Ruha teszi a papot? – A Corpus Christi című filmről

Daniel egy fiatal srác, aki gondatlanságból elkövetett emberölésért kiszabott büntetését tölti egy javítóintézetben, ahol Tomasz atya szárnyai alatt rátalál hitére és kiszabadulva egy vágya van csak, hogy pap legyen. Ez büntetett előélete miatt azonban nem lehetséges. Menekülve az erőszakos múltja elől, Daniel egy kis faluba vetődik, ahol papnak adja ki magát. ,,Pap vagy? Hol a kolláréd? – hangzik az elején a kérdés. Ebben a történetben pedig tényleg a ruha teszi az embert. Daniel életében a jó álruha felszabadít valamit, ami nagyon mélyen belőle fakad. Egy másik, bűnöző szerepből jön és ez az új álca teszi lehetővé számára, hogy meglelje a kettő között, saját, addig talán nem is tapasztalt emberségét.

Elsőre humorosnak tűnhet az alapsztori, de a készítők egyáltalán nem erre helyezték a hangsúlyt. Így a kérdés sem az lesz, hogy meddig lehet hazudni egy közösségnek, hanem hogy lehet-e békére találni, legyen bármennyire is nehéz a kereszt, amit hordozunk. A főszereplő erőszakos múltja és annak villanásai erős kontrasztban állnak az angyali arccal éneklő pap képével. És pont bűnös múltja révén tud egyre közelebb kerülni Istenhez és saját lelkén is könnyítve veti bele magát a közösség életébe, akarva-akaratlanul is belekeveredve politikai és hatalmi játszmákba.

A közösség ahová érkezik éppen egy autóbaleset hat áldozatát gyászolja, közben kiközösítve a szerintük hibás vezető özvegyét. A gyász új és friss perspektíváját ajánlja fel Daniel, kissé szokatlan módszereivel, az emberek mellett állva közvetíti Istennek, mit éreznek a gyászolók. Ebből is származik a film egyik legerősebb képsora, melyben egy édesapa üvölti bele minden fájdalmát káromkodva a kamerába. Daniel tekintetében pedig szuggesztíven ott vibrálnak a múlt árnyai és az Isten felé való vágyódása. Sokszor prédikációi közben nem is lehet eldönteni, ez most az ő személyes Istennek mondott imádsága vagy a szentbeszéd része. Viszont gondolatai ettől függetlenül is érvényesek. Mert a prófétai tudattal élő, tisztulni vágyó emberek sosem elsősorban maguk, hanem más embertársaik útját egyengetik.

Főszereplőnk, ahogyan sorra oldja fel a közösségben a gyászból fakadó haragot és gyűlölködést, szembesítve az embereket saját álszentségeikkel, egyre inkább kezdi utolérni saját hazugsága és egyre inkább válik nyilvánvalóvá a vég. A film egy pontján az idős plébános kimondja: ,,A gyónás nem elég.” És tényleg nem az, ezt igazolja a film is.

Isten kegyelme mellé kell még a képesség önmagammal szemben is a megbocsátásra. Ezt a bűnbánatot és megbocsátást és ennek ígéretét újítja meg Daniel a hívekben.

Daniel szerepében Bartosz Bielenia hitelesen alakítja a bűnei elől menekülő, hinni és szabadulni vágyó embert. Szuggesztív tekintete az egész vásznat átjárja és még jóval a film vége után is velünk marad. A film fényképezése tökéletesen visszaadja a kelet-európai kis falvak egyszerű szürkeségét, a homály és a fény kontrasztja és szimbolikája így még jobban érvényesül is benne. Ezt a fajta fénysugarat, a film zenéje egészíti ki, melyben a feszült és monoton vibráló hangok mögött fel-fel sejlenek a templomi orgona megnyugtató dallamai.

A film egyházképe ellentétes érzelmeket keltett. Volt, aki szerint az egyház itt megmutatott arca a kereszténység javát szolgálja, de olyan is akadt, aki ezt az arcot zsarnokinak és korruptnak látta. Jan Komasa, a film rendezője egyik interjújában el is mondta szerinte azért lehetséges ez, mert „a film teret enged annak, hogy mindenki maga gondolhassa végig a viszonyát a hittel, az egyházzal, a spiritualitással”.

A film pedig ezen szabadságot minden kockájával és éles váltásaival is igazolja. Az egyik jelenetben még a gyűlölt özvegy házának falán lévő szajha graffiti látszódik, a következőn viszont maga Daniel, aki éppen az Oltáriszentséget tartja fel és töri meg a hívek előtt. Ilyen erős kontextusba helyezi Danielt is a történet, hogy még jobban kihangsúlyozza: van, amikor bűneink sodornak minket közelebb Istenhez.

Sokan félrevezetőnek tartják a filmet, mert azt sugallja, hogy a papi hatalom a közösségből ered, nem pedig az apostoli örökösödés szerinti, püspöki felszenteltségből. Valóban szét kell-e ezt választani? Hiszen látjuk, hogy a papi szerep és a hiteles lelkipásztor személye nem mindig esik egybe. Hiszen még saját hitünket is képesek vagyunk összetéveszteni annak látszatával. A jó keretei között pedig észrevétlenül bele lehet süppedni a rosszba, mely jelen esetben a jó kiüresedése, formasággá válása. Daniel figurája pedig ezt a formát tölti meg újra hittel és emberséggel.

A Corpus Christi nem egy könnyű alkotás. Tükröt állít, mégpedig olyat, melybe igazán kényelmetlen belenézni. Nyíltan beszél a vallásos közegek Istennel való viszonyáról, szentségeiről és álszentségeiről, megbélyegzésről, gyászról és kimondatlan dolgaink, bűneink súlyáról. Közben pedig kritikus, az egyházzal, az emberrel, de mindezt úgy, hogy nem kérdőjelez meg vallási és emberi alapokat, hanem minden kontextusával csak megerősíti ezeket.

A cikk a nemzetközi Teens projekt keretében készült.

https://www.youtube.com/watch?v=_OQcxI6H5Vw