Kimerült anyáknak – 9 hét feltöltődés Istennel

Hamarosan kapható új könyvünk, mely egy olyan témához nyúl, ami sokak szemében tabu: az anyaságba ki lehet merülni, a túl hosszan elnyúló kimerültség, fáradtság, ha nincs honnan feltöltődni, akár kiégéshez is vezethet. A szerző, aki négy gyermekes édesanyaként maga is átesett ezen a folyamaton, egy kilenc hetes lelki utazásra hívja anyatársait, hogy a Bibliából táplálkozva együtt keressék a feltöltődés lehetőségét. Most egy rövid részletet közlünk Éline Landon könyvéből.

A görbe asszony

„Szombaton az egyik zsinagógában tanított. Volt ott egy asszony, akit már tizennyolc éve gyötört a betegség lelke; teljesen meg volt görbedve, úgyhogy nem is tudott fölegyenesedni.

Amikor Jézus meglátta, odahívta és így szólt hozzá: »Asszony, megszabadultál betegségedtől.« Közben rátette a kezét. Az rögtön fölegyenesedett, és dicsőítette az Istent.”

(Lukács 13,10–13)

Először is nézzük meg ezt az asszonyt, aki már tizennyolc éve görbe háttal jár. Úgy tűnik, a világ minden súlya az ő hátára nehezedik, vagy az élete súlya rá. Nem tud fölegyenesedni. Nem tud az égre nézni, nem láthatja a fák koronáját, nem nézhet az emberek szemébe. A Sátán megkötözte, és arra ítélte, hogy az út porát bámulja. Jézus így szól hozzánk: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok.”

Ezt a terhet érezzük néha – inkább gyakran – mi is a vállunkra nehezedni. Az általunk tapasztalt nyomással szemben nem érezzük magunkat elég erősnek. Az anyák az önmaguk stresszelésének bajnokai. Mindent időre teljesíteni, a lakást rendben, a gyerekeket pedig (a többiekhez képest!) kiegyensúlyozottan és tisztán tartani, teljes értékű házaséletet biztosítani. Florence Servan-Schreiber emlékeztet minket: „Ne stresszeld magad, hanem a lényegre figyelj: a mai napod boldogságára”. Delphine Mougel Kapitanuk, akinek öt gyermeke közül az egyik autista, hozzáteszi: „Ne stresszeljétek magatokat. Az otthon egy olyan kényelmes lakás melege, amelyet egy család és a mindenhonnan érkező barátok népesítenek be. Együtt jól érezhetjük magunkat, és az egyszerűség különleges pillanatait tapasztalhatjuk meg. Akkor is, ha a cipős szekrényben még mindig vannak 22-es méretű cipők, amelyeket már senki sem hord, vagy néhány szakadt és pár nélküli darab. Mindez várhat! Nyugodtan fogadjuk be egymás örömét és bánatát, ez a lényeg!” A stressz, amivel magunkat gyötörjük, hogy tökéletesek legyünk, szörnyű, és a végén meggörbít. Merjünk tökéletlenséget vinni az életünkbe, egy kis hétköznapi bátorságot, ami annyira hiányzik belőlünk (nyissunk ajtót pizsamában, lássuk vendégül a barátainkat némi rendetlenségben). Ez sokakat bűntudatra ébreszt majd, és minket is segít, hogy megjátszás nélkül legyünk egyszerűen önmagunk. A ránk nehezedő teher egy részétől is apránként megszabadulunk. Az Úrral való kapcsolatunk is elmélyülhet, hiszen ő azt szeretné, ha a külsőnk helyett inkább a bensőnk lenne tiszta, és kijelenti, hogy rajta kívül semmire sem vagyunk képesek.

[…]

Jézus a görbe asszony képében keresztezi utunkat. Ismeri emberi voltunkat. Nemcsak megérint és gyógyít, hanem azt is mondja nekünk: „Gyertek hozzám, és megkönnyítlek titeket.” Jézus fölegyenesít, és megkönnyít bennünket. A 80. zsoltárban ez áll: „Hátáról levettem a terhet, kezéből kivettem kosarát.” Hozzá kell menni, elfogadni, hogy megérint bennünket, megbékélni a gyengeségeinkkel és erősségeinkkel, amelyek cserbenhagynak minket, hogy csakis Istenre hagyatkozzunk. „Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg” – biztosít Pál apostol.

Igen, akkor is, ha nem könnyű, a mi feladatunk, hogy egészen kicsivé, gyengévé tegyük magunkat, és ne akarjunk tökéletesek lenni, mert az megbéklyóz, és nem hagyja, hogy Isten véghez vigye gyógyító, enyhítő, felegyenesítő művét az életünkben. Halljuk meg ezt a mondatot, amely bátorságot adhat az Istenben való továbbhaladáshoz: „De akik az Úrban bíznak, új erőre kapnak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Futnak, de nem fáradnak ki, járnak-kelnek, de nem lankadnak el.” (Iz 40,31)

[…]

Amikor egy lelkigyakorlaton elolvastam ezt a szövegrészletet a görbe asszonyról, az első reakcióm ez volt: „Én vagyok ez a görbe asszony! Mindent én hordozok, a vállamra nehezedő teher túl nehéz!” Várandós voltam, és zokogásban törtem ki. Aznap este ezt a terhet az Úrnak adtam. Visszatettem keresztje lábához, és hagytam, hogy segítsen. Egy kis tehertől meg is szabadultam, de az igazi kihívás az volt, hogy hazatérve ne vállaljak máris újabb terheket. Itt lép közbe a „közönséges bátorság”, amely annyira a segítségemre volt: hogy önmagam legyek, és ne akarjam magamat stresszelni; hogy meg tudjam különböztetni, mi fontos és mi nem az. Onnantól kezdve igyekeztem nevetni, és felvállalni a következő helyzeteket:

− Ajtót nyitottam a postásnak szoptatás közben.

− Útnak indultam a kisfiammal, akinek a lábán nem egyformák voltak a cipők vagy rózsaszín sapkát viselt – a vele egyidős lánytestvéréét –, és kiálltam érte, amikor ezt mondták: „De szép ez a kislány!” Nem, ez egy kisfiú, aki rózsaszín sapkát visel!

− Barátokat hívtam át a rendetlen lakásba, és közben igyekeztem nem mentegetőzni emiatt (ez volt a legnehezebb). Mekkora öröm, ha feszengés nélkül tudunk önmagunk lenni, és kimondhatjuk „Milyen bátor voltam!” és „Milyen jó időt töltöttünk együtt!” – kár lett volna ezt kihagyni!

Még mindig előfordul, hogy egy kicsit nagyobb terhet vállalok magamra, mint amennyit elbírok.

Ilyenkor emlékeztetnem kell magamat: „Légy bátor, Éline! Ne terheld le magad, Jézus már megtette érted!” Minduntalan vissza kell térnem hozzá, hogy átadjam neki ezt a „lelki terhet”. Ez a manapság divatos kifejezés sokat elárul arról a teherről, amelyet az anyukák ma a vállukon cipelnek.

Uram,

Taníts meg pihenni,

Taníts meg a dolgokat függőben hagyni,

Hogy ne akarjak minden ügyet

megoldani elalvás előtt.

Taníts meg elfogadni, ha fáradt vagyok,

Taníts meg egy napot befejezni,

Másképp nem fogom tudni,

hogyan kell meghalni…

Hisz utánam is marad még munka!

Taníts meg elfogadni, hogy nem vagyok te.

A könyv borítóját és a grafikákat Szabóné Jánossy Kinga készítette.