Öröm vagy üröm? Hogyan álljunk szülőként a gyermekeink házasságához?

Már hat éve, hogy egy atyával közösen házasságra felkészítő csoportokat tartunk azon fiatalok számára, akik szeretnének elköteleződni Isten színe előtt. Azóta annyi változás történt a mi életünkben is, hogy idén augusztusban már a második lányunk készül az esküvőjére, és az elsőnél hamarosan érkezik az unokánk is. Így a jegyeseket segítve és rájuk hangolódva, de a szülői oldalt is megélve idén januártól beépítettünk a találkozások végére egy örömszülős alkalmat. Ennek kapcsán született meg bennem a gondolat, hogy a csoportos beszélgetések nyomán és saját gyermekeink leválásának tapasztalatai alapján arra reflektáljak, hogy mik lehetnek az örömök és a nehézségek ebben a szülői életszakaszban.

Tévedés ne essék, nem az esküvői szervezési feladatok leosztását szeretném górcső alá venni, bár annak is vannak dinamikái, amik előre jelzik, hogy hol kéne még jobban megélni a határokat, és megtalálni az arany középutat.

A kulcs a kommunikációban van, mind az ifjú pár, mind a szülők részéről.

Ehhez azonban tisztában kell lennünk (nekünk szülőknek is) az otthonról, a felmenőinktől hozott sémákkal, kommunikációs mintázatainkkal. Például hallottunk olyanról, hogy a fiatalok – ránézve szüleik kapcsolatára – észrevették, hogy a problémákat szőnyeg alá söpörték, vagy a nemek közötti versengés, esetleg alá-fölé rendeltség jellemezte őket vagy passzív-agresszív volt a kommunikációjuk. Tudunk-e mi is segítséget kérni a gyerekektől  vagy elfogadni? A családban számíthatunk-e egymásra, vagy inkább a barátokra, esetleg egyikre sem, mert nincs közösségünk? Ezt nagyon fontosnak tartjuk nemcsak a fiataloknak átadni, mert a mai világban nagyon könnyen szétsodródik a pár a munka és a gyerekek adta feladatokban. Ezekről a kérdésekről sosem késő beszélni, akár 23-30-40 év házasság után is megéri. Fontos, mert ami tudatossá válik, amire van rálátásunk – és nem csak zsigerileg reagálunk adott helyzetekre –, azokon tudunk változtatni.

A házasságra való felkészülés valódi célja tehát elsősorban nem az a bizonyos nagy nap, hanem ami utána jön. Lehet fejleszteni a kommunikációnkat, a konfliktuskezelési módszereinket, vagy meg lehet tanulni beszélni a szexualitásról és ennek a közös intim nyelvének a kialakításáról? Mennyire figyelünk oda a másik érzelmi (nem csak a szexuális!) szükségleteire és azok kielégítésére? Feszültséget tud okozni a közös pénzkezelés – szülőkről leválva! – kialakítása, de bizony a kütyühasználat is, ha nem egyeztetjük és alakítjuk ki a számunkra komfortos kereteket.

Szülőként hogyan éljük meg gyermekink kapcsolatát, önállósodását, és miként halljuk azt a mondatot, hogy „ Ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz.” (Ter 2,24)? A

„Milyen érzések vannak ezzel kapcsolatosan bennük?”

kérdésünkre a válaszok: Öröm – látva gyermekeik boldogságát. Hála – hogy révbe értek, és jó párt találtak. De lehet Bizonytalanság, Aggódás, Szorongás – akár őket féltve, akár magukat, hogy mi lesz most velük, főleg, ha az egy szem vagy épp az utolsó gyermekük repült ki?

Természetesen a gyerekek jó része már egyetem idején is elköltözött otthonról – lehet, hogy azt sem volt könnyű szülőként megélni –, de az esküvő még egy újabb nehézség lehet. Akiknél a házasságot csak a gyerekek tartották össze, ők arra szerződtek, hogy tisztességgel felnevelik a gyerekeket, de most szülői szerepvesztés történik. Ha nem ápolták az évek során a házastársi szerepüket, akkor most az anya és apa között felszínre kerülhetnek olyan alapvető párkapcsolati problémák, amelyekre a gyerekekre való fókuszálás miatt nem jutott figyelem. Az „elsorvadt” szerepek újra működésbe hozhatók, ha tudatosul a szülőkben, hogy nekik még néhány évtizedet együtt kellene élniük – és jó lenne azt boldogan élni! Ehhez lehet külső segítséget kell kérni, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy fel lehet eleveníteni a kapcsolati pozitívumokat, egymás felé lehet fordulni, közös célokat, új hobbikat találni, amikről eddig a gyerekek miatt le kellett mondani. Mi például elkezdtünk közösen sportolni, napi fél óra napindító és esti záró beszélgetést biztosítani egymásnak, de közös kirándulások és utazások is segítik a szép élmények gyűjtését! Öreg fejjel is létre lehet hozni hasonló élethelyzetben levő párokból házas csoportot, baráti közösséget, mert ez nem csak a fiataloknak ajánlott, hanem nekünk szülőknek is! Illetve ki lehet alakítani egyéni hobbit is vagy feleleveníteni régi barátságokat.

Segíthet a gyermekeinkre hangolódásban, ha

felidézzük, hogy nekünk milyen volt az esküvőre készülés, és milyen volt a saját és párunk szüleivel való kapcsolat!

Az örömszülős alkalmon lehetőséget adunk ezeket átgondolni, és akinek ott van a gyereke is, vele párbeszédet is kezdhetnek arról, hogy kinek mi esett jól vagy mi nem. Fontos, hogy halljuk meg és vegyük figyelembe egymás érzéseit és szükségleteit. Például lehet, hogy nekem annak idején jól esett, hogy mindent a szüleim intéztek, mert nem is akartam vagy tudtam volna beleszólni, hiszen ők adták a pénzt. Most viszont a gyermekünknek lehet, hogy más elképzelése van. Nyitottak vagyunk-e, meghalljuk-e őket, vagy ragaszkodunk a saját elképzeléseinkhez, és mivel mi adjuk a pénzt, ezért nekik sem engedünk beleszólást, ahogy egykor mi is ezt kaptuk? Tudunk-e szabadok lenni a rokoni „formális” elvárásoktól –  ami igazából talán a saját elvárásunk? Emiatt, vagy akár a gyerekünk választottja miatt, illetve a saját igazunkhoz való ragaszkodás végett esetleg eltávolodunk a saját gyerekünktől? Azzal, hogy kivonulok, és még az esküvőre sem megyek el, csak magunk alatt vágjuk a fát! Vagy a fiatalok sokallnak be és mennek el „Kukutyinba” esküvőt tartani két tanú jelenlétében. Mindkettőre van példa sajnos! Olyan jó lenne megtalálni az arany középutat – leendő unokáink érdekében is.

Az útra engedés talán legnehezebb része, hogy

megtaláljuk az egyensúlyt a jelenlét és beleszólás között.

Már egyetemistaként is, de házasként még inkább nem lehet elvárható, hogy napi szinten beszámoljon a gyerekünk az életéről, amit szülőként még könnyen értékelünk, véleményezünk, esetleg még tanácsokkal is ellátjuk. Vagyis kontroll alatt tartjuk, megakadályozva abban, hogy felelősséget vállaljon a saját döntéseiért. Ezzel azt érhetjük el, hogy önállótlan, tehetetlen emberré váljon! A gyerekeink szeretnek minket, de ha érzelmileg zsaroljuk őket, olyan terhet rakunk rájuk a folyamatos lelkiismeret-furdalás érzetével, hogy az a párkapcsolatukra is rátelepedhet. Aztán igazolhatjuk magunkat, hogy lám, mi megmondtuk!
Tényleg ezt szeretnénk?

A gyerekeknek, ha fájdalmas is ez a lépés, mégis határozottan meg kell húzni a határvonalat, hiszen ők most már egy új család, és fontos, hogy egymást támogassák, egységben legyenek! Szülőként pedig igyekezzünk pozitívan megélni, hogy gyermekünk életképes felnőtt lett, és büszkék lehetünk rá, hogy fontos szerepünk volt abban, hogy idáig eljutott.