Túl messze? Túl közel? Az én határai a párkapcsolatban

Egy fagyos téli napon egy barlangban talál menedéket egy csapat sündisznó. Szorosan összebújnak, hogy védjék magukat a hidegtől, de a tüskéik miatt rövidesen kénytelenek egy kis távolságot tartani egymástól. Amikor a hidegben megint megpróbálnak összesimulni, fájdalmat okoznak egymásnak.

Többször is megismétlődik a közeledési kísérlet, egészen addig, amíg meg nem találják a helyes távolságot, amelyet megtartva fel is tudnak melegedni, de nem szúrják meg egymást. Schopenhauer sündisznó-dilemmája a megfelelő közelségről elgondolkoztat, és a pár tagjai közti teret juttatja eszünkbe.

Mi a helyes távolság egy párkapcsolatban? Ez a kérdés elvezet a határok rendkívül fontos témájához. Ha a kapcsolatban nem állítunk fel határokat, rosszul fogjuk érezni magunkat. A szellemi vagy érzelmi határok segítenek megérteni, hogy mik a saját vágyaink vagy szükségleteink és segítik a megkülönböztetést: annak megértését, hogy mi az, ami nem a mi igényünk, hanem a párunké. Határok nélkül nem tudjuk magunkat megismerni, zűrzavar támad: nem látunk tisztán, hogy ki vagyok én és ki a másik.

Ezen a területen a legtöbb nehézség az életünk első éveire tehető szeparációs folyamathoz köthető. Ebben az időszakban a kisgyermek egy természetes függő viszonyból, az anyával való szimbiózisból szükségszerűen eljut egy független énig.

Ha valami nem működik jól ebben a folyamatban, annak következményei kihatnak a felnőtt életre: az illető nem tudja majd meghúzni a határokat, és nehézségei lesznek, hogy felismerje, mi az ő vágya, és mi a másik emberé. Ez szimbiózist teremthet a kapcsolataiban, a párkapcsolatban is: a pár két tagja úgy működik, mintha egy személy lennének, és mindegyikük megcsinálja azt, amit a másik nem végez el.

Gyakran halljuk: „Elosztottuk a feladatokat, és nálunk ez így jól működik.” Ez egy élhető stratégia lehetne, amennyiben a feladatok nem válnának olyan csapdává, ahonnan nincs kiút.

Az összeolvadással fémjelzett kapcsolatban mindegyik fél alábecsüli a saját szerepeit, a másikra támaszkodik, és lemond önmagáról, hogy ne kelljen konfrontálódnia. Mi történne, ha bármilyen okból egy nap egyikük váratlanul „felébredne az összeolvadás varázslatából”? Veszélybe kerülne a szimbiózist fenntartó hatalmi egyensúly, és válsághelyzet alakulna ki.

Roberto Berrini neurológus és Gianni Cambiaso pszichológus „szimbiotikus párokról” beszélnek: ebben a szimbiózisban nem ismerik a veszekedés fogalmát, ahogy az egyéni vélemények és vágyak egymásnak feszülését sem. Az ilyen párok esetében szélsőségesen lecsökken a párbeszéd esélye és elsorvad a kreativitás.

A partnerek olyanok, mint két kisgyermek, kölcsönösen megnyugtatják egymást: bármennyire is ellentmondásos ez, egyikük bizonytalansága a másik fél számára a biztonság forrása lesz.

A különbözőség és a viszonyítás hiánya következtében ellaposodik az érzelmi világuk, és csökken köztük az intimitás, ideértve a szexualitást is.

Az állandó biztonság és védelem iránti igény hátráltatja, hogy egy érettebb kapcsolati dimenzióba jusson a pár.

Természetesen vannak olyan egzisztenciális helyzetek, amikor normálisnak tekinthető a másiktól való függés, például, ha egyikük megbetegszik. A függés önmagában még nem kóros állapot abban az esetben, ha megvalósul a másik fél „tudatos elengedése”, teljes bizalommal. Tehát én egy adott szituációban azt a döntést hozom, hogy függök a másiktól – mert ezt megengedi a köztünk fennálló kapocs.

Mi különbözteti meg egymástól a kóros és az egészséges függő viszonyt? Kórosnak tekintjük, ha tudat alatt lemondunk magunkról vagy önmagunk egy fontos részéről, és ezzel gátoljuk a hiteles és mély kapcsolatot. Az egészséges függőség alapvető jellemzője ezzel szemben az a tény, hogy a pár tagjai – amikor szeretnének – be-, illetve ki tudnak lépni a teljes összeolvadásból.

Pont, ahogyan Schopenhauer sündisznói esetében: megpróbálom megkeresni a partnerrel való megfelelő távolságot – amely hozzásegít, hogy kapcsolatban legyünk, de nem vagyunk olyan közel, hogy a „tüskéinkkel” önkéntelenül fájdalmat okozzunk egymásnak.

„Szeretlek, mert szükségem van rád” – halljuk sokszor. A párok viszont bölcsen kitűzhetik célul azt, amit Khalil Gibran írt A próféta című művében, a házasságra utalva:

„Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék: legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között. (…) Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.”