyen lelkiismereti kérdés a szoptatás tud lenni az anyáknál. Csodálatos táplálék egy csecsemőnek az anyatej, és mielőtt teljesen feladnánk, bátran kérjünk szoptatási tanácsot szakembertől! Fiatal anyuka klienseimnél gyakran előfordult, hogy

annyiféle – néha egymásnak ellentmondó – tanácsot kaptak rokonoktól, barátoktól, hogy teljesen befeszültek a megfelelésbe, és már csak sírni tudtak, de szoptatni nem.

A baba szopása olyan ősi reflex, hogy ha nincs akadályozva (pl. letapadt nyelvfék), akkor nagyon hamar ráérez, de annyi oka lehet annak, hogy nem könnyen megy a szoptatás. Ettől még nem vagyok rosszabb anya. A mellgyulladás már sokkal nehezebb dolog, ilyenkor nagyon fájdalmas is lehet a szoptatás, és jobb, ha szakember is ránéz!

Ezen első hetek öröme ellenére, a fáradtság és a fizika fájdalmak – gátseb, mellgyulladás, méhösszehúzódás, vérezgetés stb. – és a hormonális változások nagyon érzékennyé, érzelmileg labilissá tudják tenni az édesanyát! A gyermekágyi depresszióra figyelni kell! Nem véletlenül hat hét a gyermekágy. Régen ebben a másfél hónapban különleges bánásmódban részesültek az anyák. Ma is, ha van nagymama, jön és segít, esetleg ebédet hoznak a barátok – régen komatálnak hívták – ezzel könnyítve a ház körüli munkát a kismamának.

Minden külső segítség jól jön az elején, aztán szép lassan egymásra hangolódik anya és gyerek. De előfordul, hogy egy kicsit döcögősen megy az egymásra találás. Mit élünk meg ilyenkor anyaként? Miként segíthetünk feleségünknek? Apaként hogyan élem meg, hogy a gyermek most több idejét leköti a feleségemnek? Ezekről majd a következő cikkemben írok.