Hogyan őrizzük meg az önállóságunkat a házasságban?

Az önállóság elvesztésétől való félelem a házasságban különböző tényezőkből fakadhat, például a nemi szerepekkel kapcsolatos hagyományos elvárásokból, amelyek miatt a nők alárendelt helyzetbe kerülhetnek, vagy a gyermekkori és fiatalkori önállóság tapasztalatából, amely hatással lehet arra, hogyan kezelik az emberek a függetlenséget felnőtt kapcsolataikban.

Sok társadalomban hagyományosan kizárólag a férfiakat tekintik családfenntartóknak, ami anyagi kontrollhoz és visszaélésekhez vezethet. Egyes kultúrák burkoltan még támogatják is ezt a fajta ellenőrzést, megerősítve ezzel a nők pénzügyi függőségét.

Ha valaki egy korábbi kapcsolatában függőségi helyzetbe került, félhet attól, hogy újra hasonló helyzet alakul ki. Ebből pedig stressz, szorongás, párkapcsolati konfliktusok származhatnak, mert az egyik fél elnyomottnak érzi magát.  Ha pedig attól tart valaki, hogy elveszíti élete felett a kontrollt, ez alááshatja önbecsülését és magabiztosságát.

A félelem az egyik alapvető érzelem, amelynek evolúciós szerepe kulcsfontosságú az egyéni túlélés és védekezés szempontjából. Olyan velünk született védekezési mechanizmus, amely az emberi evolúcióban gyökerezik. Amikor azonban mindent áthat, és akadályozza a mindennapi működésünket, érdemes pszichológushoz fordulni és feltárni a minket megbénító félelemnek az okait és gyökereit . A szakember hatékony technikákat javasolhat a félelem megfelelőbb kezelésére.

Az önállóság alatt azt a képességet értjük, hogy az egyén képes önállóan döntéseket hozni és cselekedni a saját meggyőződései, értékei és vágyai alapján. Három alapvető összetevője van: az öntudatosság (a saját érzelmek, gondolatok és szükségletek megértésének képessége, valamint annak felismerése, hogy a külső környezet hogyan befolyásolja ezeket); a spontaneitás (vagyis az a képesség, hogy valaki önmagát hitelesen és természetesen fejezi ki, anélkül, hogy túlzottan befolyásolná a társadalmi nyomás vagy elvárás); végül az intimitás (azaz mély és fontos kapcsolatok kialakítása másokkal úgy, hogy közben a személy megőrzi saját identitását és függetlenségét).

Az önállóság alapvető pszichológiai feltétele az egyéni jólétnek, mivel lehetővé teszi, hogy magabiztosan irányítsuk életünk minden aspektusát, és elégedettek legyünk döntéseinkkel.

Hadd meséljek el egy történetet egy fiatal nőről, Annáról, aki mindig is nagyra tartotta az önállóságát. Férje, Giulio kedves és tisztességes férfi, az esküvő után Annán mégis egyre jobban eluralkodott az attól való félelem, hogy elveszti a személyiségét és a függetlenségét a házasságban. Ezek az érzések érzelmi visszahúzódást váltottak ki belőle, és elkezdett eltávolodni a férjétől. Egyre növekvő szorongása miatt Anna pszichológushoz fordult segítségért.

Annát gyermekkorában a szülei mindig arra bátorították, hogy legyen minél önállóbb a feladatai elvégzésében, és arra tanították, hogy legyen független. A korábbi párkapcsolataiban sajnos kontrollvesztés és érzelmi függőség alakult ki, amely mély érzelmi sebeket hagyott rajta. Anna rájött, hogy az önállóság hiányának érzése nem a férje viselkedéséből fakadt, hanem abból, hogy ő maga nehezen tudta meghatározni a kapcsolati távolságait és határait. Egyszerűen hagynia kellett volna, hogy az lehessen, aki valójában: felnőtt nő, aki dolgozik és friss házas. Azonban súlyos és nyomasztó gondolatok töltötték el az elméjét, komoly szenvedést okozva neki.

Így ki is alakult egy ördögi kör: irracionális gondolatok jutottak az eszébe, és az elméjén eluralkodott a félelem, amely váratlan helyzetekben tört rá, és ebből következett a védekező viselkedés. Mario Di Pietro olasz pszichológus az irracionális gondolatokat öt kategóriába sorolja:

• Kötelességkényszer, például: „A férjemnek minden pillanatban boldognak kell lennie.” Ez a hozzáállás gyakran idegességet és stresszt okoz, ha az elvárások nem teljesülnek.
• Az elviselhetetlenség érzete, vagyis amikor az elménkben túlhangsúlyozzuk egy helyzet vagy személy negatív aspektusait, például ezzel a gondolattal: „Nem tudom elviselni, hogy kritizálsz.”
• Kemény ítélkezés önmagunk vagy mások felett, olyan dolgok miatt, amelynek gyakran alig van alapja, mégis a szégyen és az alkalmatlanság érzete tölt el minket.
• Katasztrofizáló gondolatok, amelyekkel egy helyzetet sokkal rosszabbnak képzelünk, mint amilyen valójában, például: „Ha megbukom ezen a vizsgán, az egész életemnek vége.”
• Függőségi gondolatok, például: „Szükségem van mindenki elismerésére ahhoz, hogy boldog legyek.” Ez bizonytalansághoz és másoktól való függéshez vezet.

Idővel a pszichológus segítségével Anna elkezdte felismerni az irracionális gondolatait, magabiztosabbá és elégedettebbé vált a házasságában, valamint tudatosabbá vált a félelmeinek eredetével kapcsolatban. Nőtt az önbecsülése, és az önállóság elvesztésétől való félelme jelentősen csökkent. Végül kiteljesedett nőként talált újból önmagára.