Szembenézés a tigrissel

Tényleg ennyiből állna az élet, hogy csak feladatokat teljesítünk és másokról gondoskodunk? Persze igyekszem jól végezni a munkám az irodában, és otthon is megtenni, ami tőlem telik. Mindezekben segítségemre van a hit, amely értelmet ad az apró mozzanatoknak. Mégis, van ez a furcsa érzés, hogy mindezekben nem teljesedem ki. Hiányzik valami…

szembenezes-a-tigrissel

Úgy egy évvel ezelőtt, egy októberi munkanapon, hajnali öt óra tájban lábujjhegyen lopakodtam a nappaliból a konyha felé. Minden sötét volt még, a szobában is csak az olvasólámpa égett. Az volt a tervem, hogy készítek egy kávét, majd az ablak melletti kanapéról csodálom a hajnali fényeket. Örömmel készültem erre, mert tapasztalatból tudtam, ha sikerült néhány csendes percet beiktatni a reggeli készület elé, egészen másképp indult a nap. Még akkor is, ha emiatt korábban kellett felkelnem.

Az akció sikeressége viszont többek közt azon is múlt, hogy sikerült-e úgy kilopódznom a konyhába, hogy ne reccsenjen meg közben a parketta. Tehát lépésről lépésre haladtam a konyha felé. Jól ment, a padló nem recsegett. Természetesen valaki megkérdezhetné:

„Nem túlzott erőlködés ez egy kávé kedvéért? Egyáltalán, miért volt erre szükség?”

A dolog úgy áll, hogy egy kis lakásban lakom két gyermekemmel, akiknek rendkívül kifinomult a hallása.

Úgy is mondhatnám, hogy speciális érzékelőként funkcionálnak, amely másodpercre meg tudja mondani, mikor kelek fel és válok elérhetővé.

Mindezeket figyelembe véve a lopakodó üzemmód nem tűnt túlzásnak.

Tehát folytattam a küldetést. Még egy lépés, aztán egy újabb. Minden csendes volt. Majd egyszer csak, meghallottam azt az ismerős kattanást. A kilincs kattanását. Felsóhajtottam: „Na ne! Ne-ne-ne-ne-ne-ne-nem. Még csak hajnali öt óra van! Mégis milyen korán kellene felkelnem ahhoz, hogy…”

– Anyaaa! Jó reggelt!

Abban a pillanatban olyan kimerültnek és csalódottnak éreztem magam, hogy csaknem sírva fakadtam. Aztán elnéztem, amint egy kenyérkosárnyi plüssállatkával a karjukban megközelítik a kanapét. Olyan aranyosak voltak! Most akkor szégyelljem magam, hogy azt kívántam, bárcsak aludtak volna még egy fél órát?

 

Akkoriban ösztöndíj-koordinátorként dolgoztam egy egyetemen. Napi három órát töltöttem tömegközlekedésen. Óvoda, iskola, vásárlás, házi feladat, házimunka, ülve elalvás a szőnyegen… Erre persze lehetne azt mondani: „Isten hozott a nagybetűs ÉLET-ben!” De én azt kérdeztem magamtól: „Ez minden? Tényleg ennyiből állna az élet, hogy csak feladatokat teljesítünk és másokról gondoskodunk? Persze igyekszem jól végezni a munkám az irodában, és otthon is megtenni, ami tőlem telik. Mindezekben segítségemre van a hit, amely értelmet ad az apró mozzanatoknak. Mégis, van ez a furcsa érzés, hogy mindezekben nem teljesedem ki.”

Hiányzik valami. Valami, ami csak rám jellemző. Valami konkrét, ami előre visz és felvidít a hétköznapokban. Biztos vagyok benne, hogy az visszahatna az életem többi területére is.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok forogtak a fejemben, amikor néhány hét múlva megláttam egy felhívást. Szerzőként lehetett jelentkezni a kanadai regényíró, Yann Martel Pi élete című regényéről készülő tanulmánykötetéhez. Mindig is lenyűgözött ez a történet: hogyan él túl egy indiai fiú csaknem kilenc hónapot hajótöröttként egy bengáli tigrissel a csónakjában. Úgy éreztem, ez a felhívás megszólít engem. Jelent már meg korábban is tanulmányom, és eszembe jutott, micsoda küzdelem volt önmagammal, mire elkészült, de milyen fantasztikus érzés volt nyomtatásban látni. Persze, akkor még több időm volt ilyesmire, nem voltak gyerekeim. Most időm is alig van, ki is jöttem a gyakorlatból. „Mi van, ha már nem vagyok rá képes? Mi van, ha idő hiányában nem tudom tartani a határidőt, és a stressz miatt ez is csak egy újabb elvégezni való feladattá válik, sőt: a többi feladatom rovására megy? Mi van, ha…, ha…, ha…?”

De aztán másfajta képek jutottak az eszembe. Az ember, aki nem mert felszállni a hajóra, és az nélküle ment el Amerikába. A férfi, aki nem merte megkérni a lány kezét, és így nélkül élte le az életét. A szolga, aki kapott egy tálentumot, de ahelyett, hogy kamatoztatta volna, elásta…

„Most akkor mi legyen? Lesz, ami lesz, belevágok!”

Elküldtem a tervezett cikk összefoglalóját és az egyéb kért adatokat. Pozitív választ kaptam, és akkor kezdődött csak igazán a kaland. Kaland, mivel a helyzet nem változott, még mindig nem volt időm olvasni. Ezért úgy oldottam meg a dolgot, hogy a tanulmányhoz szükséges két legfontosabb könyvet hangoskönyv formájában is megszereztem, és nap mint nap hallgattam őket munkába menet és hazafelé. Útközben, ha valami fontos részhez érkeztem, vagy saját gondolat jutott az eszembe, lejegyzeteltem a telefonomba. Este pedig átnéztem a jegyzeteket, a könyveket, a többi cikket, és többnyire éjjelente írtam. Ez persze elég nagy erőfeszítést kívánt a részemről, és persze voltak, akik megkérdezték:

„Miért fektetsz ebbe ennyi energiát? Megéri ez neked? Nem inkább valami kifizetődőbbel kellene foglalkoznod?”

Korábban sokszor rosszul esett az ilyesmi, olykor el is bizonytalanított. De ekkorra már megtanultam, hogy az ilyen jellegű kérdések mögött ritkán van valódi érdeklődés vagy tudás arról, mit jelent egyedülálló anyukaként nevelni két gyereket, mi fér bele a hétköznapjainkba, vagy mihez van tehetségem, miből tudok erőt meríteni.

 

Márciusban bezártak az iskolák, és ahogy sok más szülő, én is küszködtem azzal, hogy el tudjam végezni a munkámat az alsós gyerekemmel való otthoni tanulás mellett. Ilyen körülmények között szinte lehetetlennek látszott, hogy valaha is befejezzem a tanulmányt. Mégis sikerült kitartanom. Ebben egyrészt a kreatív alkotómunka nyújtotta öröm segített, másrészt maga a téma, amelyről írtam: túlélés az értelemkeresés segítségével.

Viktor E. Frankl: …mégis mondj igent az életre! Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort című könyvét olvastam. Frankl három dolgot emel ki, amelyek mentén megtapasztalható az értékesség, és az e fölött érzett öröm. Az egyik a tapasztalati érték: ami lehet rácsodálkozás a természet szépségére vagy egy szeretetteljes emberi kapcsolat nyújtotta öröm, a másik az alkotás nyújtotta érték: létrehozni valami olyat, ami korábban nem volt, a harmadik pedig a dolgokhoz való hozzáállás értékessége. Frankl ez utóbbit tartotta a legfontosabbnak. Ennek lényege, hogy habár az adottságokat, a körülményeinket nem változtathatjuk meg, az azokhoz való hozzáállásunkat igen.

Frankl szerint az ember számára nem egyszerűen a szenvedés okoz (olykor elviselhetetlen) nehézséget, hanem az értelem nélküli szenvedés. Friedrich Nietschét idézi, miszerint „akinek van miért élnie, az szinte minden hogyant ki tud bírni”.

A regényben a főszereplő fiú, Pi számomra egyik legfontosabb felismerése, hogy rájön: ha a tigris rá akarná vetni magát, hogy felfalja, úgysem győzhetne ellene. Ettől érdekes módon megnyugszik, mivel megérti, hogy így felesleges azon aggódnia, mit tenne egy direkt küzdelemben. Ezért attól a pillanattól fogva nem is a lehetséges támadásra koncentrál, hanem arra, mit tud tenni a saját túlélése érdekében az adott pillanatban. Frankl meglátásai és a regényben kibontakozó túlélés témája sokat segítettek nekem nem csupán a tanulmány befejezésében, de a hétköznapjaimban is.

 

Leadtam a tanulmányt és augusztusban megjelent sok más, nagyszerű Pi életéről szóló tanulmánnyal együtt. Úgy éreztem, sikerült átadnom a gondolataimat, létrehoztam valami szakmailag is értékeset, és még magánemberként is hasznomra vált mindez. Így, amikor megláttam az elkészült kötetet, örömömben viccelődve azt mondtam magamnak: „Nahát, hát látott már valaki ennél szebbet? Mi mást akarhatnék még az életben?”

 

Egyik délután épp az ablak előtti kanapén ültem a laptopommal az ölemben. Valami nyomta a hátamat. Néhány másodperces tekergés után megállapítottam, hogy egy plüss egér az. Egy fintor kíséretében eltávolítottam, majd a képernyőre pillantva megláttam, hogy újabb üzenetem érkezett. A tanulmány egyik olvasója írt. Nehezebb időszakon volt túl, és a Pi életéről szóló írás, és főként Frankl gondolatai sokat jelentettek számára. Ezt szerette volna megköszönni.

Meghatódtam. Elméláztam. Az ablak előtt álló nyírfa ágai fel-le hintáztak a szélben.

„Milyen érdekes az, ahogyan hatunk egymásra – gondolkodtam el. –

Itt is, ott is megszületik egy vágy vagy egy gondolat, de csak megvalósítva, kimondva tud kiteljesedni, célba érni. S ha szembenézünk a tigrissel, az nemcsak a magunk, de mások számára is reményteljes lehet.”

 

 

Fotó: Aleaxas Fotos/pixabay

Legújabb könyveink: