Segítség, idegesít a párom!

Megesik, hogy épp a párunk kezd el minket a leginkább idegesíteni, vajon miért történik ez? Talán a bosszankodás és a szenvedély kéz a kézben járnak? Amikor beleszeretünk valakibe, hajlamosak vagyunk idealizálni őt. Így kezdetben semmi sem bosszant minket a párunkkal kapcsolatban, és csak a pozitív tulajdonságaira koncentrálunk. Minden együtt töltött pillanat különlegesnek tűnik, és csodálatos érzéssel tölt el minket a kialakult összhang. Az ismerkedés maga élvezetet és érzelmeket kelt bennünk és a különbségeket sokszor nem is vesszük figyelembe. Ezekkel az érzésekkel eltelve egyszerűbb kedvesnek, türelmesnek és megbocsátónak lenni.

Később, legyen szó akár rövidebb, akár egy életen át tartó kapcsolatról, az udvarlás könnyedsége sokszor a feledés homályába vész. Megszokjuk egymást, és a hétköznapi élet átveheti az uralmat a kapcsolatunk felett. Ez a változás hasznos, mert szilárd kapcsolatot tudunk így építeni; valamint meghaladjuk az udvarlás kezdeti szakaszait, amikor még teljesen levett a másik a lábunkról.

Az új szakasz lehetővé teszi, hogy ellazuljunk, önmagunk legyünk, mélyebben megismerjük egymást, és bízhassunk abban, hogy jóban-rosszban számíthatunk a másikra.

Sajnos a közös életünk során felfedezhetjük, hogy a társunk bizony néha elég idegesítő. A tulajdonságai, amelyek egykor izgalmasnak, elbűvölőnek vagy érdekesnek tűntek, most bosszantanak minket: hanyagság, logikátlan gondolkodásmód, irracionális elvárások vagy nem megfelelő kommunikáció. Egyre kevesebb bennünk a társunk iránti kedvesség, türelem és megbocsátás, amelyekre régen bőségesen támaszkodhattunk. A bosszankodás bármely pillanatban előfordulhat velünk, de különösen gyakori a stresszes időszakokban. Ezáltal a kapcsolat az együttműködésből viaskodásba fordulhat.

Habár a folyamat gyakori és teljesen normális, mégis fájdalommal jár. Ha nem vesszük észre a jeleket, idővel ördögi kör alakulhat ki, ahol folyamatosan csak mérgelődünk és csalódottak vagyunk. Nehéz megszakítani a kört, de nem lehetetlen.

Minden alkalommal, amikor bosszúság tölt el bennünket, még ha magunkban is, de ítéletet mondunk a másik emberről. Amikor az ítélkezés szokássá válik, megvetéshez vezethet, ami károsíthatja a kapcsolatot. Pedig valójában a bosszúságunk nem a másik ember hibája. Az, hogy mennyire találjuk a másikat idegesítőnek, csupán az egyéni megítélésünkön és a szubjektív nézőpontunkon múlik, nem feltétlenül az abszolút valóságot tükrözi.

Az ilyen buktatók elkerülése érdekében, amikor érezzük, hogy kezd minket idegesíteni a másik, emlékeztessük magunkat, hogy az ítélkezés hosszú távon mérgezi a kapcsolatot, és csökkenti a kötődést a szerelmünk iránt. Ezért fogadjuk meg, hogy nem ítélkezünk a párunk felett, például azzal, hogy magunkban elismételjük a következőket: „A társam így szokta csinálni a dolgokat, nekem pedig nem kell mindig mindent megkérdőjeleznem.” Az ilyen alkalmak lehetőséget nyújtanak arra is, hogy mélyebben megértsük a társunkat és elfogadjuk a különbségeinket, például azzal, ha elismételjük magunkban: „Mindketten próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni az adott pillanatból.”

Ezen kívül próbáljuk az érzelmek új skáláját kialakítani magunkban, vagyis legyünk mi a változás, amelyet látni szeretnénk a másikban.

A kapcsolatunkban támogassuk egymást azzal, hogy szövetséget kötünk:

„Én is a személyes fejlődésemre és növekedésemre fogok összpontosítani, és te is, és nem adunk tanácsot a másiknak, hacsak nem kéri.”

Végül ne feledjük, hogy szövetségesek vagyunk, nem ellenségek. És vajon nem a szövetségünk biztosítja a kapcsolatunk alapját? Ugyanazon az oldalon állunk, és ugyanazért a csapatért dolgozunk: ezt a célt tartsuk szem előtt mindig. Tegyünk fogadalmat és gyakran újítsuk meg, elismételve, hogy „szövetségesek vagyunk”.