Morgás helyett igen a valóságra

Miért van az, hogy a mogorva ember csak zsörtölődik, a siránkozónak állandóan panaszra áll a szája, a vérbeli kritizálónak pedig semmi és senki nem jó? Azért, mert nem tudják elfogadni a valóságot. Elvi megfontolásból vagy a szokás hatalmától vezetve lázadnak. A pszichikai megbetegedések mind a valóság elutasításából fakadnak. Vegyünk példának egy embert, aki a hegyekbe utazik nyaralni. Amikor reggel felkel, és meglátja, hogy kinn borzalmas az időjárás, rögtön panaszkodni kezd: „Minek is vagyok itt ebben a siralmas időben? Soha többet nem jövök ide!” Az időjárás ettől nem változik meg, de ő mérgezi a lelkét, és elrontja a napját és a családjáét is. Képzeljünk el ezzel szemben egy olyan embert, aki képes elfogadni a helyzeteket. A reggeli ébresztő után reálisan és egyben jókedvűen reagál, ezzel a gondolattal: „Elfogadom az időt, úgy, ahogy van, nem hagyom, hogy kedvem szegje. Akkor is szép napunk lehet, ha esik az eső.” Ebben az emberben van egy dinamikus derű, amely biztosítja számára a lelki egyensúlyt, és ez könnyen átragad másokra is.

Ezért fogadd el magad úgy, ahogy vagy, fogadj el másokat olyannak, amilyenek, és fogadd el az élet ritmusát úgy, ahogy eléd tárul!

Az emberi jólét titka, kulcsszava csak ennyi: ’igen’.

Az elfogadás a legemberibb és a leginkább emberivé tévő cselekedet. De csak az alázatosság és a mentális nyitottság segítségével valósulhat meg. Ezek képessé tesznek minket arra, hogy megértsük, minden ember ugyanolyan, senki sem csalhatatlan, és senki sem mentes a hibáktól. Az értelmes élet megtapasztalása tehát abban áll, hogy a személyes képességeinket valami nálunk nagyobbnak a szolgálatába állítjuk, és ebbe másokat is bevonunk, mert ugyanolyan értékesnek tartjuk a másik embert, mint saját magunkat.

Amikor egy beszélgetés során valaki igazat ad nekünk, jó érzés tölt el. Ennek az az oka, hogy amikor valami helyeset cselekszünk, az agyunk kellemes érzetet kiváltó kémiai anyagokat termel. Ezért megvan bennünk a késztetés, hogy igazunk legyen, sőt, olyan helyzeteket teremtünk, amelyekben ez megmutatkozhat. Ezzel szemben a bizonytalanság fenyegető érzetet kelt, miközben az agy megrögzötten vágyik a bizonyosságra. A panaszkodásaink ezért tudat alatt úgy vannak programozva, hogy megerősítik a mindig bizonytalan énünket. És ha egyszer meg vagyunk győződve valamiről, általában keresni próbáljuk a bizonyítékokat, amelyek megerősítik az álláspontunkat, és kiszűrjük azokat a tényezőket, amelyek ellenkező következtetésre vezetnek. Így amikor igazunk van, azt érezzük, hogy felsőbbrendűek vagyunk, és ez az érzés megteremti a maga „ellenségét” is. Az egónknak ugyanis ellenségre van szüksége ahhoz, hogy meghatározza saját határait, és megerősítse saját magát az adott konfliktuson keresztül. Az ellenérzéseink a bizonytalansággal és a nem egyértelmű helyzetekkel szemben fékezőleg hatnak ránk, de az alázatos és mentálisan nyitott hozzáállással akkor is nyugodtak maradhatunk, ha tévedtünk, hisz ez a szemlélet lehetővé teszi, hogy szabadon módosíthassunk a gondolatainkon, és kiválasszuk a kézenfekvőbb megoldást. Ehhez persze sok gyakorlásra van szükség, de egyszerű folyamatról van szó: csak meg kell győznünk magunkat, hogy

időnként tévedünk.

Így, amikor ez bekövetkezik, nem szegi kedvünket, hisz a tévedéseinket már nem veszélyhelyzetként fogjuk fel. Mi több, akár még azt is felfedezhetjük, hogy a hibáink biztosabbá tehetnek bennünket, mert az alázatos és mentálisan nyitott hozzáállás megvéd minket az élet különböző helyzeteiben. Már nem fogjuk arra vesztegetni az időnket, hogy mások felett ítélkezzünk.

De mi van akkor, amikor mások ítélkeznek fölöttünk?

Óriási szabadságérzetet adhat a tudat, hogy semmi sem forgathat fel teljesen bennünket, és nem sújthat le ránk, ha képesek vagyunk uralkodni az érzéseink felett, afelett, hogy hogyan alakítjuk és kezeljük a helyzeteket, a dolgokat, az embereket, és az ő véleményüket rólunk. Senki sem boríthat ki minket, ha mi nem engedjük meg.

Mindenesetre néhány dolgot érdemes tudni: Ha egy ember rosszakat mond valakiről, akkor az a rossz már benne lakozik, és mivel nem akarja elfogadni, ezért elveti magától és kivetíti másokra. Buddha a rágalmazók kapcsán azt mondta, hogy saját magukban tesznek ezzel kárt, mert „ha egy ember felköp az égbe, az nem az eget piszkítja be, hanem nyála az ő arcába hullik vissza”. És végül, nem fogunk bosszankodni, ha a következő, látszólag ellentmondásos, de hatékony stratégiát alkalmazzuk: ha valaki rosszindulatú pletykákat terjeszt rólunk, ne rontsunk rá az illetőre, és ne akarjuk tisztázni a helyzetet, hanem

legyünk sokkal kedvesebbek, és nyilvánosan fejezzük ki, hogy mennyire nagyra becsüljük!

Így nagyon zavarba hozhatjuk, mert semmi sem elviselhetetlenebb a gyűlölködő számára, mint a mi nyilvánvaló kedvességünk az irányában. Másrészt nincs jobb „bosszú”, mint ha szeretjük azt, aki rosszat tesz velünk. Összefoglalva: egyrészt ne kritizáljunk és ne szóljunk meg másokat, másrészt ne is szenvedjünk csendben, hanem… álljunk „bosszút” a szeretettel!

^{Cikkünk korábban a nyomtatott Új Város 2017/3. számában jelent meg.}